Egy nagy öltöző a világ

Shakespeare: Ahogy tetszik – bemutató a Nemzeti Színházban

A bukaresti születésű Silviu Purcărete világszám. Nem illékony zseni, negyedszázada robbant be a nemzetközi színházi életbe, s az óta folytatólagosan foglalkoztatott, keresett rendező. Vidnyánszky Attila hívására, Debrecenben előbb Prokofjev Tüzes angyal című operáját vitte fesztiválsikerre, majd Molière-től a Scapin furfangjait rendezte meg. Nemzeti színházi bemutatkozásához az Ahogy tetszik szövegét választotta.

Érdekes egybeesés: pár éve Vidnyánszky a beregszászi társulatával mutatta be ezt a darabot. Emlékezetes volt a Gyulai Várszínház Shakespeare Fesztiválján való fellépésük, amikor az előadás fináléját némiképp lerövidítette a zivatar. Szinte jelképesen. Rousseau ideájában – vissza a természethez! –, ha azt a lózung egyszerűsített zöldpárti tartalma szerint értjük, benne van persze a kiszolgáltatottság, ám klíma-berendezéses irodáinkban és hálószobáinkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a szabadlét árnyoldalairól. Ha úgy tetszik, az Ahogy tetszik fináléja üzenetét az értette meg legalaposabban, aki a premierre jött, s volt mersze bevárni az utolsó mondatokat. E mondatok ugyanis arról tudósítanak, hogy az Ardennes-i erdőbe kivonult népség a rossz modorú herceg első megbocsátó füttyjelére hátat fordít a természet lágy ölének, és visszavonul a vár oltalmazó falai mögé, az erdei természetfilozófus Jaques mélységes csalódására.

A visszatérésig azonban jól elvannak betyárlétükben a sorukra hagyott főurak. (Az erdei sokadalom egy testvérviszály következtében keletkezik. A mesebéli Franciaország bizonyos tartományában, a trónbitorló herceg száműzi bátyját, a trón jog szerinti várományosát. Ő, néhány hűséges kísérőjével visszavonul az Ardennes-i erdőbe, ahol a nyugalom és a szabadság édesebbnek mutatkozik az udvari élet pompájánál és kényelmetlen ragyogásánál. Úgy élnek ott, mint hajdan Robin Hood Angliában. Nyáron a nagy erdei fák hűs árnyában hevernek, az őzek és szarvasok vidám játékát figyelik, s annyira megszeretik ezeket a szegény, pettyes, csacska állatokat, akik, úgy látszik, az erdő bennszülött lakói, hogy szinte fáj kilőniük őket, amikor éhségüket vadpecsenyével kénytelenek csillapítani. Az aranykor igézete!

Purcărete hősei ki sem teszik a lábukat a szabadba: egy színházi öltöző van a színpad előterében, a hátsó traktusában pedig a színpad. Színház a színházban, ahol olykor a reflektorok fénye varázsolja képzőművészeti alkotássá a térelemeket – díszlettervező az állandó alkotótárs, Helmut Stürmer –, olykor pedig az öltözői elektromos zárlat segít felidézni az éji erdő félelmetességét. Az áramszünetek a tetőbeázás miatt vannak – lehet esernyőkkel játszani. A jelenetre készülődés közben támadt sötétség persze indoka annak is, hogy ruhát-személyiséget tévesszenek a színészek. A rendező Trill Zsoltra osztotta Rosalinda, Fehér Tiborra Célia és Eperjes Károlyra a Rusnya parasztlány szerepét. Az erdei világbölcselet elhivatottja, Jaques azonban nő – Udvaros Dorottya. A játékosan androgün viseletek tervezője Dragoş Buhagiar.

Fehér Tibor

„Nem szokatlan a színháztörténetben, hogy csak férfiak vagy épp ellenkezőleg, csak nők játszanak minden szerepet – nyilatkozta Purcărete a próbák idején. – A japán kabuki esetében kezdetben kizárólag nőkből álltak a társulatok, később pedig férfiakból, akik minden szerepet tökéletes női maszkokkal alakítottak. Úgy gondolom, hogy ha kicsit eltávolodunk attól a tárgytól, amit vizsgálunk, jobban meg is tudjuk érteni, nagyobb esélyünk van a pontosabb értelmezésre. Ez a színházban is jó módszer lehet. Ha tehát férfi színész játszik női szerepet, pontosabban láttathatja mindazt, ami ezt a szereplőt mozgatja. És ez fordítva is érvényes. Nincs ebben olyan nagy titok, ez is egy színészi alaphelyzet, hiszen hasonló történik, amikor egy színész a gonosz szereplőt eljátszva olyasmiket cselekszik a színen, ami egyébként távol áll tőle. […] Shakespeare zseniálisan játszik a nemekkel, az álöltözettel, a szerelmi vággyal és csalódással. Ahogy Jan Kott is leírja: a Rosalindát alakító fiúszínész azt a lányt játssza, aki fiúnak öltözve lányt alakít. És természetesen mindenki szerelemes lesz: Silvius Phoebét szereti, Phoebe viszont Ganymedest, Ganymedes azonban Orlandóba szerelmes, Orlando viszont Rosalindáét eped, aki – ezt a férfi persze nem tudja – maga Ganymedes… Az Erzsébet-kori játékmódot idéző koncepciót egy csavarral még megtoldottam: Jaques szerepére Udvaros Dorottyát kértem fel.”

Udvaros Dorottya

Orlando bevonszol egy kivágott fát az „öltözőbe” az „erdőből”, arra faragja szerelmes rigmusait; vándorútjukon Ádámmal (Bodrogi Gyula) egy bégető konzervdobozzal veszi le a lábáról a pásztor Silviust (Szarvas József). Az Erzsébet-korhoz csak a hagyomány felelevenítésében igazodó játékba megannyi jelenkori móka belefér, aminthogy eleven a szereplők beszéde is. Jánosházy György fordító fiatal korától a színház elkötelezettjének tudja magát. Drámafordítói munkáiban mindig egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy világos, tiszta és jól mondható szövegformálással segítse a színész dolgát és eleven kapcsolatát a közönséggel. Mintaképe Arany János, akiben a hűség, világosság, nyelvi és formai szépség egybefoglalásának tökéletes mesterét csodálja és tiszteli. „Shakespeare nem a fióknak, feltételezett maradandóságnak írta drámáit, hanem a közönségnek. – vallja. – Nem rejtélyekkel traktálta, ezzel kiűzte volna a színházból: a kor nyelvén szólt a kortárs nézőhöz, az tökéletesen értette, élvezte és megtapsolta. A fordító célja… csak az [lehet], hogy szövege ugyanolyan hatással legyen a mai nézőre, mint valamikor az eredeti a magáéra. […] az utóbbi évtizedekben született számos Shakespeare-fordítás a költő csodálatosan gazdag drámai nyelvének utcai szintre „egyszerűsítésével” próbálja […] úgymond „közel hozni” a műhöz a mai nézőt. Miért? Ez a néző butább, műveletlenebb, igénytelenebb volna, mint a reneszánsz kori londoni színház közönsége? Amelynek zömét egyszerű polgárok, matrózok és hasonlók alkották, iskolázottságban, műveltségben a mai átlagember alatt álló személyek. És Shakespeare nem a korabeli utcai nyelven, hanem a magasrendű költészet nyelvén szól hozzájuk. Az utca nyelve legfeljebb egy-egy színpadi alak jellemzésére szolgál.”

A fordító, Purcărete és a színészek közötti irodalmi kapcsolattartó Kulcsár Edit dramaturg volt. Interjúra bírta előadása szándékáról a nyilatkozatokra nem szívesen vállalkozó rendezőt: „Az erdő az a hely, ahol újrafogalmazzák a törvényeket. Robin Hood az erdőben a saját maga alkotta törvények szerint élt társaival. Az Ahogy tetszik is részben ilyen történetekből építkezik, ráadásul a darab végén egy mesés fordulattal az erdőbe lépő gonoszok is megjavulnak. Persze az Ardennes-i erdő elsősorban az illúzió, a játék, a színház világa. Szívesen vagyunk mi is száműzöttek a „színházi illúzió rengetegében…”. Silviu Purcărete nem a politikai nap lovagja, s még kevésbé plebejus könnyfakasztó. Egyszerűen a világot mutatja meg – olyanként, amilyenként a számára látszik – a szellemi/érzelmi pozitívumaival, és a kibékíthetetlen ellentmondásaival: brutálisan, de beleérző ünnepélyességgel. Nem kell a gondolatai mögött vájkálni, kitesz mindent a színpadra. Kulcsár Edittől idézve egy román dramaturg-kritikus kollégája szavát: „Visszaadja neked ellentmondásaid extázisát, mely nem hoz beteljesülést, de szabad emberré tesz.”*

Reviczky Gábor és Eperjes Károly

Szatory Dávid

Szatory Dávid és Bodrogi Gyula

Szatory Dávid és Trill Zsolt

Trill Zsolt

A tudósítást Balogh Tibor készítette

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

*Sebastian-Vlad Popa esszéje A dráma celebrálása címmel a Szcenárium februári számában olvasható, Kulcsár Edit fordításában.