Egy skizofrén strucc
Településük Kulturális fővárosi rangviselése évére megkülönböztetett figyelemmel építik repertoárjukat az Állami Csiky Gergely Színház vezetői. 2022-ben mutatták be, de műsoron marad 2023-ban a Robert Icke darabja nyomán született előadás, A doktor, amelyet a nemzetközi hírű Andréi Șerban rendezett.
Látszatra régimódi történet. Robert Icke 1986-ban született angol író és színházi rendező, a „brit színház nagy reménységeként” tartják számon. Klasszikusok szövegeinek modern adaptációival vált ismertté, köztük az Oresteia, a Stuart Mária és az 1984 Duncan Macmillannal közösen kidolgozott változataival. Ezek sorába tartozik a sokfelé figyelmet keltő, A doktor is, amely Arthur Schnitzler Bernhardi professzor (1912) című darabjának aktualizált átirata.
Schnitzler darabjában a bécsi Erzsébet Klinikán haldoklik egy lány, de nem tudja, hogy csak percei vannak hátra. Bernhardi professzor, a klinika igazgatója, megtiltja a papnak, hogy betegének feladja az utolsó kenetet, és ezzel ráébressze a valóságra. A lány meghal. Az eset nyilvánosságot kap, és azonnal botránnyá dagad. Bernhardi párt- és karrierharcok közepén találja magát. Az ügyből ürügy válik, rácsap a sajtó, a vitába beszáll az egészségügyi miniszter és a parlament. A morális kérdést a politika a zsidó származású orvos elleni bűnperré fokozza le, a tények helyét átveszik az önkényes értelmezések. A darabot a bécsi cenzúra azonnal betiltotta, s a Monarchia széteséséig tiltólistán is maradt. Berlinben viszont már megírása évében bemutatták, innen került át a legnagyobb német színpadokra, amelyeknek máig rendszeresen játszott darabja. Negyedszázada, a Vígszínházban volt az első, és azóta is egyetlen magyar színrevitele – tudatja az Örkény István Színház műsorfüzete (2015) a saját, tehát a darab második itthoni bemutatója okán. A címszerepben, Mácsai Pál uralta a közönség érzelmeit: személyiségsérelem tekintetében, az előadás archaikus, egyfókuszú történet maradt.
Icke, s még inkább Șerban, napjaink történelmébe kalauzol, vállalva, sőt a játék erényévé téve a kortársi, természetes rövidlátás homályát. „A színészek karakterét alaposan figyelembe kell venni a színdarab szereplőinek megválasztásakor. Minden jelenetben, kivéve a Vállald a Vitát részben, minden színész személyisége egyértelmű disszonanciában kell legyen a karakterével, legalább egyféleképpen. Bizonyos szöveghelyeken jelölve vannak ezek disszonanciák, máshol a rendezésen múlik – de a színészi játék meg kell őrizze a titokzatosságot, amíg a dráma le nem leplezi. A cél a közönséget arra késztetni, hogy gondolja újra a karakterekkel (és az eseményekkel) való viszonyát, ahogy egyre jobban megismeri őket.” Így szól a szerzői utasítás, amely a krónikás számára is parancs: tartsa titokban, mintha krimiről írna, kiféle emberek rejteznek a színészek megalkotta személyiségtalányok alatt.
Emily haldoklik, az önmagán végrehajtott abortusz nyomán fellépő vérmérgezés miatt. Úton lévő szülei papot szerveznek hozzá a repülőgépről, ám a kórházigazgató főorvosnő nem engedi hozzá, arra hivatkozva, hogy az utolsó kenet feladása az életről való lemondás jele; a beteg reményvesztése lenne a halál közvetlen oka. Normális világban hivatás-vitadráma alapja lehetne a történet, jelen századunk nyilvánosságának mételyhálózatában azonban egy spontánnak tetsző lincselésre, nyilvános karaktergyilkosságra bőven elegendő a tett.
B. Fülöp Erzsébet, az intézetvezető Ruth Wolff szerepében, skizofrén strucc. A létezett, épülő szocializmusunkban szakbarbárnak nevezték azt, aki nem látott túl a hivatásán, ismeretlenek voltak számára a közviselkedéssé lett magatartásformák, a politikai korrektségnek (PC) nevezett halandzsanyelv fordulatai, és oltalmazó erődnek hitte a tudományát. A strucc tévképzete alapból az, hogy nem látják őt, ha homokba dugja a fejét. A skizofréné az, hogy a feje a homokban van.
A doktorban nem a puszta antiszemitizmus ritmizálja a kedélyt, hanem a woke (társadalmi vigyázat, éberség, virrasztás). A szellemiekben felépületlen népesség körében mozgósítóan hatnak az egyszerűsített ideák. A legegyszerűbb mindenkor az ellenségkép dédelgetése volt. A kisebbségi jog hálás terep. Ám, mint téli áradás idején a jégtömbök, egymásra rétegződnek olykor a másfélék ellenségképei, s reprezentánsaik között háborúság fenyeget. Szerzői bravúr az, ahogyan kombinálódnak, keresztezik egymást a cselekményben a bőrszíni és a nemi identitás-alapú privilégiumok. Ha egy futballstadion építésekor figyelembe vennék valamennyi különc jogát ahhoz, hogy a közösségének saját vécéje legyen, a lelátók számára alig maradna hely. Márpedig a különcök hatalma nagy: erejük a kisebbségükben van: a kisebbségek legkisebbjei a leghatalmasabbak, éppen a semekkoraságuk miatt. Másság-torlódáskor elengedhetetlen békéltető elem, hogy egy közös célpont legyen. Woke-pozíció volt Jézusé a kereszten, a megannyi tudósé és boszorkányé a máglyán vagy a francia népé a jakobinus éberség nyaktilós mészárszéke előtt.
„Jézusom, az ember azt hinné, tudom ezt” – mondja felütésképpen az ateista orvosnő, amikor telefonon koporsót rendel magának. A játék lezárásaként megismétlődik a szöveg: keretmonológ, ami révén holt időbe helyeződik a cselekmény. Morbid báj. A látszat-naturalista dikciónak Cári Tibor zenéje a hangulatbevonata. Irina Moscu tányérforgóra épített díszlete konstruktívan abszurd: olykor láthatatlan falsíkok szabdalják elkülönült egységekké a teret, máskor a forgórész és a padló közötti szintkülönbség teremt distanciát. Gidó Zoltán fényváltásai szintúgy hozzásegítenek, hogy nézőkent elvesszen a valóságérzetünk. Ebben a miliőben az egymáshoz forduló színészek többnyire nem azonos időtengelyen vannak jelen, a közösnek tetsző térben mozgatott tárgyaik nem a valós idejű utat teszik meg kéz és kéz között. Mindahányan Ruth Wolff tudata tölcsérén át huppannak felszínre, hogy az életét lezáró epizód szereplői legyenek, majd visszaszippantódnak, hogy megőrizze őket az anyagon túli emlékezet.
Mégsem a velejéig posztdramatikus előadás részesei vagyunk. Az első felvonás az arcmutatásé, a másodikban következik a megmutatkozás, amely utóbbinak is két fokozata van. A vállald a vitát című televíziós műsor szereplői – Czüvek Loránd, Molnos András Csaba, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Vadász Bernadett és Hegyi Kincső – a politikai korrektség nevében/jegyében, címkévé sűrített elméletekkel pörölyöző eszmei bozótharcosok. Az ő véleményterrorjuk mögött eltörpül a kórházi munkatársak – Mátyás Zsolt Imre, Tokai Andrea, Aszalos Géza, Tar Mónika, Jancsó Előd / Erdős Bálint és Lőrincz Rita – karriervágy vagy szakmai hiúság mozgatta, zaklató sompolygása.
A másik fokozatban tükröződik Ruth Wolff. Bandi András Zsolt az Atya és az Apa. Strucctársak. Épp olyan autentikus figurák, mint a doktornő, ha bármelyikük enged a konokságából, a lincselés elmarad. Borbély B. Emilia a szerepe szerint egyetemi hallgatótárs volt hajdan. Akkor nem merte/akarta vállalni egy tanárával szemben a szakmai igazát, most minisztériumi hivatalnokként osztja a szakmai végzetet: ő az alternatív karriermodell. Az öntükröződés két amorf lénnyel való, szürreális érintkezésben jelentkezik. Gyöngéden könyörtelen lelkiismerete az életidejét mérő Magyari Etelka (Charlie), a lánytermészetű férfi és Vajda Boróka (Sami), a lánynak öltöző kamaszfiú: az önmaga elől is rejtett én manifesztációi: a lélektani realizmus irányába engedett, különösen érzékletes alakítások.
Andrei Șerban diktatúrát hagyott maga mögött, amikor kivándorolt Romániából. Megjárta Amerikát. Undorító ízlés- és véleménydiktatúrát hagyott maga mögött, amikor hazatért. Az undor ébreszthet honvágyat is. Most jól tette, hogy e rendezése erejéig Temesvárra utazott.
Képek: Petru Cojocaru
Az előadást kettős szereposztással tartják műsoron. Ruth Wolff: Éder Enikő
Fotő: Ilovszky Béla
Önnek ajánljuk
