Danilo Kiš passiókomédiája az Újvidéki Színházban

Kenotáfium

„A régi görögöknek volt egy tiszteletet érdemlő szokásuk. Azoknak, akik elégtek, akiket elnyelt a tűzhányó torka, akiket maga alá temetett a láva. Azoknak, akiket széttéptek a vadállatok, vagy fölfaltak a cápák, azoknak, akiket szétmarcangoltak a sivatagi dögkeselyűk. Akiket a megzabolázhatatlan tömeg eltaposott és a talpán hordott szét. Azoknak, akik szó szerint vették a felszívódást, akiknek a személyes névmását törölték minden szótárból. A hazájukban úgynevezett kenotáfiumokat, üres síremlékeket építettek, mert a test az tűz vagy víz, vagy föld lett, ám a lélek az alfája és omegája mindennek. Néki tehát szentélyt kell emeltetni…”

IMG_0337a_resize másolata_0.jpg

Kenotáfiumot állnak körül a bámész gyászolók. Kit temetünk, kérdezi egyikük. A férjem – feleli Elor Emina. Az ő neve Z. M. Meissner forradalmár, aki a temetés pillanatában éppen 26 éve halott. Mészáros Árpád a férj, Borisz Davidovics Novszkij. Az Ohrana rendőrségi iratai szerint háromszor született. Valószínűleg meghalni is háromszor fog, mondja Meissner. Akkor ez most az első, ugye – tudakolja egy gyászünneplő. Úgy tűnik. Ki győzi ezt kivárni! – érkezik a felelet az előadást bevezető keretjátékban, s majd visszakanyarodva a nyitóképhez, tapasztaljuk meg a forradalmi múzsa kiváró türelmét: ő tudja rábírni a lankadatlanul önkereső párja lelkét, hogy én-másai közül ezzel az arcemlékkel töltse ki a kenotáfiumot. Pedig, ténylegesen még az asszony életében elváltak: a valóságos időnek az emlékezet tengelyével való ölelkezés-pontjain, éppen özvegyei egymásnak.

Novszkijra a norilszki büntetőtábor öntödéje mellett találtak rá az őrök. Rászabadították a farkaskutyákat, amelyek a kazánházba üldözték. Az egyik őr látta, ahogy a kazán fölötti pallón áll, melyben a folyékony salak ülepszik. A másik buzgó fegyőr megindult az állványzaton felfelé. Amikor a közelébe ért, a fortyogó, folyékony masszába vetette magát, és eltűnt az üldözők szeme láttára, szétfoszlott, mint a füst, süketen a parancsokra, engedetlenül, fittyet hányva farkaskutyákra, hidegre, melegre, büntetésekre és bűnbánatokra. 1937. november 21-én halt meg, délután négy órakor. Néhány cigarettát és egy fogkefét hagyott maga után.

IMG_0757a_resize másolata_0.jpg

Bonyolult térbeli és kronológiai viszonylat, s még annál is kuszább személyiségrajzok. Danilo Kiš a szerzői expozéjában részlegesen szabadkezet ad a színre vivőknek:
„- A jelenetek többségének sorrendje felcserélhető, mint mikor a kártyát keverjük, kivéve az utolsó jelenetet, melynek helye a végén van. A jeleneteket ismételni is lehet, változatlanul vagy variálva.
– Törölni is lehet jelenetet, amennyiben a rendező szükségesnek találja.
– Dialógusokat, mondatokat, szavakat ki lehet húzni, vagy le lehet rövidíteni.
– Dialógusokat, mondatokat, szavakat hozzátenni nem szabad.”

IMG_0582a_resize másolata_0.jpg

Az adaptáció Verebes Ernő munkája. Feldolgozása szellemi centrumába a megbolydult világ káoszstruktúrájának megjelenítése áll, az aszerint fonódott hálóban egzisztáló emberek típusrajzával. Krizsán Szilvia, Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, László Judit, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor és Sirmer Zoltán. A színlapról hiányoznak a szerepnevek, a megszólalók/megjelenők kilétére csak a dialógusokból következtethetünk. Ez az anonimitás ragadja ki a cselekményt az orosz-szovjet történelem keretei közül. A Snežana Pešić Rajić által tervezett jelmezek szabásukban részben historizálóak, részben jelenkoriak; színben a forradalmárias rőtbarna és a személyfedően rendőrszürke variációi, kevergetve bizonyos személyek esetében, intellektuálisan (művészien vagy pszichiáterien) puha-fehér kiegészítőkkel. Alekszandar Popovszki munkája nyomán, a díszletélményünk szovjet barokkosan gránitérzetű. A napjaink régi-Moszkvájában gyalogosan közlekedő ember falsík-élményét idézi a háttér. (A klasszicizáló szovjet barokkban a díszített felépítmény csak jóval a szemmagasság fölött kezdődik.) Márvány-gránitszín szemvezető, amelyen olykor rések nyílnak, mint kapualjak, hogy színre szivárogjanak/zúduljanak onnan a hétköznapi forradalom eseményei. Verebes ügyel arra, hogy az asszociációk szövevénye dacára, nyomon követhető legyen a kronológia.

Genezis. Novszkij nemzőjét, David Abramovicsot félholtra gyötörten hagyta hátra a II. cári huszárezred parancsnoka, az 1885. karácsonyát követő Vízkeresztkor. Nevezett nem átallott Talmudot olvasgatni egy fűtött istállóban, ami közben a huszár ezredes, Vjazemszkij herceg éppen biztosítókötél nélkül bocsátkozott a jeges Dnyeper folyóba, hogy a Krisztust jelképező ezüstkeresztet kiemelje a dinamittal robbantott lékből. A szerencsétlenül járt közkatona hátsebeit a befogadó falusi házitanító, Szolomon Melamud 16 éves leánya kenegette halolajjal, oly gyöngéden, hogy láttán, édesapja próféciába bocsátkozott: „A lányom még nem tudta, amit jómagam már igen, hiszen a hagyomány és a tapasztalat képes csak előre megrajzolni szeretteink sorsát. S én egy nagy sorsot látok itt kibontakozni. Mintha ez a katona teremtette volna a következő öt évtizedet.” Csakugyan. A fiú, apja szenvedéstörténetén nevelkedve, három születési dátummal, különféle álneveken illegális ellenállóvá cseperedik.

Az illegalitás következménye a sokemlékűség. Az adaptáció nyomán a rendező, Alekszandar Popovszki az emlékformákkal is játszva, teszi érzékletessé a megjelenített történelemszelet impulzivitását. Előre emlékezünk a megtörténendőkre. Azonosan érvényesként őrizzük egy-egy élményünk több emlékváltozatát. Lényeges mozzanatokra nem emlékezhetnek a kortársak, azokat az eleven halottak teszik a jelen idejű diskurzus részévé. A sérelmek, inzultusok miatt emlékezetbe vésődött epizódok alkalmasak a személy létezésének, ottlétének hitelesítésére, a pillanatnyi tér-időkoordináták meghatározására, vagy éppen a kettős jelenlét abszurditásának felmutatására:
TROCKIJ (hangja az eldobott davosi telefonkagylóból): Novszkij! Ott van még? Itt Trockij beszél! Válaszoljon! Hallotta, mi történik? Intézkednie kell ott, ahol van! Röpiratok, újságcikkek, lobbi. Szentpétervár nyitja meg a huszadik század kapuját, ahonnan visszafordulni már nem lehet! Az idő mindenkit kiseper! Hall engem? Mi az, hogy lát is? Hisz az előbb még telefonon beszéltünk. Maga már itt? Egyszerűen képtelenség! Davosból? Svájc és Oroszország között direkt forradalmi szél fúj? Ne veregesse már a vállamat! Látják ezt elvtársak? Novszkij megérkezett! Novszkij megérkezett!
LEVIN (Davosban): Megelőzött! Kitört a forradalom. Nélkülem!
DR. GRÜNWALD (a pszichiáter halljából rohant el Novszkij): Viszont a kabátját itt hagyta.

IMG_0382a_resize másolata_0.jpg

A cárizmusban, egy szalonkoncertről ugyanilyen hirtelenséggel, az ária közepén távozott – az énekes ezt (a felálló pimasz arcát) sohasem felejtette el. A három dátummal született forradalmár életrajza kétségesen szakaszolható, és az emléke is annyiféle lehet, ahányan valamilyen formában kapcsolatba kerültek vele. A történelmi tanú szerepeit játszó Krizsán Szilvia mondja:
„Bizony, Borisz Davidovics Novszkij nem lehetett akárki, mivel kortársainak többsége nem is tudta, hogy kicsoda. Vagy pont ezért lehetett akárki? Na, mindegy. Mindenesetre furcsa és megmagyarázhatatlan módon, ez az ember a forradalom krónikáinak hang és arc nélküli szereplője lett. Felettébb érdekes hát az a tény, hogy Oskar Blum osztrák szocialista, 1913 körül, a következőket írja róla: Az amoralitás, a cinizmus és az eszmékért, könyvekért, a zenéért, és az emberekért való spontán lelkesedés furcsa keveréke volt. Azt mondhatnám, olyan emberfajtához hasonlított, amely valahol a professzor és a gengszter között van. Eddig az idézet. Én még csak annyit tennék hozzá, hogy a létezés művészetének lényege nem a létezés, hanem a művészet.

IMG_0866a_resize másolata (3)_2.jpg

A forradalom, s annak győztes kivitele – öldökletes fázisa a történelemalapúan tagolt emberi időnek. Egyes hősök memóriája a holtukban éppolyan esetleges, mint amilyen a fegyverforgató időkben lehetett. Novszkij elfelejt egy üzenetet, amelyet hajdan meg kellett jegyeznie, s a szöveget tartalmazó papírt galacsinná gyúrva lenyelnie. Hiába kínozzák, nem lép működésbe az emlékezete. Amnéziás árulóként hal meg, hősként támasztja fel az amnéziás történelmi emlékezet.Az idő tengelyén megismétlődnek a sorsok, ha az elődökével egyezőek a személyiségparaméterek. A sors örökletes: szülőről gyermekre száll a történelemvihar-szerelem, és a szenvedéstörténet is. Marjan Nećak zenéje szublimál. Lüktető gyász hangzik. Nem ceremoniális, hanem történelmi a sötétség, amit kifejez: magát fülbe doromboló, s az agyban robbanó disszonancia. A halálosztás: a felelősségtudat és a kéj keveréke. Az elhivatottság és a heroizmus egyszerre igaz, és leheletfinoman parodisztikus, amikor értelmiségiek butulnak vérrel íróivá a történelemnek, s amikor sugallatukra önjáróvá válik a forradalom: „Nem én találtam ki a forradalmat. A nép nem cselekszik, történik. Mint egy természeti jelenség.”. Ha diktálják a demokráciát, az diktatúra. A forradalomrettegés és a káosznosztalgia szimultán kifejeződését érezzük.

Eredeti szellemi termék az adaptáció, mélységeket feltáró produkció a rendezés; feszes összjátékban, szuggesztív alakítások sora az előadás. Bármely idő bármely terében, az ember természetazonos hangulatrajza.

Képek: Srđan Doroški


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344