Kritika a Fővárosi Nagycirkusz Csodaláda című előadásának premierjéről
Október 18-án valami egy kicsit megváltozott a liget környékén, a körutakon, a csendes esti beszélgetésekben; azok számára, akik a Fővárosi Nagycirkuszban jártak aznap este, legalábbis bizonyosan. Mintha más lett volna a levegő íze, izgalmasabbak a titokban elkapott pillantások, beszédesebbek az Állatkerti körút fái. Mintha több varázslat szökött volna a városba. A csoda megérkezett a késő őszi estébe – méghozzá piros kalapban.
A „Csodaláda” című előadás – amely október 18-tól egészen december 31-ig látható (és átélhető) a fővárosi porondon – a karácsonyra, az ünnepi készülődésre kívánja előhangolni a nézőt, s csak később, szinte akaratlanul ébred rá az ember, hogy ennél sokkal többet ad és sokkal mélyebbre hatol: nyomot hagy. A teltházzal, csillogó tekintetek százaival és valamifajta érezhető közös izgalommal induló premier végül álló ovációval zárult. Ez a hatalmas taps és üdvrivalgás azonban nemcsak az egyes műsorszámoknak szólt. A nézőközönség valamit akkor megélt a hirtelen megszülető közösségi erőből és őszinte, emberi kapcsolódásból, s megérezte, ahogyan a produkción (elő- és háttérben) dolgozó, mindenféle korú, hátterű és személyiségű alkotó a szívét és lelkét vitte a porondra. Ettől lett olyan igazán „fővárosi nagycirkuszos” ez a tündérmese.
A rendezői vízió és megvalósítás, kétségtelenül az emberiesség finom, de lenyűgöző erejét bizonyítja az a tapasztalás, hogy a műsor alatt és után világosan megfogalmazódik az ember elméjében az üzenet: az egész manézs, maga a cirkusz a megvalósuló álmok otthona. Az üzenet, amelyet bizonyára Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz főigazgatója, a Csodaláda rendezője maga mesélne el valamennyi nézőnek, ha tehetné, s amelyet így a darabon keresztül bizony mindenkinek meg is tud tenni személyesen: éppen ebben rejlik a csoda. A produkció ugyanis egyszerre hagyományos és modern, klasszikus és újító, a szó legnemesebb értelmében cirkusz. A legszebb balettnak és modern hiphopnak, tradicionális és merészen 21. századi zsánereknek, a csendes és apró, míves színházi pillanatoknak és kirobbanó, zajos bulizásnak a különleges keveréke. És ebben a kavalkádban mindenki, minden külön világ egy csodaládában lakik, amelyeket sorban kinyitva valamire rájövünk az élettel kapcsolatban is: így kell kibontanunk az álmainkat, megnyitni a szívünket, felfedezni a körülöttünk lévő embereket, az élet apró csodáit is, akár a ládákat.
Az előadás több, mint egyéni artistaszámok és műsortöredékek összessége: abban egy történet bontakozik ki, amelynek narratív vázát többfajta, egymást kiegészítő művészi megoldás adja. Vissza-visszatérő jelenetek során többfajta értelmezési keretet kínál a produkció, amelyek közül valamennyit (és akár egy teljesen új, sajátot is) teljes hitelességgel fogadhat el sajátjának a néző. Ezen az úton voltaképp két csapat kalauzolja végig a nagyérdeműt.
A Fővárosi Nagycirkusz és a Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskolájának növendékeiből álló balettkar a középkori színházból, az olasz Commedia dell’arte műfajából ismert, olykor naiv és ügyetlen, de végtelenül kedves és jóindulatú Harlekin karakterét formázza meg, akik a darab elején kelnek életre, s a több mint két és fél óra alatt újra és újra rácsodálkoznak a világ legapróbb mozzanataira, hogy aztán gyermeki lelkesedésükkel végigvezessék a nézőket a szebbnél szebb pillanatokra való rácsodálkozás folyamatán, illetve egy ismétlődő gesztussal összehozzák, közösséggé formálják a darab többi szereplőjét is. Fejes Kitty páratlan érzékkel megkomponált koreográfiái arányos és szép, nem túlzó, és mégis felejthetetlen jelenlétet teremtenek a tánckar számára.
A történet fő mesélői pedig a darab társalkotói, a világhírű bohócpárosként is emlegetett Viktor és Anton Franke (édesapa és fia), akik Anton kislányával a porondon három generációt képviselő művésztrióvá válva a bohócokkal kapcsolatos előítéleteket döntögető módon, a legkülönbözőbb művészeti ágak között hidat teremtve mesélnek el egy szívhez szóló ünnepi történetet a szeretetről – szavak nélkül. A bohócduó lenyűgöző pantomimszámok, mesterien megszerkesztett színészi etűdök során (bármifajta fölösleges gesztus nélkül) teremt tartalmat a narratív keretbe, amely szólhat egyebek közt arról, hogyan válhatnak kezdetben ismeretlen emberek családdá vagy közösséggé, milyen folyamat történik az ember lelkében, ha az álmait követi, s hogyan védhet meg az őszinte szeretet még a legnagyobb viharoktól is.
Pál Dániel Levente dramaturg érzékeny líraisággal válogatott és alkotott rövid szövegei (amelyeket dalokkal kiegészülve Pápai Kíra és Gábor Anita színésznők előadásában hallhatunk) a verbalitás csatornáját is az élménybe szőve teszi harmonikussá és valóban komplex, libabőrös élménnyé a Csodaládát.
A nyitókép (avagy az összes szereplőt rövid időre felvillantó, előrevetítő parádé) számtalan különböző formájú és méretű, harlekin mintás ládát tartalmaz, s egy hatalmas kavalkád kerekedik abból, ahogy a balettkar harlekin figurái „mesterüket”, az idősebb bohócot követve mohón megpróbálják mindegyiket megismerni és kinyitni. Épp ez a parádéjelenet kritikája is, hiszen annyi mindent látunk a porondon, hogy olykor nehéz megítélni, pontosan mit kellene befogadnunk a tudatunkba, s az sem biztos, hogy a nézőtér különböző pontjain ülők mindent látnak, ami fontos. Ez persze az előadás erősségévé is fordítható, hiszen kétségtelenül arra ösztönöz, hogy akár többször is megtekintsük a produkciót azért, hogy minél több apró részletet és értékes pillanatot vegyünk észre és fedezzünk fel a jelenetekből. A súlyok és csúcspontok mégis a helyükön vannak a műsorban, ugyanis a Szakál László zeneszerző által vezetett zenekar valamennyi jelenet alatt specifikusan erre a műsorra komponált vagy áthangszerelt zenével gazdagítja az összhatást, máskor pedig a felejthetetlen hangeffektekről gondoskodik, amely (ha egy kicsit is figyel a hangokra az ember a Csodaláda alatt) már önmagában is nívós előadóművészeti mintadarabbá emeli a produkciót.
A ládákból fel-felbukkanó artisták aztán később saját számaik „kibontásával” kápráztatják el a nagyérdeműt. Az Oroszországból érkező Duo Antresol két akrobatája tiszta erőtől sugárzó levegő-karikaszámot mutat be, amely során az ember testében rejlő akarat és szívében égő tűz mindent elsöprő hatalmát jelenítik meg. Ezt az erőt ötvözi tiszta szépségével és érzékenységével Evgenia Zavadskaya légakrobata is, aki kötélszámával húsbavágó történetet mesél el. A csapatmunka és emberfeletti koncentráció (szó szerint életmentő) fontosságáról ad tanúbizonyságot a vietnámi De Tru artistacsoport perzs bemutatója (amely egy speciális cirkuszi rúdszám), illetve a Group Tightroupe Walkers Antik artistacsoport magasdrótszáma. Nicole Jostmann kutya- és lószámokkal teremt kedves hangulatot a manézsban. Az Ethio Brothers csapatnevet viselő fiatal testvérpár eddig még nem látott ikária (lábzsonglőr) számával pedig olyan pozitív feszültséget és mámort idézett elő a közönségben, amely aztán egy egészen új töltetet adott a produkció folytatásának. Végül modern és szintén különleges, a cirkuszi zsánerek körében Budapesten a világon az elsők között szereplő yoyo-szám is látható a Csodaládában, amely által a többszörös japán világbajnok Shu Takada varázsolja hatalmas csodaszínpaddá a porondot. A műsorban fiatal magyar tehetségek is lehetőséget kapnak a bemutatkozásra: Kraj Tiffany rúdszámával vesz részt a parádé elsöprő erejű csúcspontjának megteremtésében, míg Wertheim Deniel labdazsonglőr trükkjeivel emlékeztet bennünket a hagyományos, és mégis csak igazi, a múltunk részét képező cirkusz kellemes élményeire és őszinte szerethetőségére.
Az előadás külső szemmel szinte felfoghatatlan technikai felkészültséget, pontosságot igényel, amelyről a fáradhatatlanul munkálkodó porondlegények, műszaki dolgozók, s a háttérmunkát koordináló porondmester, Varga László gondoskodnak, az előkészítésben pedig elengedhetetlen a cirkusz-szakmai vezető Graeser József szerepe. Nem mehetünk el ugyanígy az élmény szintén fontos részét képező látvány mellett sem. A smink, jelmezek és kellékek (éppen anélkül, hogy ezt direkt módon észrevennénk) sokszor páratlan összhangba kerülnek a vizuális és fénytervezéssel, ami egyből berántja a nézőt a Csodaláda varázsvilágába, s ami Martonosi Attila jelmezein és Szimeiszter Balázs fénytervezésén nyugszik. A téli palotát megidéző lenyűgöző díszlet mellett egy LED-fal-kompozícióval is merész újításra vállalkozott a Fővárosi Nagycirkusz csapata, amelyet szintén hatásosan építettek be az alkotók a darabba. A műszaki vezetéssel kapcsolatban fontos megemlíteni Pánczél Lajos munkáját, a hangtechnikáért elismerés illeti Kövér Lillát és Bontó Richárdot, míg a vizuálért Kardos Zsoltot, Nagy Attilát, Pilgemayer Henriettát és Zángó Tamást.
A Csodaláda nemcsak cirkusz-szakmai szempontból színvonalas, sokkal inkább valóban a nézői és előadói lélek értésének bizonyítéka, a mély és nemes művészetnek egy könnyeket kicsaló darabkája. Nemcsak bemutatja, de rávesz, motivál és csalogat arra, hogy vegyük észre a csodát a mindennapokban. Hiszen ahogy nyelvünk egy különleges szava is erre utal, épp ezt tesszük, ha csodálkozunk – elsősorban valamilyen szokatlanságot, csodát látunk. Ha őszinte szeretettel és kíváncsisággal rácsodálkozunk a világra, akkor a világ visszacsodálkozik ránk. S ebből születik meg a csoda; ami mindenkinek más. Egy balett-táncos vagy a bohóccsalád legkisebb tagjának a piruettje, a karácsonyfa gondolata, egy kedves mosoly vagy egy közösség, akihez elkezdtünk kötődni. Mindenkinek megvannak az életében a saját csodaládái, s az előadás a szívünk és lelkünk mélyéig hatol, s zengi benne vissza, hogy nyissuk ki ezeket bátran, és nézzük meg, milyen csodákat tartogat számunkra a jövő.
Schüzt Bruno
Fotó: Urbán Ádám /Fővárosi Nagycirkusz
