A szerelem algoritmusa
Idegtépázó próbafolyamat, majdnem-premierek sorozata előzményeivel került a nagyközönség elé a Gárdonyi Géza Színházban Csiky Gergely mostanság méltatlanul ritkán játszott darabja, A nagymama. Blaskó Balázs igazgató rendezte, a címszerepet felesége játssza. Hiheti karosszékéből az otthonülő távítész, hogy vetett a népnek egy vackot már megint, a család. Hát, nem!
Dér András nagysikerű kecskeméti bemutatója, Kaffka Margittól a Hangyaboly bukkant fel emlékezetemben, amikor megláttam az egri színen a darabbéli leánynevelő hirtelen-kék galléros, szerényszürke intézeti egyenruhába bujtatott növendékeit. A eleven-kék feltét árulkodó, a jó házból való, jó nevelésben részesülő, illemtudó gyermekek kamasszá zsendülését sejteti. És csakugyan. Ám, míg Kaffka művében az eltérő alkatú és fejlettségű leányok szabadságharca folyik az őket nevelni hivatott, ugyancsak eltérő alkattal született, vegyesen intelligens felnőttekkel szemben, s ez, az olykor heves csatákba torkolló, amúgy nemes célúnak vallott hidegháború nem csak a növendékek és a tanáraik között, hanem a szembefordult táborokon belül is zajlik, addig Csíky képlete egyszerűbb. A nagymamában három a kislány, és érkezik majd egy lovaglópálcás, a negyedik.
Csiky Gergely a Paulay Ede igazgatása alatt aranykorát élő Nemzeti Színház hétköznapi repertoárjának megkülönböztetett rangú szerzője volt. Az általa megírt szerepekben, a rikító helyett a tompított színjátékstílust becsülő társulat számára kedvezett az a súlykönnyűség, amelyet rendre nehéznek tetszett cipelni, ám a fináléban a tőlük való megszabadulás mégis örömes fájdalmat hozott. Ez a fonák pátosz A nagymama dramaturgiai alapja.
Hírét véve, hogy unokája álnéven franciatanárnak jelentkezett az általa patronált intézetben, Szerémi grófnő váratlanul ott terem. Felsorakoznak köszöntésére a növendéklányok, kivéve a számára legkedvesebbet, Mártát, aki éppen büntetőleckét magol, amiért a csöndes tanulás idején a táncosnő édesanyjától látott balett-mozdulatokkal mulattatta társait. Ernő természetesen azért állt tanárnak, hogy közelébe kerülhessen a templomban megpillantott Mártának, a leány szeme azonban – rajta kívül – megakadt egy másik fiatalemberen is. Utóbbi sem rest, azzal az ürüggyel hatol az épületbe, hogy bácsikája, Örkényi Vilmos Báró, nyugalmazott ezredes várható érkezését – egy, a gondjaira bízott árvával – bejelentse. A zugpedagógus ifjú grófot besúgó idős tanár, Tódorka Szilárd, a nevelőnő Langó Szerafinnak gyónja meg tettét. A báró a grófné neve hallatán elrohan, s csak egy üdülőhelyen fognak összetalálkozni, ahová az ezredes fiatal házvezetőnője kíséretében érkezik. Titokvédelmi okból, darabismertetőmben a fentiekben leírtakon túl nem léphetek, a szerelemdramaturgia algoritmusát ismerők azonban ennyiből is megfejthetik, milyen leosztásban fog bekövetkezni az előadásbeli boldog vég.
Nagy Szilvia, az ájtatos és eminens Márta balettozik: fékezhetetlen kíváncsiságú, szorongóan bölcs fruska. Hirtelen gesztusaiban, elsietett igenjeiben vétlenül vétkes; ezt tudja önmagáról pontosan, mégis hagyja, hogy fölülvezényelje vágyait a génjeiben rögzült erényhagyomány, amely szerint az érte tett jóért, akár a boldogsága árán is, feltétlen viszonzással tartozik. A szerep megformálásában szüntelen együtt érződik az ösztönök késztetése és az elfojtásuk érdekében tanúsított önfegyelem, az előbbi miatti kísértettséggel és az utóbbi okán sugárzott büszkeséggel. Rendezői érdem az örökletes eleganciát, a veleszületett bájt úgy hozni színre, hogy e vonások később a nagymama karakterében felismerhetőek legyenek.
Saárossy Kinga címszerepi (A nagymama) belépőjekor öniróniába burkolja intézetpatrónusi szigorát, hogy nemsokára és nagy-hirtelen, visszaszökjék a kamaszkorába, újraélje a saját szerelmi dilemmáját, amelyet helyette, hajdan a szülői akarat oldott meg. s ő egy életre a tanult boldogság bajnoka lett. Alakításában pontosan visszaköszön, amiből Nagy Szilvia játszik: az akarat hevítette érzelem és a természeti vágy kétféle gesztuskottája, az önkínzó odaadás és részvét a nagymama kedvének keresésében. Sorstapintó partnersége az engedetlen szerelemre bátorít.
Tudjuk, ezt a szerepet a szerző a francia felmenőkkel rendelkező Prielle Kornéliának írta, aki a Nemzeti Színházban fiatalon a Márta-nők sokaságát játszhatta el. Egyik pályaképírója szerint, kései szereplésében is meg lehetett érezni — mintegy összegeződve — gyermeklányalakjainak gráciáját, fiatal asszonyainak fölényes szellemességét s mindehhez egy hosszú élet finom bölcsességgé érett tapasztalatát. Csiky Gergely mindezt belesűrítette a címszereplő lényébe, Prielle pedig századokra szóló példát adott a tompított színjátékstílusból az utódoknak. Saárossy nagymamája éppen a megfelelő mértékig árnyalt. Blaskó azt gondolhatta ugyanakkor, hogy a huszonegyedik század közönsége érzelmileg deheroizáltabb a korábbiakénál, ezért a párhuzamosan futó szerelmi szálakba beépítette a fékek és ellensúlyok divatos rendszerét.
Dimanopulu Afrodité az egyik ezek közül. Tantestületi kollégájának negyedszázada jegyese, s ha nem jön a finálé, örök jövendőbeli marad. Csiky minden estéjét színházban töltötte, amikor öt hónapig Párizsban élt. Szokás e vonzalma miatt a kor divatos szerzői, Augier, Bayard, Belot, Benedix, D’Ennery, Dumanoir, Feuillet, Hugo, Musset, Sardou, Scribe követőjének tartani. Langó Szerafin puritán humorral érzékeltetett aggszűzlénye azonban nem vándormotívum gyanánt, nem e szerzők lapjairól került a darabba. A nézők hahotája az eszköztelen belépők és kimenetelek nyomán az abszurd dráma előfutáraként emlegetett, angolosan francia drámaíró, Georges Feydeau technikáját idézi. Feydeau példakép még természetesen nem lehetett: szellemének forrásvidéke alighanem Taine: Az angol irodalom története c. könyve volt, amelyet Csiky magyarra fordított.
Nagy Barbara Piroskája mai nő, a másik ellensúly. Lovaglópálcáját suhogtató dominaként jön, lát, győz: nem csak meglátni és megszeretni, hanem megszeretni és megszerezni is egy pillanat műve számára, a nyámnyila grófi sarj szívét. Rövid epizódszerep, de a lényegre tapint. Az élet hölgyválasz. A férfiaknak parádés untermann szerep jut: büszkeségükben megtartott, ám vakbalek alá-rendelvények. Ebben a pozícióban az őket alakító színészek alázattal remekelnek: Várhelyi Dénes, a régvolt szerelméhez visszataláló obsitos ezredes, Vókó János, aki Koszta, nyugalmazott evangélikus tábori lelkészként, rezonőr-feladatát a Dimanopulu Afrodité játékára hajazó groteszkséggel oldja meg, Balogh András, a szüzességétől vénségére megszabaduló tanár, Csathó Norbert, a párbaj- és hódításképtelen unoka, valamint Török-Ujhelyi Tamás, a sors-kegyeltje bonviván.
Igen, bonviván. Szép emlékű Jancsó Miklós és Hernádi Gyula nevéhez fűződik egy miskolci Csárdáskirálynő-drámarendezés. Az eredeti, 1916-os librettó alapján készült változatot prózai darabként adták elő, majd arra következtek koncertszerűen Kálmán Imre slágerei: a dráma dallammá lényegült. Történt kísérlet A nagymama megzenésítésére is, Csiky szövege azonban nem igazán engedelmeskedett. Oknyomozó színháztörténészek előszeretettel kutakodnak régebbi magyar szerzők esetében a külföldi műfajminták felől, kimondatlanul jelezve az utánzás vagy a lopás tényét. Nincs ez másként Csiky Gergely színjátékírói életművének vizsgálatakor sem. Hivatkoznak kortárs francia „középfajú” művekre, olykor az újromantikus drámára és a naturalista tézisdráma dramaturgiájára. Csacsiság. A történeti stílusoknak csupán az első néhány, névihlető darabja originális alkotás, a mintájukra létrejött továbbiak legfeljebb magas minőségű iparművészeti sorozattermékek. Csiky valójában Szigligeti Ede művének folytatója, aki felelős házi szerzőként téma- és műfajválasztás illetve színészre szerepírás tekintetében a Nemzeti Színház mindenkori igényéhez igazodott. Az emelte mindkettejük munkáját az iparművészet szintjéről az originálisak közé, amit a szövegükhöz az alakítások egyedisége hozzáadott: esetükben a színész alkotótárs voltához kétség sem férhetett. Aminthogy nem férhet kétség az egriek előadásának originalitásához sem.
Képek: Gál Gábor
Önnek ajánljuk
