Bolyongás térben, időben, cselekményben

Debrecenben a fehérvári Bizánc
Beszélgetés Bagó Bertalan rendezővel

Március végén a debreceni Csokonai Színházban vendégszerepel a székesfehérvári Vörösmarty Színház Bizánc című előadása. Herczeg Ferenc darabját Bagó Bertalan rendezte. A Jászai Mari-díjas rendezőt a történetről és koncepciójáról faggattuk.

– A Bizánc nem tartozik a leggyakrabban játszott magyar drámák közé. Szerinted mi lehet ennek az oka?
– Már a darab születésének története is érdekes, hiszen Herczeg Ferenc – mint ahogyan emlékezéseiben is írja – először Mohácsról szeretett volna darabot írni, de valahogy túlságosan „ijesztő keserűség ömlött ki a tintatartójából”, így belefogott a Bizáncba. Megírta a darabot, majd tett mellé egy első és egy harmadik felvonást. A történet nem is annyira Bizáncról, mint inkább arról a korról szól, amelyben Herczeg Ferenc élt. Rendkívül ironikus, kemény, iszonyatos társadalomkritikával bíró darab a magatartásformákról, a hatalomról, a rendszer- és ideológiai váltásról. 1904-ben mutatták be a Bizáncot a Nemzeti Színházban, és érdekes módon megjósolta a monarchia szétesését. Eljátszották párszor a két világháború között is, majd Herczeg Ferencet különböző okok miatt „indexre tették”, ráfogtak mindenféle dolgot. Igazából nem nagyon mertek hozzányúlni, nem volt divatos. Ha mégis hozzányúltak, kevésszer érte meg a darab a bemutatót. De valahogy mindig benne volt a levegőben.
– Mi az, ami számodra izgalmassá teszi a történetet?
– Még az előző évad alatt meghívást kaptam, hogy rendezzek egy magyar klasszikust a Vörösmarty Színházban. Nem szerettem volna olyan darabot színre vinni, amelyet nagyon sokszor bemutattak már. Sok darabot elolvastam, végül a Bizáncra esett a választás. Ez egy örökérvényű történet arról, hogy hogyan tudnak az emberek alakoskodni bizonyosfajta változáskor, hogyan próbálnak meg minden áron előnyhöz jutni, minden erkölcsi és ideológiai határ nélkül átállni a másik oldalra. Elárulják egymást, csak azért, hogy pozícióba kerüljenek a következő hatalomban. Egy kórkép arról, hogy ármányokon keresztül szövődik az egész világ.
– Úgy érzed, hogy – így, közel száz év után – elérkezett az az idő, amikor inkább az emberi történet kerülhet előtérbe?
– Remélem, hogy most már elérkezett! Sokaknak van véleménye Herczeg Ferencről, sokan hallottak már Bizáncról, de nem tudják, hogy miről is szól. Azt gondolom, hogy egy olyan darabot mutatunk be, amit érdemes eljátszani, mert nagyon erősen szól valamiről – és kevés ilyen klasszikus mű van a magyar drámairodalomban. Ezen kívül meg nagyon jó szerepek vannak a darabban.
– Szabad a rendezőt a koncepciójáról faggatni?
– Szabad, mert nagyon egyszerű. Mindig érdekelt az ember természetének vizsgálata. Vereczkei Rita díszlet- és jelmeztervezővel olyan neutrális tereket hozunk létre, amelyekben mintegy mikroszkóp alá tesszük a színészt, a szerepet. Az emberek jellemtérképének és kapcsolatrendszerének vizsgálatáról szól az egész, és arról, hogy egy ilyen közegben hogyan lehet viselkedni. Kinagyítva természetesen, nem realista közegben. A játéktechnika viszont a realizmuson alapszik, de eléggé groteszk, a jelmezekben pedig kissé korhű. Az 1900-as évek stílusa a bizánci stílussal keveredik. A történet maga egy helyszínen játszódik, azaz teljesen működik a hely, idő és a cselekmény hármas egysége. Hogy ezt a teret meg tudjuk bontani, különböző térszerkezetekkel választottuk el a külső és belső időt. Olyan, mintha bolyonganánk egy palotában: mindig mellérendelem a díszletet az embernek. Mintha egy kamerával végigkövetnénk a főszereplőket. Körülöttük mozog a díszlet. Valahogy így használom a zenét is. Hangdíszletként. Dobri Dániel szerezte a zenét, és az ő zenekara játszik az előadásban: jelen vannak a térben, de valahogy mégis a díszlethez tartoznak. Aláfestik a hangulatot.
– Vereczkei Ritával és Dobri Dániellel többször dolgoztál már. A stáb többi tagja is állandó alkotótársad?
– Tucsni András dramaturggal szintén gyakran dolgozunk együtt. A Bizánc három felvonásából kettőt csináltunk, átgondoltuk, meghúztuk, de csak a tekervényes, retorika-szerű mondatokat tettük egyszerűbbé. Horváth Csabával viszont ez az első közös munkánk. Jó alkalom ez arra, hogy megismerjük egymás munkastílusát, hiszen mindketten részesei vagyunk a fehérvári társulat építésének, és mindkettőnknek ez az első előadása Fehérváron. A Bizáncban a táncosok, akik a díszleteket mozgatják, a léleknek egy kivetült részei lesznek. Bohóc-szerű lények, akik ezt az egész világot lecelebrálják. Ez bonyolultnak tűnik? Na, ennél sokkal egyszerűbb az egész! A szereplők élik az életüket, és a körülöttük lévő világ kinagyítja az érzést, a gondolatrendszert, amit ki akarunk fejezni.

Főbb szerepekben: Hirtling István, Kubik Anna, Egyed Attila, Horváth Virgil, Haás Vander Péter, Sághy Tamás, Tűzkő Sándor, Závodszky Noémi, Kricsár Kamill, Szalay Marianna.

Fotó: Medvigy Gábor