„Anya, te tényleg?” – Az István, a király Békéscsabán
Örvendve jelentem, nem minden vonat késik e keleti fertályon. Az enyém annyira menetrendkövető volt augusztus tizenkilencedikén, hogy hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek az ajándékba kapott pontossággal. A Szent István napi István, a király-bemutatóra érkeztem Békéscsabára, csak azért korábban egy estével, hogy másnap a jó ismerőseimmel ne gyalogvágtában kelljen elbeszélgetnem a főtérre menet. Főtér! Kimegyek, hátha próbálnak éppen, gondoltam, és nyertem. Próbáltak, szinte megállás nélkül végigmentek a darabon, s én csaknem egyedül követhettem figyelemmel közvetlen közelről az előadást.
Jelenet a békéscsabai előadásból
Kétszeresen nyertem. Utóbb azzal, hogy nem ültem be a lefoglalt nézőtéri helyemre. Miért is, hiszen onnan mindent láttam már. Kiálltam inkább szélre, egy kirakat falszegélyének dőlve. Mögöttem a színészek sminkeltek, mellém két oldalról harmincas-forma házaspár telepedett, három gyerekkel. A nagykamasz lány elsodortatta magát a tömeggel mielőtt az édesapja megérkezett, mert a barátnőivel akarta „együtt hallgatni az Istvánt”. A kiskamasz legény lakáskulcsot kért, unja itt magát, mondta, aztán a színpad oldalától visszaszólt, hogy marad; onnan minden jól látható. A család négyéves leánykája az anyukája mellett, egy szerzett székről pipiskedve igyekezett kilátni, s csak akkor kéredzkedett az édesapja nyakába, amikor Koppány következett.
Koppány: Szomor György
Négyesztendős Koppány-rajongó hajadon. Minden hókuszpókusz nélkül, illedelmes rendben haladt előre a Zsuráfszky Zoltán koreográfus rendezte előadás, így könnyű volt bemérnem: felkészült família vesz körül. Tudták a felcsendülő dalok sorrendjét, mondták előre a rávezető végszavakat. A sportos alkatú, Istvánosan félszeg határozottságú apa gyöngéden, de megfellebbezhetetlenül tudatta a gyerekkel, hogy Istvánnál az erő, véres csata lesz, amiben a kedvence is meghal, négybe fogják cincálni, és kitűzik a testét az ország négy várában, de a kitűzésről nincs dal, az nem lesz látható. Anyuka ekkor színt vallott: ő, amikor legelőször látta, nagyon drukkolt Koppány lányának, hátha megengeszteli a fejedelmet, és eltemetheti tisztességgel az apját… ez a legszebb dal, mondta, bár igaza egyedül Gizellának van, mikor azt énekli, hogy „Unom a politikát”. „Anya, tényleg?” „Mi tényleg?” „Hogy unod.” „Unnám, ha tűrné az apád” – felelte, majd egy Sarolt határozottságával útnak indította a családot haza, ne várják meg, míg belódul a tömeg, már úgyis csak a szétcincálás van hátra, meg a korona feltétele.
Milyen tapintatos szülők, hogy nem szomorították el a kislányt a Koppány végével, fordult a sportos apuka hűlt árnyékából előbukkanó szép korú hölgy a társaságában csápoló még szebb korú úrhoz. Hatvanöt-hetven körüliek. Visítva kapták fel a fejüket egy szövegtévesztésre, kezük-lábuk szinkronban reszketett a Honvéd Táncegyüttes lábdobogásával. Elkápráztatta őket a lendület, és a kifejező előadásmód. Azt táncolják, amit a darab mond, vélekedett a Szörényi-kortársnak látszó bácsi. Ha Szörényi-kortárs, már csak tudhatja, miről szól, gondoltam, s visszaemlékeztem a volt gimnáziumi osztálytársaimmal (1952/53-as születésűek) folytatott beszélgetésekre, akikkel már felnőttként összetalálkozva elemezgettük a rockoperát. Kultuszmű volt, nem lehetett nem beszélni róla akkor, ahogy ma sem. Tetszett. Így, egyszerűen, mint most, 20-án este a békéscsabai közönségnek. Persze, nem olyan osztályba jártam, ahol kötelező lett volna színt vallani, Omega-hívő vagyok-e, vagy Illés-szimpatizáns. A magyartanárunk nem osztotta népi és urbánus táborra a költőket-írókat; elborzadtunk a zsidóüldözéstől, de fel sem vetődött bennünk, lehet-e a padtársaink között zsidó származású valaki. Tiszta neveltetést kaptunk, ezért csak tisztán tudtunk vitatkozni. A hetedíziglen dialektikus materialista történelem-tanárnőnktől készen kaptuk; rég kihalt volna a magyarság, ha nem formál keresztény államot István. Vitáink az árnyalatokról bontakoztak ki: Sarolt anyai hatalma István felett; István műveltségével összeegyeztethető volt-e a hajlíthatatlansága; meddig ésszerű a kegyetlenség, és mi a kegyetlenkedés; átmenthetők lettek volna-e a kereszténységbe a pogány kulturális értékek. Ugyanazok a kérdések foglalkozattak bennünket, mint amelyek a minapi nézőt/hallgatót a négyévestől a hetvenévesig.
Az István, a király időállósága minden bizonnyal annak a következménye, hogy szerzői kiváló érzékkel súlyozták ki a mű egészén belül az igazságfaktorokat. Ha híven interpretálják, nem lesz közönséget megosztó az előadás (megosztó = élesen elválik a rajongók és az elutasítók tábora). A történet szereplőihez fűződő érzelmekről inkább az egyén életkori jellemzői (pl. családon belüli, majd az azon kívüli lázadó korszak) vagy a személyiségi alapvonások döntenek. Az igazságarányokat megbillentheti az, ha valamelyik szereplő hanganyaga szerényebb az előírtnál, vagy a játszók színészi képzettsége nem hasonló. Ezeket az esetleges egyensúlybomlásokat azonban korrigálni képes a nézői figyelem kontrollja.
Nehezebb a helyzet, amikor az igazságarányt tudatosan megbontják. Ez a darab, a maga mély történelmi beágyazottsága miatt, hungaricum. Alkalmatlan arra, hogy egyéb társadalmi struktúrák ismérveivel (stigmáival, rekvizitumaival) párhuzamba vonva, a művet jól ismerő és szerető hazai közönségnek kijelentéseket tegyenek általa a jelen társadalom állapotáról, vagy segélykérő palacküzenetként célba tudják juttatni az országon kívül: ott hiányzik az érvényesítéshez a megfelelő jelképfejtő képzelet. A békéscsabai előadás érvényes volt, s az lesz az igazi premierjén, Kolozsváron is.
Balogh Tibor
Fotó: A-team/Nyári Attila
Szörényi Levente – Bródy János
István, a király
Rockopera
Boldizsár Miklós: Ezredforduló című drámája alapján
2013 augusztus 20-án 20 órakor Békéscsabán, a Szent István téren
A Zikkurat Színpadi Ügynökség és a Békéscsabai Jókai Színház koprodukciójában
István: Presits Tamás
Sarolt: Éder Enikő
Gizella: Fekete Zsuzsanna
Asztrik: Katkó Ferenc
Vecelin: Gulyás Attila
Pázmány, Hont német lovagok: D. Tóth Sándor, Valach Gábor
Koppány: Szomor György
Réka: Herczeg Flóra
Laborc: Varga Lajos
Torda: Gerner Csaba
Táltosasszony: Fejes Szandra
Boglárka, Picur, Enikő Koppány asszonyai: Molnár Szilvia, Papp Ancsa, Töreki Andrea
Sur, Solt, Bese: Kristóf István, Mező Zoltán, Mező Márió
Krónikás: Kristóf István
Regősök: Appelshoffer János, Papp István
Közreműködik: a Honvéd Táncszínház
Ügyelő: Turányi Zsuzsa
Díszlet-kellék: Tóth Kázmér
Jelmez: Kovács Yvette Alida
Művészeti főmunkatárs: Vincze Zsuzsa
Rendezőasszisztensek:
Rémi Tünde, Appelshoffer János, Tompa Attila
Rendező-koreográfus:
Zsuráfszky Zoltán
Producer:
Rosta Mária