A Fővárosi Nagycirkusz Rain Esőcirkusz című előadásáról
Amikor cirkuszba megy, talán minden magyar embernek elkerülhetetlenül eszébe jut Karinthy Frigyes A cirkuszcímű novellája. Velem is így történt. Látva azonban a Fővárosi Nagycirkusz Esőcirkuszát, egészen más nézőpontból tekintettem rá a jól ismert szövegre. Feltettem ugyanis a kérdést, hogy mi történne, ha Karinthy egyes szám első személyben beszélő főhőse nem szeretné eljátszani vagy idővel elfeledné azt a melódiát, „amit régen, régen hallott egyszer zengeni és zokogni a szívében”. És arra, a cirkuszszakmai szempontból is érdekes következtetésre jutottam, hogy kevésbé értékes és izgalmas produkció születne. A Fővárosi Nagycirkusz előadásainak titka és sikere ugyanis, ahogy a Rain Esőcirkusz című előadásé is, épp ebben rejlik; hogy az esztétikumot erkölcsi és érzelmi dimenziókkal ötvözi, hogy az exkluzív mutatványok mellett sem felejti el feltenni a legelemibb, ha tetszik ontológiai kérdéseket.
A Fekete Péter rendezésében, Pál Dániel Levente dramaturgiájával színpadra vitt Esőcirkusz egyszerre idézi a bibliai idők és egy esetlegesen bekövetkező apokalipszis özönvizét vagy akár a tavaszi, nyári esők megáldó, megtisztító jelenségét. A porondmester egyben mesélő is, amikor őt látjuk, egyértelműen a jelenben érezhetjük magunkat, nem így a cirkuszi számok „sosevolt idejében”, amikor a jelenlét nem jelent hétköznapi tudatot, sokkal inkább egy mesés, múltból és jövőből szőtt világban történő elmerülést. A porondmestertől megtudhatjuk, hogy „az emberek szívét gyűlölet kerítette hatalmába” és „háborúk törtek ki”, ám ekkor még nem konkrétumok, inkább áthallások erősítik csak sejtelmünket, hogy saját korunkat, 2022 szomorú történéseit halljuk visszhangozni. A későbbiekben azonban egyértelmű utalásokat láthatunk az orosz-ukrán konfliktusra is. Minden bizonnyal ennek a tematikus szálnak, a békéért való sóvárgásnak és művészi kiállásnak egyik legkiemelkedőbb megnyilvánulása Vitalii Zaetz és Margarita Nikulina, ukrán-orosz házaspár és kislányuk, Dasha száma. Vitalii Zaetz és Margarita Nikulina ugyanis kislányukat is bevonták produkciójukba, aki a szám lélektani tetőpontjaként a cirkuszi rúdon pörögve egy cseresznyevirág mintás zászlót bontott ki. A jelkép tovább erősítette az eső-víz szimbolika által is megjelenített tisztaság, megújulás érzetét, az ártatlanság állapota utáni vágyódást.
Kiemelkedett a produkciók sorából Vladimir Erofeev egyensúlyművész száma is, nem csupán kivételes ügyessége miatt, hanem az élő díszletként szolgáló, óriási bábuként dülöngélő táncosok okán, akik a művészt körülvéve, vintage stílusú jelmezeikben az egyensúlyozás fenoménjeként váltak önmaguk szimbólumává. Az egyensúlyt pedig nem csupán az emelvényen, hanem a kiemelkedően szép jelmezek, a zeneválasztás és a kompozíció összhangjában is sikerült megtalálni.
Az egyes mutatványok közötti időt Natalia Maikhrovskaia és Vladimir Sapteev bohóc páros helyzetkomikumra épülő tréfái színesítették. A humorról azonban nem csupán a bohócok gondoskodtak, hanem például Mihail Nyikolajevics Ermakov Kutyaszáma is. Előfordul, hogy az ebek nem fogadnak szót, ami csak további derűre ad okot. Bevallom azonban nem csupán a vicces jeleneteknél szeretem azt is, amikor olykor nem sikerül egy-egy mutatvány, hanem például az akrobatáknál is. Természetesen, a biztosítókötélnek hála, sérülés soha nem történik, a következő nekirugaszkodás pedig többnyire meghozza a várva várt sikert. Miért kedvelem mégis ezeket a pillanatokat? Mert emlékeztetnek arra, az emberfeletti küzdelemre, amelyet akrobatáknak és előadóművészeknek nap mint nap, a színpadon és kulisszák mögött egyaránt meg kell vívniuk. Mert még nagyobb lesz a tétje a produkciónak, hiszen, szemtanúi lehetünk, hogy nem egy unásig gyakorolt, üres mozdulatsorról van szó, hanem elevenségről, hatalmas koncentrációról és jelenlétről, önmeghaladásról.
A fináléig vezető dramaturgia fokozatosan áradássá szítja a nézőkben a lelkesedést. A szökőkutak „fénycseppjeit” lézershow sokszorozza, a mindvégig élő zene varázsát a levegőben úszó Popeta Vitalli és Shipaeva Elena orosz artistapáros tánca tetézi, a ritmusos mozgást a vízár hullámzása egészíteti teljessé. Marina Bakalina és Grandpierre Gabriel Handstand hajlékonysággal, kecsességgel és dinamizmussal nyűgözi le a szemlélőket. A finálé pedig már a felszabadultságé, a mámoré. A közönség állva tapsol, tombol.
Viola Szandra
