„Ehhez a szakmához kell egyfajta megszállottság is”

Szekáry Zsuzsanna interjúja Balog Ibolyával, Zozo mamával

A hetvenéves artista és gólyalábas mutatványos Balog Ibolyával, művésznevén Zozo mamával beszélgettünk a világsikerekről, a The Beatles-szel közös fellépéséről, a Guinness-rekordjáról, illetve az artistaképzésről, a cirkusz világáról és a legújabb műsorról, a Lúdas Matyiról.

Szekáry Zsuzsanna: Hány évesen és hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával?

Balogh Ibolya: 1958-ban a tornatanárnőm javaslatára jelentkeztem az Állami Artistaképző Intézetbe, fel is vettek. Utána négy évig előkészítő tanfolyamra jártam, négy év után kiválasztottak bennünket, és Pataki Ferenc aranyérmes olimpiai bajnok és Hortobágyi Károly, a világhírű ugródeszka csoport tagja lettek a tanárain. Öt fiúból és két lányból álló, ugródeszka csoportot állítottak össze. Ez megint négy évig tartott, minden nap nagyon keményen, reggel nyolctól délután egyig próbáltunk. Látták, hogy én ötven kilós létemre elég erős voltam, ezért szaltót fogtam vállba és szaltót dobtam, vagy a csoporttársaim vállába álltam és úgy dobtam a szaltót. Később a csoporttársam állt a vállamra és úgy jött a harmadik. Ezt reimának nevezik.

Sz. Zs.: Ez nem volt egy szokványos dolog…

B. I.: Én voltam az egyik első női untermann, azaz az alsó tartó ember. Abban az időben csak fiúk, férfiak dobtak és fogtak szaltót.

Sz. Zs.: A családja mit szólt ahhoz, hogy a cirkuszi pályát választotta?

B. I.: Nagyon örültek. Később a két húgomat is bevittem az Artista Iskolába, és ők is artista művészek lettek. Mi nem voltunk komédiások, nekünk nem voltak cirkuszi felmenőink, ezért minket a szakma – mint privát artistákat – galléros artistának nevez. A komédiások azok, akik cirkuszi kocsiban születtek, akiknek a családjuk, anyukájuk, apukájuk, nagypapájuk, sőt a dédszüleik is artisták voltak, ők az igazi komédiás artisták.

1964-ben leérettségiztünk és megkaptuk a diplománkat is. A Faludy-csoporttal mi voltunk az első diplomás artista művészek, akik Japánban szerepeltek. Abban az időben ez nagyon nagy dolog volt. Nagyon sok helyen felléptünk. Én egy évtizedig dolgoztam a Faludy-csoporttal, beutaztunk majdnem az egész világot, többször turnéztunk a Szovjetunióban, Bulgáriában, Németországban, Olaszországban, Belgiumban. Felléptünk Hollandiában Margit királynő előtt, Angliában Erzsébet királynő tisztelte meg a műsorunkat, Japánban pedig a császári család. Ezekről mind vannak újságcikkek, Angliában pedig egy karácsonyi műsor után meghívtak a televízióba, ahol a The Beatles-szel is felléptünk egy műsorban.

A mai fiatalság valahogy nem annyira kitartó, mint amennyire mi voltunk. Nekünk már az egy nagyon vonzó cél volt, hogy a szocializmus alatt eljutottunk nyugatra. Minket hajtott a nyugat megismerésének vágya. Nehéz lenne hozzászokni a mai gyerekeknek ahhoz, hogy ha nem modern lakókocsiban élnének, akkor nincs mindig meleg víz, áram, lavórban kell mosakodni, nincs angol wc… Amikor először megláttuk Bécsben a kirakatokat, elájultunk, amikor pedig tízen hazaérkeztünk Japánból, negyven vámos várt minket a repülőtéren. Kis színes televíziót, sétálómagnót hoztunk, ezek akkoriban nagy dolgoknak számítottak.

Sz. Zs.: Milyen számokat adtak elő a Faludy-csoporttal?

B. I.: A Faludy ugródeszka csoport volt. Volt egy olyan számunk, hogy valaki egy piedesztálról leugrik, a deszka másik végén áll az obermann, aki aztán elrepül szaltóval, és a fiúk vagy én megfogjuk vállba. Csináltunk még egy olyan egykerekű bicikli számot, hogy mind a heten bejöttünk az egykerekűn, és azon szaltót fogtunk vállba, szaltót dobtunk, zsonglőrködtünk. Ezzel a két számmal diplomáztunk az artistaiskolában.

Azt még hozzá szeretném tenni, hogy ezt az ugródeszka számot magyarok csinálták a világon először. A Faludy mellett nagyon híres még a Szabó, a Hortobágyi, a Váradi, a Marosi ugrócsoport. A magyar művészektől tanulták el a szovjetek, a kínaiak, és most már bolgárok, románok is csinálják, de még mindig nem olyan jók, mint amilyenek a magyar artisták voltak. Ez egy magyar specialitás! Magyar kosztümben magyar zenére, általában Brahms V. Magyar táncára adtuk elő. Ez mindenhol a világon nagy sikert aratott.

Sz. Zs.: Mi mindent tanítottak önöknek az Artistaképzőben?

B. I.: Az iskolában négy év az előkészítő, utána kezdődik a szakosítás. Megnézik, hogy melyik gyerek miben a legtehetségesebb, mihez van kedve, mi az, ami jól áll neki, és akkor az ismét négy év. A négy év előkészítő alatt főleg akrobatikát, zsonglőrködést tanultunk. Aztán megtanítottak egykerekűn biciklizni, szaltót ugrani és szaltót dobni. De ami a legfontosabb, hogy táncolni is tanultunk: balettet, szteppet és népi táncot. Délelőtt a szakmai órákon voltunk, a Lövölde téren az Artista Iskolában, délután pedig a gimnáziumban. Együtt jártunk a balettosokkal és a zenészekkel, mert mindannyiunknak ilyen szigorú életvitele volt. Ez egy nagyon jó társaság volt, nemrég volt az ötvenéves érettségi találkozónk.

Sz. Zs.: Akkor ez egy nagyon átfogó képzés volt.

B. I.: Igen-igen. Nagyon hálás vagyok a tanároknak, mert nagyon gazdag és élménydús életünk volt, és ezt mind nekik köszönhetjük.

Sz. Zs.: Jó kapcsolatuk volt a tanáraikkal?

B. I.: Hogyne! Él még az egyik tanárnénim, most már 87 éves, egy héten háromszor járok hozzá segíteni, támogatom, bevásárolok, orvoshoz kísérem. Tegnap nagy öröm ért, mert eljött megnézni a Lúdas Matyit, és nagyon tetszett neki.

Sz. Zs.: Mennyire jutott idő a rengeteg próba és tanulás mellett a szórakozásra, a magánéletre?

B. I.: Mi abban az időben egyáltalán nem szórakoztunk. Minden időnket a próbák, a fellépések és a tanulás töltötte ki.

Sz. Zs.: Akkor ehhez nagyon nagy önfegyelem kell!

B. I.: Hogyne, ez az élet tele van lemondásokkal, kitartónak, szorgalmasnak, alázatosnak és céltudatosnak kell lenni. Minden áldott nap órákon keresztül kell gyakorolni, tökéletesíteni a tudásunkat, és soha nem szabad feladni. Úgy gondolom, hogy ehhez a szakmához kell egyfajta megszállottság is. Amíg az artista műveli a művészetet, akkor folyamatosan gyakorol. Ha van egy-két hónap szünet, mert nincs szerződés, akkor sem ülhet karba tett kézzel. Gyakorlás nélkül nem megy. És szeretni is kell ezt a hivatást, ráerőszakolni senkire sem szabad. Sok szeretettel és türelemmel szabad csak művelni.

Sz. Zs.: Mennyi ideig tart egy produkciót betanulni?

B. I.: Attól függ, hogy milyen számról van szó. Például egy drótkötélszám évekig tart, a zsonglőrök szintén évekig tanulnak.

Sz. Zs.: Milyen ez a cirkuszi nagycsalád?

B. I.: A társulat most is nagyon összetartó, mindenki kedves és türelmes a másikkal, jó a hangulat, sokat segítünk egymásnak.

Sz. Zs.: Így, hogy ennyire elfoglalt volt, és csak a cirkusz töltötte ki az életét, lett saját családja ebben a nagy hajrában?

B. I.: Igen. Tíz év közös munka után szerződést kapott a csoport Amerikában, rögtön négy évre. Én nem mentem velük. Bár anyagilag bánom, mert mindenki nagy autóval, pénzzel, ékszerekkel jött haza, de én szerelmes lettem egy fáklyazsonglőrbe… Harminckét éves voltam, amikor megszületett a fiam, aki mindezért bőven kárpótolt, hiszen a család fontosabb minden földi hívságnál.

Sz. Zs.: Ő mivel foglalkozik?

B. I.: Ő szintén artista lett, ő lett Magyarországon az első diplomás bohóc. Leérettségizett, diplomázott, és most Németországban dolgozik, több nyelven beszél, most 37 éves. Nagyon büszke vagyok rá. Jövő héten hazajön megnézni a műsort, mert kíváncsi az igazgató úr új elképzelésére.

Sz. Zs.: Mikor történt a váltás, amikor artistából gólyalábas lett?

B. I.: A fiam még tanuló volt, amikor ösztöndíjjal Amerikába került, mert a világhírű Ringling Cirkusznak van egy gyermekcirkusza, és oda elvitték két hónapra nyáron, de itthon is maradtak még fellépései, amiket nem mondhatott le. Ki kellett valamit találnunk, elővettem hát újra az egykerekű biciklit és ötvenévesen újra megtanultam. Bár ezt ugye nem lehet elfelejteni, de azért elmúlt jó pár év nélküle, így egykerekűn bicikliztem, zsonglőrködtem, bohócnak öltöztem, majd felvettem a gólyalábat és a fiamat helyettesítve mentem nevettetni a gyerekeket. Aztán pedig ez folyamatos elfoglaltság lett, és az előző igazgató úr, Kristóf István – aki több mint húsz évig vezette a Fővárosi Nagycirkuszt – a nemzetközi cirkuszfesztiválok alkalmával felkért, hogy az előtérben szórakoztassam a közönséget, mindig egy tanítványommal együtt gólyalábon, vagy éppen élő szoborként. Somló Tamást is én tanítottam meg gólyalábon járni, amikor énekes műsort adott elő a cirkuszban. Nemrég a Múzeumok Éjszakáján csináltam egy magyar rekordot Fekete Péter igazgató úr kérésére, ez be is került a Guinness Rekordok Könyvébe, Angliába már kiküldték az anyagot. Hetven évesen hetven percig álltam gólyalábon a cirkusz előtt és közben folyamatosan zsonglőrködtem.

Sz. Zs.: Nagyon sok tanítványa lett, akit ön is hozzásegített a sikerhez?

B. I.: Az Artistaképzőben több mint huszonöt éve készítem elő a gyerekeket a felvételi vizsgára esti tanfolyamokon. Ez azt jelenti, hogy hat éves korban beiratkoznak hozzám, és heti három nap tanítom őket zsonglőrködésre, akrobatikára, meg mindenfélére, ami kell a felvételihez. Évente tíz-tizenöt gyermek megy a felvételire, a Lúdas Matyi előadásban is szerepelnek öten, akik tőlem kerültek ki. Szerte a világon vannak tanítványaim, Amerikában is él egy házaspár, a fiam és az én mutatványaimat adják elő. Mindig írnak képeslapokat, köszönőleveleket. Ez jó érzés. Úgy gondolom, nem szabad önző módon birtokolni a tudást, hanem át kell adni a fiatalságnak.

Sz. Zs.: Mi a legélvezetesebb a tanításban?

B. I.: Átadni a tudást. Az, hogy látom a kis porontyokon, ahogy tanulnak, fejlődnek, élvezik, amit csinálnak. Majd pedig azt látni, ahogy nemzetközi sikereket érnek el, családot alapítanak. Hogy meddig adja a sors, hogy mellettük lehetek és támogathatom őket, majd elválik, egyelőre elégedett vagyok az életemmel.

Sz. Zs.: Mik a szakma árnyoldalai?

B. I.: Sok lemondással jár ez a szakma… Idősebb korban pedig az ember ízületei, izmai megérzik azt a rengeteg próbát és gyakorlást, amire szükség van. E nélkül nem megy. Hiába tehetséges valaki, ha nem szorgalmas, nem gyakorol, elvész. A zsonglőrök is, mindenki. Az untermannoknak pedig kikészülnek a vállai, a kezei. Ez a pálya erősen igénybe veszi az ember testét. Ezért is szomorú, hogy eltörölték a szakmai nyugdíjat. Eddig úgy volt, hogy 25 év munka után az artistaművészek elmehettek szakmai nyugdíjba, ez sajnos megszűnt, amit én nagy tragédiának tartok. Nagyon jó lenne, ha ezt visszavezetnék, mert nagyon megérdemlik az artisták.

Sz. Zs.: A cirkuszon kívül mivel foglalkozik még?

B. I.: Negyven éve Erzsébetvárosban lakom és karitatív munkát végzek, negyven éve gondozom az idős néniket, bácsikat. Sokszor vittem nekik egykerekűn az ebédet, egy kis vidámságot csempészve a mindennapjaikba. Emellett a tanítványaimmal Húsvétkor, Karácsonykor járunk gyermekkórházakba, ahol előadásokat tartunk, örömet csempészünk a kis beteg gyerekek szívébe. Rendszeresen megfordulunk a Bethesda, a Heim Pál és a Tűzoltó utcai kórházakban. Például volt egyszer olyan, hogy egy beteg kislánynak csontvelő-átültetésre volt szüksége, mi pedig elmentünk a kis tanítványaimmal, adtunk egy műsort, amitől nagyon boldog lett a kislány. A gyógyító nevettetés mellett már kiskorukban megtanulják a porontyaim, hogy nemcsak a pénzről szól az élet, hanem erről is.

Sz. Zs.: Hogyan került kapcsolatba a Lúdas Matyi produkcióval, és mi a véleménye róla?

B. I.: Amikor Fekete Péter igazgató úr megkeresett, hogy van egy olyan elképzelése, hogy a Lúdas Matyiba idős artistaművészeket bevon, és megkérdezte, hogy van kedvem gólyalábon részt venni benne, örömmel mondtam igent. Csak annyit kértem, hogy hadd hozzam magammal a kis artista porontyomat, a Hanusz Pistit, akivel együtt gólyalábazunk. Az első részben, mint medúzák jövünk be gólyalábon, a második részben pedig segítünk a Döbröginek palotát építeni. Szerintem most már, hogy pár előadáson túl vagyunk, nagyon nagy sikere van, a közönség élvezi, főleg a gyerekek. Úgy érzem, létrejött egy álom, és egyelőre ez úgy néz ki, hogy beválik. Nagyon jó ez az irány, és mi maximálisan támogatjuk ebben az igazgató urat, köszönet és hála neki, hogy ezt létrehozta. Néha azt álmodom, hogy nyílik a függöny, és nem tudok kiszaladni. Ez egy szörnyű álom, de én hálás vagyok neki, hogy hetven évesen még mindig a porondon lehetek.