Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Zeck&Hrabal Színmanufaktúra

Készült

on

Téri Sándor rendezése a Csokonai Színházban

Mi kavaroghatott a hitvesem menyasszonyfejében rólam, a legénybúcsúm sújtotta lakást takarítva, a reménybeli esküvőnk napján? – kérdezhette írógépét költőien Bohumil Hrabal, majd belepötyögte a Házimurik c. kisregényébe, amit a témáról évtizedeken át a leghitelesebb forrásból, az asszonya emlékeiből meríthetett, vagy amit onnan sem.

Agyafúrt közlésfikció. Válasszuk ki környezetünkből a magunk elfogulatlan jellemzésére azt, aki minden felelősségünket holtig tartóan a vállán cipeli, s értünk feltétel nélkül rajong. Önbeismerés-e az írógépbe gyónás, vagy burkolt öntömjénezés? Feladja a leckét Hrabal a visszaemlékező hölgy bőrébe kívánkozó színésznek. Zeck Juli (Eliška Plevová, Pipszi) szerepformálása számomra legelsősorban azért rokonszenves, mert kitűnő arányérzékkel egyensúlyoz az író kétféle indítéka között: Esterházy Pétert idézem méltatásként: „Tudja, kedvesem, kinézni két sörösüveg között, úgy hogy egyik se dőljön el, nem kis dolog.”.

Akadnak azonban egyéb okaim is a nézői jókedvre. A tavalyelőtti, Ivo Krobot rendezte Túl zajos magány (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 2016) recenzense Theodor W. Adorno nevetésteóriájára hivatkozik az előadás hangulata kapcsán: „A megbékélt nevetés (…) a hatalom sikeres kijátszásának visszhangja, a rossz nevetés (…) pedig úgy lesz úrrá a félelmen, hogy átáll azokhoz a hatalmasságokhoz, akiktől félnie kell.” A kritikus szerint, Hrabal életműve mindkét kacajtípusban bővelkedik. A Hrabal könyve (Esterházy Péter munkája) egyik bírálója sarkítóbb ennél: jópofa alak, kétségkívül jelentékeny művész, szellemes történetmondó, de nem gigász. Szép részletekből és kétes értékű darabokból lett rongyszőnyegnek mondja Esterházy Hrabal-idéző regényét, s kifejtve a metaforát, hozzáteszi: a szőnyegnek nincs szüksége mélységi kiterjedésre. Nos, a debreceni előadás azzal kezdődik, hogy Zeck Juli szőnyeget sikál: virgonc mélabúval és lomha rajongással viseltetik a textília iránt: alakítása éppen, hogy mélységben terjeszkedik. A rongyszőnyeg ürügyén képes ráteremteni a színpadra azt a valamit, amit az anyagelvű betűvetők kémiának szoktak nevezni, vagyis azt a lélekhullám-ölelkezést, ami két emberben az egymásban való bizonyosságot azonnal nyilvánvalóvá teszi. Ihletett szőnyegvarázslat folyik itt – nem vegytisztítás.

Az elfoglaltságok tipológiájában ismeretes a rabszolgamunka, a bérmunka és az ihletett munka. Utóbbi, legalább egy ihlető személyt feltételez. A rendező és színésze szellemi kapcsolata, a tapasztalatom szerint monogám természetű, tehát bátorkodom leírni: Zeck Juli, a színpadon rendezője, Téri Sándor jókedvére hajt. (Az eredmény a közönségé, persze.) Téri optikai és grammatikai térlátó. Ondraschek Péter díszlettervezőtől mérnöki precizitással eldobált bútorokból és kellékekből álló játékteret rendelt: legyen a látvány szétszórakozott, ne a színésznek kelljen a másnaposság atmoszféráját csöpögtetve, a néző figyelmét lankasztania. A grammatikai tér hasonló. Hrabal szövege – ellentétben Szabó Magda oksági viszonyokat burjánoztató, alárendelői szerkezetű körmondataival – kauzális meghatározottság nélküli mellérendelések füzére. A végeláthatatlan szófolyamot metszi gondolati és érzelmi ívekké a színészi artikuláció, amelynek hitelességét a próbák során csak a rendező igazolhatja vissza.

A színre viendő életanyag összeválogatása nagy kihívás. A Doktor és Pipszi házasságtörténete nyitott könyv, számítani lehetett arra, hogy a közönség majd kevesellné a szimpla élet- és jellemrajzi leltárt, vagy a boldogulást veszélyeztető nyársproletár környezet és az ártó államhatalmi gépezet szapulását. Nem hiányzik a színpadról ez a háttérfejezet, de az érzékeltetéséhez rátaláltak az alkotók a hrabali tikos nyelvre, amely állásfoglaló hatásszünetek nélkül, az élet legtermészetesebb dolgaként folyatja a hol bagatell, hol tragikus szamárságokat, ám a szenvtelen narráció fölé iróniából fest szivárványt a színész. A tételesen nem kimutatható (tehát valódi) irónia Zeck egyik leghatékonyabb beszédfegyvere.

„– Mihelyt kisüt a nap, a doktor nem tud a sötét, hideg szobában dolgozni, ki kell mennie az udvarra, de amikor a nap délután továbbvonul, (Pipszi is továbbvonul) akkor ő is tovább vonul az asztalkájával a mosókonyha mögé, (Pipszi is továbbvonul) de aztán már föl kell mennie a tetőre, ahová a nap addig süt, amíg le nem nyugszik… (a hokedlire felpolcolja az ágyat) de a tető ferde, és emiatt le kellett rövidítenie a nagy szék lábait, (a ferdére vágott lábú széket a háztetőre teszi) hogy az ő atommeghajtású Perkeo írómasinája szép vízszintesen nyugodjon rajta, (Pipszi fölteszi a Perkeot) meg a zsámolyét, amelyiken ül. És csakis nekem lerövidítette még egy szék lábát, hogy én is kiülhessek a tetőre.

(a zsámolyt is fölteszi, majd ő is fölmászik a tetőre, leül)

– Mindig azt mondja: Csak befejezi ezt itt, és mindjárt leszáll hozzám innen a mennyeiből… ugyanis, ha nem fejezi be, akkor már sohase írja meg, mert ha bekopogtat a szép gondolat, akkor ó, siess, tárd ki lelkedet, a szép gondolat sohase jön magában…”. Ferde sámlit tart a világnak, próbáljanak egyenesen megülni rajta – a világ gerincpróbája.

A történet menetében, aztán ténylegesen kicseni a színész az író keze alól a Perkeot: a vőlegényváró nap fináléjára, Pipszi és megformálójának szimbiózisává egyszerűsödik az a közlésfikció, amely az expozícióban még engedelmesen működik:

Találkozás

PIPSZI            Gát utca 24. vagy inkább Örökkévalóság gátja 24, ahogy a doktor a barátaival elnevezte. (…) Ma van az esküvőm napja… (felmossa a kiömlött sört) az én Bohusom felvette az esküvői öltönyét… még fel se kelt a nap, de ő már fel volt öltözve… észrevette, hogy elfelejtett megborotválkozni, beszappanozta az arcát, és vele együtt a nászinge gallérját is, olyan izgatott volt, attól félt, megvágja magát, hát újra megmosakodott, majd csokorral a kezében kiment a főútra, hogy megborotváltassa magát…(leül a hokedlire) Csak ne tegye velem azt, hogy esküvő előtt megszökik tőlem és mást vesz feleségül…

Hasonlításképpen, a redukált, immár én-azonos happy end: lám, fölösleges, hogy fizikai értelemben vetkőzzék pucérra valaki a színpadon. Mint puha selyem pongyolát, a szerelem főhőse könnyedén ledobja magáról az iróniát:

Esküvő napja
A vőlegényem nincs sehol… (kapkodni kezd, fésülködő dobozt helyére teszi) már indulnunk kellene… (cipőt húz, csomagolóanyagot az ágy alá gyűri, a tükörhöz megy, megnézi magát) borzasztó erős vágy fog el elmenni valahová, elmenekülni innen, bebújni valami sarokba és sírni… (leakasztja a fátylat) minden elő van készítve, minden itt van, ami az esküvőhöz kell, kivéve a vőlegényt és a menyasszonyi csokrot… kijön az udvarra) És akkor beviharzik a vőlegényem… az arca ragyog, a szeme Stockban úszik, az egész ember sugárzik, a szemében örömkönnyek csillognak, de nem azért, mert hamarosan férj és feleség leszünk, hanem mert úrrá lett önmagán, mert össze tudta szedni a bátorságát… érzem, hogy megint tejszínhabos csokoládétorta vagyok (…)átkarolja a derekamat és magához szorít, majdnem fölemel és olyan szép csókot ad, olyan jó csókot, amilyet még sohasem kaptam tőle… („Az én szívem hegedű” szólal meg harmonikán…)

Iránytű

A nagy közönségsikert aratott sörgyári könyvek mellett Hrabal írt egy másik önéletrajzi trilógiát is, amelynek köteteiben (Házimurik, Vita Nouva, Foghíjak) sajátos módon nem a szerző, hanem a feleség szólal meg első személyben, azaz: Hrabal egy közelálló kívülálló szemével látja és láttatja önmagát. Ez a harmadik személyű önvallomás újabb pszichológiai és művészi bravúr a pályán. A trilógia első kötete, a Házimurik egyfajta kettős életrajz: Hrabal és felesége hol párhuzamosan futó, hol egymásba kapcsolódó története.

A negyvenes-ötvenes évek Kelet-Közép-Európájában tipikus módon mélybe lecsúszottak, perifériára sodródtak, mindent újrakezdők históriája ez, azoké, akik tizenhárom szobás családi villákból vagy legalábbis négyszobás szolgálati lakásokból indultak, és a nagy garral beharangozott új élet hajnalán silány albérleti szobákban, jószívű ismerősöknél húzták meg magukat.
A tehetős polgárcsalád jogi doktorátussal rendelkező s félig-meddig önkéntes proletárrá züllött fia és a kitelepített szudétanémet nagypolgári famíliából származó leány mindent elveszített, s mégis hihetetlenül gazdag: megadatott számukra a létezés öröme, a kis dolgok nagy szeretete. És mi lehetne alkalmasabb e hrabali élet-krédónak a megfogalmazására, mint egy szerelmi történet: a két sokat próbált ember találkozik, és egymásba szeret.

Fotók: Máthé András

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű