Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Zeck&Hrabal Színmanufaktúra

Téri Sándor rendezése a Csokonai Színházban

Mi kavaroghatott a hitvesem menyasszonyfejében rólam, a legénybúcsúm sújtotta lakást takarítva, a reménybeli esküvőnk napján? – kérdezhette írógépét költőien Bohumil Hrabal, majd belepötyögte a Házimurik c. kisregényébe, amit a témáról évtizedeken át a leghitelesebb forrásból, az asszonya emlékeiből meríthetett, vagy amit onnan sem.

Agyafúrt közlésfikció. Válasszuk ki környezetünkből a magunk elfogulatlan jellemzésére azt, aki minden felelősségünket holtig tartóan a vállán cipeli, s értünk feltétel nélkül rajong. Önbeismerés-e az írógépbe gyónás, vagy burkolt öntömjénezés? Feladja a leckét Hrabal a visszaemlékező hölgy bőrébe kívánkozó színésznek. Zeck Juli (Eliška Plevová, Pipszi) szerepformálása számomra legelsősorban azért rokonszenves, mert kitűnő arányérzékkel egyensúlyoz az író kétféle indítéka között: Esterházy Pétert idézem méltatásként: „Tudja, kedvesem, kinézni két sörösüveg között, úgy hogy egyik se dőljön el, nem kis dolog.”.

Akadnak azonban egyéb okaim is a nézői jókedvre. A tavalyelőtti, Ivo Krobot rendezte Túl zajos magány (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 2016) recenzense Theodor W. Adorno nevetésteóriájára hivatkozik az előadás hangulata kapcsán: „A megbékélt nevetés (…) a hatalom sikeres kijátszásának visszhangja, a rossz nevetés (…) pedig úgy lesz úrrá a félelmen, hogy átáll azokhoz a hatalmasságokhoz, akiktől félnie kell.” A kritikus szerint, Hrabal életműve mindkét kacajtípusban bővelkedik. A Hrabal könyve (Esterházy Péter munkája) egyik bírálója sarkítóbb ennél: jópofa alak, kétségkívül jelentékeny művész, szellemes történetmondó, de nem gigász. Szép részletekből és kétes értékű darabokból lett rongyszőnyegnek mondja Esterházy Hrabal-idéző regényét, s kifejtve a metaforát, hozzáteszi: a szőnyegnek nincs szüksége mélységi kiterjedésre. Nos, a debreceni előadás azzal kezdődik, hogy Zeck Juli szőnyeget sikál: virgonc mélabúval és lomha rajongással viseltetik a textília iránt: alakítása éppen, hogy mélységben terjeszkedik. A rongyszőnyeg ürügyén képes ráteremteni a színpadra azt a valamit, amit az anyagelvű betűvetők kémiának szoktak nevezni, vagyis azt a lélekhullám-ölelkezést, ami két emberben az egymásban való bizonyosságot azonnal nyilvánvalóvá teszi. Ihletett szőnyegvarázslat folyik itt – nem vegytisztítás.

Az elfoglaltságok tipológiájában ismeretes a rabszolgamunka, a bérmunka és az ihletett munka. Utóbbi, legalább egy ihlető személyt feltételez. A rendező és színésze szellemi kapcsolata, a tapasztalatom szerint monogám természetű, tehát bátorkodom leírni: Zeck Juli, a színpadon rendezője, Téri Sándor jókedvére hajt. (Az eredmény a közönségé, persze.) Téri optikai és grammatikai térlátó. Ondraschek Péter díszlettervezőtől mérnöki precizitással eldobált bútorokból és kellékekből álló játékteret rendelt: legyen a látvány szétszórakozott, ne a színésznek kelljen a másnaposság atmoszféráját csöpögtetve, a néző figyelmét lankasztania. A grammatikai tér hasonló. Hrabal szövege – ellentétben Szabó Magda oksági viszonyokat burjánoztató, alárendelői szerkezetű körmondataival – kauzális meghatározottság nélküli mellérendelések füzére. A végeláthatatlan szófolyamot metszi gondolati és érzelmi ívekké a színészi artikuláció, amelynek hitelességét a próbák során csak a rendező igazolhatja vissza.

A színre viendő életanyag összeválogatása nagy kihívás. A Doktor és Pipszi házasságtörténete nyitott könyv, számítani lehetett arra, hogy a közönség majd kevesellné a szimpla élet- és jellemrajzi leltárt, vagy a boldogulást veszélyeztető nyársproletár környezet és az ártó államhatalmi gépezet szapulását. Nem hiányzik a színpadról ez a háttérfejezet, de az érzékeltetéséhez rátaláltak az alkotók a hrabali tikos nyelvre, amely állásfoglaló hatásszünetek nélkül, az élet legtermészetesebb dolgaként folyatja a hol bagatell, hol tragikus szamárságokat, ám a szenvtelen narráció fölé iróniából fest szivárványt a színész. A tételesen nem kimutatható (tehát valódi) irónia Zeck egyik leghatékonyabb beszédfegyvere.

„– Mihelyt kisüt a nap, a doktor nem tud a sötét, hideg szobában dolgozni, ki kell mennie az udvarra, de amikor a nap délután továbbvonul, (Pipszi is továbbvonul) akkor ő is tovább vonul az asztalkájával a mosókonyha mögé, (Pipszi is továbbvonul) de aztán már föl kell mennie a tetőre, ahová a nap addig süt, amíg le nem nyugszik… (a hokedlire felpolcolja az ágyat) de a tető ferde, és emiatt le kellett rövidítenie a nagy szék lábait, (a ferdére vágott lábú széket a háztetőre teszi) hogy az ő atommeghajtású Perkeo írómasinája szép vízszintesen nyugodjon rajta, (Pipszi fölteszi a Perkeot) meg a zsámolyét, amelyiken ül. És csakis nekem lerövidítette még egy szék lábát, hogy én is kiülhessek a tetőre.

(a zsámolyt is fölteszi, majd ő is fölmászik a tetőre, leül)

– Mindig azt mondja: Csak befejezi ezt itt, és mindjárt leszáll hozzám innen a mennyeiből… ugyanis, ha nem fejezi be, akkor már sohase írja meg, mert ha bekopogtat a szép gondolat, akkor ó, siess, tárd ki lelkedet, a szép gondolat sohase jön magában…”. Ferde sámlit tart a világnak, próbáljanak egyenesen megülni rajta – a világ gerincpróbája.

A történet menetében, aztán ténylegesen kicseni a színész az író keze alól a Perkeot: a vőlegényváró nap fináléjára, Pipszi és megformálójának szimbiózisává egyszerűsödik az a közlésfikció, amely az expozícióban még engedelmesen működik:

Találkozás

PIPSZI            Gát utca 24. vagy inkább Örökkévalóság gátja 24, ahogy a doktor a barátaival elnevezte. (…) Ma van az esküvőm napja… (felmossa a kiömlött sört) az én Bohusom felvette az esküvői öltönyét… még fel se kelt a nap, de ő már fel volt öltözve… észrevette, hogy elfelejtett megborotválkozni, beszappanozta az arcát, és vele együtt a nászinge gallérját is, olyan izgatott volt, attól félt, megvágja magát, hát újra megmosakodott, majd csokorral a kezében kiment a főútra, hogy megborotváltassa magát…(leül a hokedlire) Csak ne tegye velem azt, hogy esküvő előtt megszökik tőlem és mást vesz feleségül…

Hasonlításképpen, a redukált, immár én-azonos happy end: lám, fölösleges, hogy fizikai értelemben vetkőzzék pucérra valaki a színpadon. Mint puha selyem pongyolát, a szerelem főhőse könnyedén ledobja magáról az iróniát:

Esküvő napja
A vőlegényem nincs sehol… (kapkodni kezd, fésülködő dobozt helyére teszi) már indulnunk kellene… (cipőt húz, csomagolóanyagot az ágy alá gyűri, a tükörhöz megy, megnézi magát) borzasztó erős vágy fog el elmenni valahová, elmenekülni innen, bebújni valami sarokba és sírni… (leakasztja a fátylat) minden elő van készítve, minden itt van, ami az esküvőhöz kell, kivéve a vőlegényt és a menyasszonyi csokrot… kijön az udvarra) És akkor beviharzik a vőlegényem… az arca ragyog, a szeme Stockban úszik, az egész ember sugárzik, a szemében örömkönnyek csillognak, de nem azért, mert hamarosan férj és feleség leszünk, hanem mert úrrá lett önmagán, mert össze tudta szedni a bátorságát… érzem, hogy megint tejszínhabos csokoládétorta vagyok (…)átkarolja a derekamat és magához szorít, majdnem fölemel és olyan szép csókot ad, olyan jó csókot, amilyet még sohasem kaptam tőle… („Az én szívem hegedű” szólal meg harmonikán…)

Iránytű

A nagy közönségsikert aratott sörgyári könyvek mellett Hrabal írt egy másik önéletrajzi trilógiát is, amelynek köteteiben (Házimurik, Vita Nouva, Foghíjak) sajátos módon nem a szerző, hanem a feleség szólal meg első személyben, azaz: Hrabal egy közelálló kívülálló szemével látja és láttatja önmagát. Ez a harmadik személyű önvallomás újabb pszichológiai és művészi bravúr a pályán. A trilógia első kötete, a Házimurik egyfajta kettős életrajz: Hrabal és felesége hol párhuzamosan futó, hol egymásba kapcsolódó története.

A negyvenes-ötvenes évek Kelet-Közép-Európájában tipikus módon mélybe lecsúszottak, perifériára sodródtak, mindent újrakezdők históriája ez, azoké, akik tizenhárom szobás családi villákból vagy legalábbis négyszobás szolgálati lakásokból indultak, és a nagy garral beharangozott új élet hajnalán silány albérleti szobákban, jószívű ismerősöknél húzták meg magukat.
A tehetős polgárcsalád jogi doktorátussal rendelkező s félig-meddig önkéntes proletárrá züllött fia és a kitelepített szudétanémet nagypolgári famíliából származó leány mindent elveszített, s mégis hihetetlenül gazdag: megadatott számukra a létezés öröme, a kis dolgok nagy szeretete. És mi lehetne alkalmasabb e hrabali élet-krédónak a megfogalmazására, mint egy szerelmi történet: a két sokat próbált ember találkozik, és egymásba szeret.

Fotók: Máthé András

Hirdetés

Évadmustra

Arat a Charley nénje Szatmáron is

Egy príma Don

Minden feltörekvő nemzedék alanyi joga, hogy a színházi formanyelv megújításában saját zsákutcája legyen. Vége csak a végtelennek nincs. Ha a zsákutcákat nem korosztályoknak nyitnák, nem lenne a színház egyetemes fejlődése folytonos. A formabontásból való kibontakozás egyik lehetősége a vakmerő visszatekintés, a brutális retró. A Charley nénje ilyen.

Az operett ekézése ősi foglalkozás. Művelői többnyire merő irigységből szántják fel a harmóniavágyó publikum lelkét. Hatalmas területet kellene megművelniük, eleddig nem is boldogultak vele. Az irigységet az ekefajtáinak sokfélesége jellemzi. Lehet azt hirdetni például, hogy az osztrák-magyar operett Kálmán Imrével született, virágzott és porladt el. Kivesztek a nagy dramaturgiai gépezet működtetésére alkalmas, leleményes librettisták, de nincsenek már olyan zeneszerzők sem, akik egy szerteágazó cselekményű történetet fel tudnának slágerekkel tölteni. Aztán előkerül ugyanarról a Zeneakadémiáról, amelyen Bartók, Kodály és Kálmán tanult, egy Aldobolyi Nagy György nevű klarinétos. Operett színpadra alkalmazza Brandon Thomas háromfelvonásos énekes bohózatát, komponál áriákat, duetteket, tercetteket, kvintetteket, írat hozzájuk dalszövegeket Szenes Ivánnal, s hódító útjára indít egy kacagtató-könnyeztető, örökzöldmezős ekézni valót.

A lányok ugrálnak majd…,  Charley nénje…,  Charley nénje – finálé, Csá-csá-csá-csá-Charley…, Egyenesen észvesztő!,  Ha nincsen autó…, Maga nekem úgy kell, mint a levegő…, Most mi három lányok… és az Orchideák. Szatmárnémetiben hat zenész összmunkája elegendő ahhoz, hogy az első taktusok működésbe hozzák a közönség szövegemlékezetét, feltöltsék a könnyzacskókat, s a refrénekhez szinte már ne is kelljenek a színpadi szereplők. A nyolc sláger slágervolta a szereposztás alapja. Manfrédi Annamária zenei vezetőként és karmesterként ügyeli a hangzásvilágot. Jótét közreműködésével, a Harag György Társulat színészei a nehéz pillanatokban sem ismerik a kiénekelhetetlent: hol a dallam hajlik a hangalkatukhoz, hol dallamkövetően rábeszélik a szöveget a zenére. Alapjaiban azonban mindenki biztosan, szeretnivalóan énekel. Ahhoz, hogy ez így lehessen, a produkció menedzsmentje bátran, és helyeselhetően, lemondott a szerepek életkorhű kiosztásáról, a diákok és felmenőik között nincs meg az emberöltőnyi korkülönbség. Az élethosszig tanulás csak nálunk újdonság. Oxfordban lehetett valaki véndiák már a bohózat megszületése idején is, most pedig éppen, hogy igen. Különösen akkor, ha a színész temperamentumos, szerelmesen pulzáló és akrobatikus. Mert miről is szól a darab?

Charley és barátja, Jack beleszeretnek a szép Spittigue lányokba, Kittybe ás Annie-ba, akiket apjuk féltékenyen őriz. Ráadásul a fiatalembereket nem veti fel a pénz, ezért esélyük sincs a zord apa jóindulatát elnyerni. Charley nénjének, a dúsgazdag milliomosnak látogatása azonban reményt kelt a fiatalokban. Remek tervet eszelnek ki, ám mindent tönkre tenni látszik, hogy Donna Lucia, a néni nem érkezik meg. Ezen az apróságon hamar túlteszik magukat a fiatalemberek és ráveszik barátjukat, hogy játssza el a néni szerepét. Minden szépen halad addig, míg a valódi Donna Lucia meg nem érkezik.

A szerelemvalló expozíciós tételekre az első elágazási jel akkor következik, amikor színre lép Nagy Orbán mint Brasett, az arisztokratikus szolga, leheletfinom iróniával fogadva gazdái urizálását. Különös figyelemmel van a csöppet sem úrias, közönségesen pezsgőt tolvajló, Lord Frank Babberley, oxfordi diák iránt, akinek hamarosan – mintegy vezeklésképpen a tettéért – női ruhákat kell öltenie, hogy eljátssza az első vizitvacsorán Charley nénje szerepét. Nagy Csongor Zsolt masszív bariton özvegy; Brazíliában, a majmok hazájában bizonyára ilyenné özvegyülnek az Európából oda férjesedő nők, főképpen a szigetországiak. Az előző század elején, a Magyar Színházban Csortos Gyula volt a címszereplő. Szoknyát, fűzőt, kékszalagos női bugyogót viselt. „A merész s egyben eredeti ötletet a szerző ízlésesen, épp annyi elmésséggel, mint tudással viszi diadalra” – jegyezte fel a kor jeles színi krónikása, Kosztolányi Dezső. Bessenyei István, a szatmári vaudeville rendezője sem kevésbé mértékletes a humor és az érzelmek adagolásában, ám az adott szituáció kínálkozó komikumforrásai közül egy másikat választ: színpadán az ál-néni minden kecses mozdulata árulkodóan tramplinak van mutatva: a csaló diáktársak kétségbeesetten igyekeznek leplezni a mámi kitüremkedő férfiasságát, teljesen fölöslegesen: Spittigue hozományreménye és a lányok szerelmes vágyakozása álomba ringat minden gyanút: az epekedőknek a vakság elemi érdekük.

A színrevitel másik erénye, hogy tartózkodik, és távol tart minden színészt az elhamarkodottságtól. Aldobolyi professzionális zenedramaturg. Az első jelenetekben Péter Attila Zsolt (Jack Topplebee, oxfordi diák) és Gaál Gyula (Charley Wykeham, oxfordi diák) ingatag lelkű szerelmesként téblábolnak a színpadon: lenn van az előadás, amiként a hősök is, maguk alatt. Fordulat a haditerv végrehajtására szövetkezés tercettje, roppant erős mozgáskísérettel. A koreográfusok, Bordás Attila és Gabriela Tănase kihasználják a színészek összes tánc- és akrobatikus képességét, precízen beosztják energiájukat, s megadják az énekes tánchoz elengedhetetlen légzésszüneteket. Ami közben fergeteges az iram a szerep szerinti ifjak számára, azonközben dallamhoz igazodóan lágyak a mozdulatok ott, ahol nincs helye a vehemenciának.

Ilyenek az egymástól elsodródott szerelmesek találkozásai. Ellenpontosan szimmetrikus szerkezetű a cselekmény. Négyen helyben szerelmesek, négyük számára az emlékeket megszépítő messzeség válik igaz-gyönyörű valósággá. Az előzőeket a közelgő elutazás rémíti, majd sarkallja tettre, az utóbbiak a messzi Indiából és Brazíliából térnek vissza a szigetországi révbe. A képletet követi le a koreográfia, s a rendezői instrukció. Rappert-Vencz Gábor (Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes), akinek van szerencséje kikosaraztatni az ál-néni által, majd még nagyobb szerencséje, előtalálni a régmúltból a valaha volt legigazibb szerelmét – a vaudeville legösszetettebb, szinte drámai szerepét játssza. Ugyanez mondható el Bogár Barbara munkájáról, akinek lépésről-lépésre, apró jelenként kell felismernie a női maskarába öltözött férfiban a szíve vágyottját, párhuzamosan rezegtetve a kétség és a reménykedés húrjait. László Zita Donna Lucia d’Alvadorez, a Charley nénje. Övé a leghálásabb feladat: szerelmi beteljesüléseket és gazdagságot hoz a történet szerint, személyesen pedig olyan szerepet játszhat el fiatalon, amelyet szinte mindnyájan a szép korú Tolnay Klári alakjához kötünk. Ellenpontja, illetve Brasett, szolga párja Diószegi Attila (Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd): pökhendi, pénzsóvár, esetleg pedofil – egy mámorfürdős darabban nem egykönnyű boldogságot osztani neki is.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata beírt egy új lapot a Charley nénje Aldobolyi-korszakának diadalkódexébe.

Képek: Czinzel László

Tovább olvasom

Évadmustra

Hedda Gabler – Marosvásárhely

Katonavér és hangyavirtus

Egy tábornok árvája lepuffantja önmagát. Örökölte a katonagént, az egyebekben lelki és vagyoni hozomány nélküli asszony. A katonagén probléma. Háborúra néha csak azért van szüksége az államnak, hogy a garázdalelkű férfitagjaitól megszabaduljon alkalmilag a társadalom, s a békevágyók a hátországban nyugton élhessenek. Háború éppen nincs, Hedda nem lehet amazon, ezért nyit a nappalijukban pszichikai belháborút, s lesz annak eltökélt mártírja.

(tovább…)

Tovább olvasom

Cirkuszművészet

Pilinszky Egyenes labirintusa a Fővárosi Nagycirkusz stúdióterében

Cirkoratórium

„Abszurd rendezetlenség és mérnökien tudatos szerkesztés egysége: a véletlen uralma, mely vaskövetkezetkezetességű törvények parancsát juttatja érvényre” – fogalmazott Pilinszky Négysorosáról egy méltatlanul kevésszer idézett irodalomprofesszor, Tamás Attila. Ha élne, jelen lett volna a Hegymegi Máté rendezte Egyenes labirintus-bemutatón, s alighanem az önmagát idéző szavakkal tiszteleg.

(tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

A Tóték Egerben

Bartalaposi capriccio

TÓTÉK PRODUKCIÓ – a történelem cirkuszának artistái lépnek színre Egerben. Vadonatúj világszámokról nem beszélhetünk, hiszen az emlékezetes filmszatírát – Fábri Zoltán rendezésében, Latinovits Zoltánnal Az őrnagy szerepében – 1969-ben kezdték vetíteni a mozik, sőt Örkény Istvánnak, a kisregényéből maga írta tragikomédiáját már 1967-ben bemutatta a Thália Színház, s az óta levehetetlen darabja a színházi repertoároknak országszerte. Szerepbravúrok sorát kínálja.

(tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Alice – bölcseleti koncertszínház Sepsiszentgyörgyön

A fekvőkút királynőt álmodik

Királykék kötényrátétes türkiz pendelykosztümben, tintakék térdvédővel és alsóneműben, tavaszkék sportcipővel a lábán, tapod üvegbura-gyerekkora törmelékén egy kamaszlány, majd nővé éretten átfogja maga lőtte, őz-férfitársa derekát, és faképnél hagyja az álmait. Korodi Janka főszereplésével, a sZempöl Offchestra zenéjére Bocsárdi László rendezett maszkos koncert-mesedrámát a Tamási Áron Színházban. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Wiener Walzer – Temesvár

Halálos prüdéria

Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Csurka István, Hernádi Gyula vagy Sütő András darabjai fel-felbukkannak olykor a színházak évadműsorában, de ritkán azért, mert nagy kortárs-öregjeink elhagyhatatlanul időszerűek. Inkább a társulatoknál rendezési lehetőséget kapó színészek, meghívott alkotók szellemi serdülőkora elevenedik ujjá a bemutatás vágyában, s kegyelmi a pillanat, ha erre az emlékre a kiválasztott szereplők alkotótársként fogékonyak. Temesváron ilyesmi történt most.

700_PET_9020.jpg

A Nő, Borbély B. Emília valószínűtlenül szőke. Az is marad, míg hárítani igyekszik mohó szerelme nyomulását a vonatfülkében; bírná ki a vehemens hím, hogy intim csapatépítő helyükre megérkezzenek. Szász Enikő, a darab rendezője – talán a személyszállítás kényelmét egykor forradalmasító Pullman-kocsik forgózsámolyától ihletetten – forgótalpra állíttatta tervezőjével, Albert Alpárral a cselekmény helyszínéül szolgáló kupét, amely azonban nem csak körbe jár a szemünk előtt, akik kétfelől figyelünk, hanem zötyögteti is a kedves utasokat. Egy zöttyintéssel turbózott dulakodás során a szőkeség padlót fog, előbukkan a színésznő lesimított, valódi haja. A rendező tudatos építkezésére vall, hogy a zöttyenés-hajvesztés szituáció megismétlődik: az eset nem fodrászhiba. Sőt, a hajvesztés kulcsmotívum.

700_PET_9062.jpg

A Nő diszkriminál. A Férfi irányában, akaratlagosan prűd gesztusaival a megcsalt, magas pozíciójú férje jó hírét igyekszik óvni; a kupé sarkában mozdulatlankodó ember ölébe viszont nagy rössel, spontán beleviszi az ösztöni céltudat. A hulla még friss, fél-merev: egyik mozdulatlanságból a másikba zuhan. Mátyás Zsolt Imre passzivitása a tettetés magasiskolája. Alvaholt testhelyzetben találják az érkező utastársak, ám a himbálózó vonat előbb-utóbb kibillenti egyensúlyából. Testrészei tizedmásodpercekre eltérő időben, mégis egységes élettelenségben élik meg a gravitációt, hogy aztán érzéki elomlásban vegyék fel az öntartó hulla új pozícióját. Az összetett célú lökdösődések koreográfusa Baczó Tünde. A természetazonosan szűk helyen végbemenő testkontaktusok megtervezésénél aligha van hálásabb feladat: a robogásban lévő fülke virtuális ablakán-ajtaján át nem lehet a takarásból nekifutva, három méteres ugrással toppanni a színre: itt az éttermi akváriumok élőhal-kínálatának egymáshoz viszonyuló hely- és helyzetváltoztató tevékenysége az irányadó: a simulásos tülekedésben muszáj hajszínt vallani.

700_PET_9091.jpg

Miben is? A szerelem útján fontolva félrelépegető feleség befékeződése után, a lángszavú csábítóról derül ki, hogy szerény fegyvertárú nőcsábász. A Kis nő, Tar Mónika eltorlaszolja A hulla társaságából menekülni akaró párocska útját, s a Férfiban könyörtelenül azonosítja ágybéli kliensét. Sodró lendületű jelenete összetett szimbolikájú tetemre hívás: részint szembesíti a pasit a szerelmi retorikája kongó-hordószónoki voltával, részint megmutatja Nőnek az ébresztésnek szánt hullamasszázs által, hogy milyen hevű a zsigeri vágyenergia. Kiss Attila, a két nő közé szorított pszeudo-alfahím kigombolt ingesen, kismenedzseri munkaöltönyben utazik, és viselkedik. Problémamegoldó technikája jellegzetesen beosztott-főnöki. A színen, minden cselekményi szinten hölgyválasz van. Szász Enikő plasztikusan feminista rendezését híven szolgálják Giliga Ilka jelmezei, amelyek historizálóak annyiban, hogy megidézik az előző század ’64-es kádári konszolidációjával elérkezett szabadosság-kór divatját – különösen érvényes ez Borbély B. Emília vajszín alapon diszkréten tarkavirágos nyári ruhájára –, de akár napjaink utcai/utazó ruhái is lehetnek. Tehát egyszerre a Görgey-múltban, a mában, és a saját lelkünk bőrében vagyunk egy feltételezhető gyilkosság gyanúsítottjai.

700_PET_9173.jpg

A kitüntetése átvételére készülő nyugalmazott államügyész és asszonya színre lépésével, belelakja magát az utasok szervezetébe a bűn és bűnhődés, a nyugalomhoz való jog, illetve az ár-értékarány filozofikus problémája az igazságszolgáltatásban. Az szenilis-sztentori igazságszolgát (Öregúr) játszó Bicskei István mókás ülőpukedliket mutat be örök hitvesének egy-egy nagyobb belbecsű szendvicsért, s bőszen felhorgad, amikor valamelyik jó magaviseletű utastárs az osztásnál, az övénél finomabbat kap. Különösen fájó a szendvicskvóta, ha a kedvezményezettje az a börtönből szabadult, most haza tartó Slemil – a szerepben Aszalos Géza –, akire éppen ő kért tizenöt év fegyházat, gyilkosság miatt, holott az eset nem lehetett több hirtelen felindulásból elkövetett, halált okozó testi sértésnél. Öregúr, az Öreg hölgy – Balázs Éva – életműve. Valaha ő idomította pozícióba, úgy indította munkába reggelente, hogy odacsomagolta neki a táskájába a saját önbizalmát, hatalmát: hadd hasson velük férje a tárgyalásokon, s térjen haza engedelmesre fáradtan a bíróságról. Egykor ötszáz méterről megállapította, alszik-e valaki a földön, vagy halott: ma ez nem megy szoros testközelből sem. Koncepciós ítélete nyomán, a kupéközösség számára kellemetlenné vált hullát már majdnem sikerül együttesen kituszkolniuk a vonatablakon, amikor az új felszálló ex-fegyenc jegyét vizsgálandó, előkerül a civilben önkéntes életmentő kalauz – Molnár Bence frappáns kabinet-alakítása –, és eszméletre téríti az elhunytat. A gyilkossági kísérlet egyetlen ártatlan tanúja a szabadult gyilkos. Naná, hogy meg kell halnia…

700_PET_9322.jpg

’82-ben a darab kacagtatva moralizál: a jelenkor számára maga a morál is kacagtató lenne, de faarccal viseljük el magunkat olyannak, amilyen erkölcsűek vagyunk. Nem szívesen törődne bele a rendező, hogy mi, a nézői ilyen leajzottan térjünk haza. Ezért, kevésbé az abszurdista babérokra törő Görgeyhez fordul: hangulatban, szövegvezetésben – Dramaturg: Orbán Enikő – inkább a Cápák a kertben szerzőjét idézi:

Különös, az abszurd felé hajló színpadi mű a Cápák a kertben. A három részre tagolódó történet bibliai parafrázis, melyben a szerző a Komámasszony, hol a stukker?-ben kiemelt „bezártság”-motívumot viszi tovább. A felvonáscímek különböző kultúrák kozmológiai elgondolásainak közös jelképei. Az első felvonás címe: Tűz. A csak felszínesen körvonalazott helyszín egy titokzatos Nagyáruház, amely egyébként hasonlít Madách falanszterére, és az ötvenes évek magyar (illetve kelet-európai) életközegéhez. Az áruházat megrohamozó tömeg – valamilyen okból – évekig nem tud kijutni onnan. Mindenütt szigorú őrség felügyel, élelem nincs, a legalapvetőbb mozgási szabadság is tiltott. Eközben a hangszóró állandóan különböző rendeleteket tesz közzé: beszolgáltatásokról, besúgásokról és a besúgók megjutalmazásáról stb. Az első rész végén tűz üt ki, s a szimbolikusan megjelenített diktatúra, a falanszter vagy pokol a lángok martaléka lesz. A második részben, amelynek Víz a címe, a helyszín egy kert, s egy fürdőmedence szimbolizálja a tengert, ahol a cápa él. A darab két névtelen főhőse, a Férfi és a Nő mellett a titokzatos és azonosíthatatlan Öreg a harmadik szereplő. Ádám, Éva és Lucifer madáchi együttese abszurd történetbe olvad. A harmadik rész egy déltengeri szigeten játszódik. A Férfi és a Nő az őstermészet ölén lakozik. Később azonban kiderül, hogy a sziget luxus nyaralóhely, amely a két főszereplő birtokában van. Jacht jön értük – a titokzatos Öreg parancsnoksága alatt – s Ádám, Éva és Lucifer „kihajóznak” a történetből. Görgey megfordítja a madáchi fejlődésvonalat, s főhőseit egyfajta „paradicsomi kilátástalanságba” helyezi, ahonnan már sehová sem lehet eljutni. Végül a szerző csavar egyet a történeten: az Öreg megjelenik egy halott gyermekkel, akinek a darabbeli neve Ábel… Újfent egy lezáratlan szituáció, mely újabb abszurd helyzetek végtelen sokaságát rejti magában. (http://vmek.niif.hu/02200/02227/html/03/1216.html)

700_PET_9346.jpg

A halott Ábel: az ablakon kidobott fegyenc szatyra a kupé polcán, a hűlt helye felett. Az alkotótársként fogékony színészek partnerségével, az újhagyományosság jegyében fogant, szolidaritásra ragadó dinamikájú előadás jött létre.

(Görgey Gábor: Wiener Walzer – Csiky Gergely Színház, Temesvár)

Képek: Petru Cojocaru

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: