Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Zalaegerszeg – Caligula helytartója

Készült

on

Zsarnoknevelde

C-felségjelű, NATO-kompatibilis, automata géppuskás dzsipen, konténerbe bujtatva gördül a színpadra Caligula császár aranyszobra. Szíria helytartójára, Petroniusra vár a feladat, hogy a jeruzsálemi zsidók kiállítsák templomukban a cinikus ajándékot.

Mondhatnám, egyenesen a templomba hajt be a harcjármű, valójában azonban egy szimbolikusan összevont teret látunk, amely Szlávik István díszlettervező megformálásában, Petronius tudatmozdulatainak a helye. Mindegy itt, hogy a legionáriusok a táborukban őrzik-e a szállítmányt, vagy benn vannak már vele, s csak a kibontás parancsára várnak. Mindegy az is, hogy a helytartó a wellness lakosztályában kínálja-e különleges dohánnyal a csodarabbit, vagy a templom egy szegletébe húzódik félre vele: a lényeg a gesztusokban rejlik: Barakiás elfogadja a szivart, majd nem gyújt rá. Balogh Tamás játssza, biztos arányérzékkel kevergetve a rabbi zsigeri (eredendő, mély, igaz) hitének kifejezését, az ugyancsak zsigeri szofisztikájával.

Sztarenki Pál – nem a szerző, Székely János betűjéhez, közlésformájához, hanem a gondolkodói attitűdjéhez hűen – klasszikus modernséggel értelmezi a darabot. Elgondolásában, a Petroniust alakító Farkas Ignác távolról sem azért modern, mert az ideillő, historizáló harci gönc helyett e századi mundérban feszeng, hanem azért, mert a feszengése modern-hétköznapi. Adott egyfelől a parancs, másfelől az ellenkező zsidók. Ott a haderő, itt a kollektív érzület. Petronius nem buta, de inkább katona, mint lángész. Figyelmét elkerüli Barakiás érvelésének gyenge nyitópontja, ami szerint a zsidóság nem sújtható a garázda csőcseléke tettéért, hogy valahol a császár köztéri szobrát ledöntötték. Szó sincs visszaütésről, csak a sérelem van: a reájuk mért szoborpofon. A csodarabbi szerint Isten távozik onnan, ahol bárkinek bálványt állítanak; többé nem lesz templom az a hely, csak üres terem. Ha a szoborállítás okán megszűnik a templom, akkor nem éri el a célját a küldemény – gondolja a helytartó –, s ha nem eredménnyel kecsegtető az akció, akkor a siettetése is fölösleges. A megereszkedő akarat órájában lép színre Decius, Caligula állandó követe a küldetéssel, hogy haladéktalan cselekvésre késztesse Caligulát. A küldetés és az indíték azonban nem azonos. Kiss Ernő szerepében Madách Luciferje és Katona Biberachja egyesül: ő a császára hatalmától való megcsömörlöttségét baráti bizalommal, cinikusan feltáró, fényhozó ritter. A szoboravatás siettetése helyett, inkább a kincstári vagyont cirkuszra és kedves lova, Incitatus konzuli méltóságba emelésére herdáló, pénzszűkében lévő zsarnok megvesztegetését ajánlja. Tőle és Barakiástól, külön érvcsatornán a tudata alá injektálva, kapja az impulzust Petronius, hogy opció lehet a templom megbecstelenítésének elkerülésére a fegyvereseinek Róma ellen fordítása is.

Nyerő húzás-e besúgóvá válni? Petronius lamentálásáról valaki levelet ír Rómába, ezért hiába az előzetesen elfogadott, a szoborállítás alól felmentést eredményező zsidó kenőpénz, a döntést visszavonja Caligula. Decius a helytartó segédtisztjeit, Luciust és Probust gyanúsítja, s azonnali kivégzésüket ajánlja. Úgy lesz. Hertelendy Attila (Lucius) és Szakály Aurél (Probus) folytat ugyan vitát egymással az árulás esélyeiről, majd egymásra is vallanak a kikérdezéskor, a haláluk után következő epilógusban azonban tudatja Petroniusszal a küldött, hogy ártatlanok: az ő szárnysegédei tették a feljelentést. Tanulság: megmaradni tisztességesnek kevésbé létfontosságú, mint tisztességesnek látszani. Bajában, a helytartó ugyanúgy a nevükön hívja leöletett tisztjeit, mint szokta Caligula. Szimptóma.

A heroikus káosz zenekísérete Orff Carmina Buranájának grandiózus Kórusa, amelyben a hős nem Istenhez, hanem Fortunához fohászkodik. Amire elérkeznék Petronius számára az ösztönös engedetlenség kegyelmi pillanata, és az érte előre kiszabott halálbüntetés, addigra megölik a császárt. Immár a mártíromságától megfosztottan, elemes csavarlazítóval kibontja a fakonténert. Ez a szoborleleplezés a csattanó: a Sztarenki odakészítette ládából nem Claudius aranyszobra, hanem a konzullá kinevezett ló emlékműve bukkan elő.

A történet Kr. u. 39-41. között játszódik Júdeában. Petroniusnak, Caligula császár helytartójának parancsot kell végrehajtania: be kell vinnie a császár szobrát a jeruzsálemi templomba. A zsidó nép számára elképzelhetetlen, hogy a szobor bekerüljön a templomba. És nemcsak elképzelhetetlen, hanem lehetetlen, mert, ha mégis megteszik, a templom megszűnik számukra templomnak lenni, hiszen az Úr akkor onnét kiköltözik, eltávozik, mihelyt belépnek a szoborral. „És nem marad más, csak egy üres csarnok, amely talán jó Caligulának, de nem az Úrnak.” Hogy tud Petronius egyszerre hűséges lenni császárához és lojális az alattvalókhoz?

A rendező válasza modernül klasszikus. Érintőlegesen szól ugyan a tradicionális megközelítésekről – becsületről, barátságról és hűségről, árulásról és öncsalásról, engedelmességről és szembeszállásról –, ám azoknál előbbre lép: párhuzamot vonva Caligula karriertörténetével, azt mutatja meg Petronius sorsában, hogy miként keletkezik a zsarnok. Nem kétszemélyes darab, fontos statisztákkal, hanem többszereplős krízisdráma, amelynek végén a főhős (Petronius) elevenen – történelmi besorolása tudatában – a világ zsarnokainak panteonjába kárhozik.

Színészalapú előadás. Sztarenki teret ad a szöveg sodrának, és esélyt a színészeinek, hogy artikulációjukkal kibontsák abból az ezernyi jelentésárnyalatot. Jó hangzat!

Képek: Pezzetta Umberto

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű