Wiener Walzer – Temesvár

Halálos prüdéria

Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Csurka István, Hernádi Gyula vagy Sütő András darabjai fel-felbukkannak olykor a színházak évadműsorában, de ritkán azért, mert nagy kortárs-öregjeink elhagyhatatlanul időszerűek. Inkább a társulatoknál rendezési lehetőséget kapó színészek, meghívott alkotók szellemi serdülőkora elevenedik ujjá a bemutatás vágyában, s kegyelmi a pillanat, ha erre az emlékre a kiválasztott szereplők alkotótársként fogékonyak. Temesváron ilyesmi történt most.

A Nő, Borbély B. Emília valószínűtlenül szőke. Az is marad, míg hárítani igyekszik mohó szerelme nyomulását a vonatfülkében; bírná ki a vehemens hím, hogy intim csapatépítő helyükre megérkezzenek. Szász Enikő, a darab rendezője – talán a személyszállítás kényelmét egykor forradalmasító Pullman-kocsik forgózsámolyától ihletetten – forgótalpra állíttatta tervezőjével, Albert Alpárral a cselekmény helyszínéül szolgáló kupét, amely azonban nem csak körbe jár a szemünk előtt, akik kétfelől figyelünk, hanem zötyögteti is a kedves utasokat. Egy zöttyintéssel turbózott dulakodás során a szőkeség padlót fog, előbukkan a színésznő lesimított, valódi haja. A rendező tudatos építkezésére vall, hogy a zöttyenés-hajvesztés szituáció megismétlődik: az eset nem fodrászhiba. Sőt, a hajvesztés kulcsmotívum.

A Nő diszkriminál. A Férfi irányában, akaratlagosan prűd gesztusaival a megcsalt, magas pozíciójú férje jó hírét igyekszik óvni; a kupé sarkában mozdulatlankodó ember ölébe viszont nagy rössel, spontán beleviszi az ösztöni céltudat. A hulla még friss, fél-merev: egyik mozdulatlanságból a másikba zuhan. Mátyás Zsolt Imre passzivitása a tettetés magasiskolája. Alvaholt testhelyzetben találják az érkező utastársak, ám a himbálózó vonat előbb-utóbb kibillenti egyensúlyából. Testrészei tizedmásodpercekre eltérő időben, mégis egységes élettelenségben élik meg a gravitációt, hogy aztán érzéki elomlásban vegyék fel az öntartó hulla új pozícióját. Az összetett célú lökdösődések koreográfusa Baczó Tünde. A természetazonosan szűk helyen végbemenő testkontaktusok megtervezésénél aligha van hálásabb feladat: a robogásban lévő fülke virtuális ablakán-ajtaján át nem lehet a takarásból nekifutva, három méteres ugrással toppanni a színre: itt az éttermi akváriumok élőhal-kínálatának egymáshoz viszonyuló hely- és helyzetváltoztató tevékenysége az irányadó: a simulásos tülekedésben muszáj hajszínt vallani.

Miben is? A szerelem útján fontolva félrelépegető feleség befékeződése után, a lángszavú csábítóról derül ki, hogy szerény fegyvertárú nőcsábász. A Kis nő, Tar Mónika eltorlaszolja A hulla társaságából menekülni akaró párocska útját, s a Férfiban könyörtelenül azonosítja ágybéli kliensét. Sodró lendületű jelenete összetett szimbolikájú tetemre hívás: részint szembesíti a pasit a szerelmi retorikája kongó-hordószónoki voltával, részint megmutatja Nőnek az ébresztésnek szánt hullamasszázs által, hogy milyen hevű a zsigeri vágyenergia. Kiss Attila, a két nő közé szorított pszeudo-alfahím kigombolt ingesen, kismenedzseri munkaöltönyben utazik, és viselkedik. Problémamegoldó technikája jellegzetesen beosztott-főnöki. A színen, minden cselekményi szinten hölgyválasz van. Szász Enikő plasztikusan feminista rendezését híven szolgálják Giliga Ilka jelmezei, amelyek historizálóak annyiban, hogy megidézik az előző század ’64-es kádári konszolidációjával elérkezett szabadosság-kór divatját – különösen érvényes ez Borbély B. Emília vajszín alapon diszkréten tarkavirágos nyári ruhájára –, de akár napjaink utcai/utazó ruhái is lehetnek. Tehát egyszerre a Görgey-múltban, a mában, és a saját lelkünk bőrében vagyunk egy feltételezhető gyilkosság gyanúsítottjai.

A kitüntetése átvételére készülő nyugalmazott államügyész és asszonya színre lépésével, belelakja magát az utasok szervezetébe a bűn és bűnhődés, a nyugalomhoz való jog, illetve az ár-értékarány filozofikus problémája az igazságszolgáltatásban. Az szenilis-sztentori igazságszolgát (Öregúr) játszó Bicskei István mókás ülőpukedliket mutat be örök hitvesének egy-egy nagyobb belbecsű szendvicsért, s bőszen felhorgad, amikor valamelyik jó magaviseletű utastárs az osztásnál, az övénél finomabbat kap. Különösen fájó a szendvicskvóta, ha a kedvezményezettje az a börtönből szabadult, most haza tartó Slemil – a szerepben Aszalos Géza –, akire éppen ő kért tizenöt év fegyházat, gyilkosság miatt, holott az eset nem lehetett több hirtelen felindulásból elkövetett, halált okozó testi sértésnél. Öregúr, az Öreg hölgy – Balázs Éva – életműve. Valaha ő idomította pozícióba, úgy indította munkába reggelente, hogy odacsomagolta neki a táskájába a saját önbizalmát, hatalmát: hadd hasson velük férje a tárgyalásokon, s térjen haza engedelmesre fáradtan a bíróságról. Egykor ötszáz méterről megállapította, alszik-e valaki a földön, vagy halott: ma ez nem megy szoros testközelből sem. Koncepciós ítélete nyomán, a kupéközösség számára kellemetlenné vált hullát már majdnem sikerül együttesen kituszkolniuk a vonatablakon, amikor az új felszálló ex-fegyenc jegyét vizsgálandó, előkerül a civilben önkéntes életmentő kalauz – Molnár Bence frappáns kabinet-alakítása –, és eszméletre téríti az elhunytat. A gyilkossági kísérlet egyetlen ártatlan tanúja a szabadult gyilkos. Naná, hogy meg kell halnia…

’82-ben a darab kacagtatva moralizál: a jelenkor számára maga a morál is kacagtató lenne, de faarccal viseljük el magunkat olyannak, amilyen erkölcsűek vagyunk. Nem szívesen törődne bele a rendező, hogy mi, a nézői ilyen leajzottan térjünk haza. Ezért, kevésbé az abszurdista babérokra törő Görgeyhez fordul: hangulatban, szövegvezetésben – Dramaturg: Orbán Enikő – inkább a Cápák a kertben szerzőjét idézi:

Különös, az abszurd felé hajló színpadi mű a Cápák a kertben. A három részre tagolódó történet bibliai parafrázis, melyben a szerző a Komámasszony, hol a stukker?-ben kiemelt „bezártság”-motívumot viszi tovább. A felvonáscímek különböző kultúrák kozmológiai elgondolásainak közös jelképei. Az első felvonás címe: Tűz. A csak felszínesen körvonalazott helyszín egy titokzatos Nagyáruház, amely egyébként hasonlít Madách falanszterére, és az ötvenes évek magyar (illetve kelet-európai) életközegéhez. Az áruházat megrohamozó tömeg – valamilyen okból – évekig nem tud kijutni onnan. Mindenütt szigorú őrség felügyel, élelem nincs, a legalapvetőbb mozgási szabadság is tiltott. Eközben a hangszóró állandóan különböző rendeleteket tesz közzé: beszolgáltatásokról, besúgásokról és a besúgók megjutalmazásáról stb. Az első rész végén tűz üt ki, s a szimbolikusan megjelenített diktatúra, a falanszter vagy pokol a lángok martaléka lesz. A második részben, amelynek Víz a címe, a helyszín egy kert, s egy fürdőmedence szimbolizálja a tengert, ahol a cápa él. A darab két névtelen főhőse, a Férfi és a Nő mellett a titokzatos és azonosíthatatlan Öreg a harmadik szereplő. Ádám, Éva és Lucifer madáchi együttese abszurd történetbe olvad. A harmadik rész egy déltengeri szigeten játszódik. A Férfi és a Nő az őstermészet ölén lakozik. Később azonban kiderül, hogy a sziget luxus nyaralóhely, amely a két főszereplő birtokában van. Jacht jön értük – a titokzatos Öreg parancsnoksága alatt – s Ádám, Éva és Lucifer „kihajóznak” a történetből. Görgey megfordítja a madáchi fejlődésvonalat, s főhőseit egyfajta „paradicsomi kilátástalanságba” helyezi, ahonnan már sehová sem lehet eljutni. Végül a szerző csavar egyet a történeten: az Öreg megjelenik egy halott gyermekkel, akinek a darabbeli neve Ábel… Újfent egy lezáratlan szituáció, mely újabb abszurd helyzetek végtelen sokaságát rejti magában. (http://vmek.niif.hu/02200/02227/html/03/1216.html)

A halott Ábel: az ablakon kidobott fegyenc szatyra a kupé polcán, a hűlt helye felett. Az alkotótársként fogékony színészek partnerségével, az újhagyományosság jegyében fogant, szolidaritásra ragadó dinamikájú előadás jött létre.

(Görgey Gábor: Wiener Walzer – Csiky Gergely Színház, Temesvár)

Képek: Petru Cojocaru