Vízkereszt Székesfehérvárott

A székesfehérvári Vörösmarty Színház április 16-án mutatta be Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én című komédiáját Nádasdy Ádám fordításában. Az előadást Keszég László rendezte, Violát Bakonyi Csilla, ikertestvérét Sebastiant pedig Csizmadia Gergely játssza. A következőkben a rendező néhány gondolatát, és a két szereplő rövid portré-interjúját olvashatják.

Keszég László:

Rendezõként ez a hatodik találkozásom Shakespeare darabbal. Már eddigi munkáim során is lenyűgözött meseszerű, fordulatos történeteivel, archetipikus figuráival, a képzeletet folyamatosan működtető szavakba öntött teatralitásával. Művei teli s teli vannak olyan helyzetekkel, melyeket ma is jól ismerünk, és az ábrázolás egyszerűségén keresztül tömegeket szólít meg, ugyanakkor a silányság veszélyét mind-végig szerencsésen elkerüli. A színészektől olyan típusú energiák mozgósítását követeli meg, melyek működtetése közel áll ízlésemhez. Színészként épp a Vízkereszt bolondja-ként próbálhattam ki magam így a másik oldalról is megtapasztalhattam, mennyire elengedhetetlen a pontos, plasztikus fogalmazás. A Vízkereszt összetettsége – vígjátéki humora, olykor egészen durva, vérfagyasztó tréfái, melankolikus, a szerelemmel néhol már ironizáló hangvétele miatt is fontos kihívást jelent rendezői pályámon, melynek során remélhetőleg az összes Shakespeare darab megrendezésére alkalmam nyílik majd.

Bakonyi Csilla

Tiszaújvárosban nőtt fel. Sporttagozatos volt, és az énekkaron kívül „semmi köze” nem volt a művészetekhez mindaddig, amíg a debreceni Csokonai színházban nem látta a Légy jó mindhalálig című darabot. „Onnantól nem volt kérdés, hogy mi leszek.”

A gimnáziumban már csatlakozott egy musicalcsoporthoz. „Részt vettem az Új bekezdés Egyesület performance-sorozatában is, amelyet kortárs szerzők verseiből adtunk elő.”

A színművészetire nem jutott be, amin ma már ő sem csodálkozik: „én se vettem volna fel magamat, tragikus volt, amit ott produkáltam.” Komolyabban vette a dolgot, később Gór Nagy Mária színitanodájában végzett és diplomát szerzett a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán.

Szöszkesége és karcsú alakja ellenére nem skatulyázták a naiva szerepkörébe, egymástól teljesen eltérő karaktereket is alakíthatott. Egyik kedvence Eugénie, a nagyszájú, lusta takarítónő a Bolha a fülben című darabból. „Csöppet sem hasonlított rám, kicsi szerep volt, mégis nagyon szerettem.” A közönség is. Ő kapta a tapsrendnél az egyik legerősebb ovációt.

Az idei évadban a Cseresznyéskertben Várját alakítja, az Elektrában Khrysothemist A kommunizmus története elmebetegeknek című előadásban pedig Kátja nővért.

Négyéves kisfia és hároméves kislánya adják a legtöbb erőt munkájához, amely „primér szinten és a legáltalánosabb megfogalmazásban szórakoztatás. Mégis, több ennél, hiszen a darabok az embereket foglalkoztató problémákra, élethelyzetekre próbálnak megoldást kínálni a közönségnek és színészeknek egyaránt. Nagyon hasznos dolog, hogy olyan szituációkat élhetünk át, amelyekre nem mindig van módunk az életben.”

Csizmadia Gergely

Eredetileg biológusnak készült, de beválogatták a Cimbora című televíziós ifjúsági műsorba, majd a Múlt-kor című történelmi sorozatba, apránként térítve a színházhoz vezető útra. Nagyon fiatalon kezdett játszani. 16 évesen Földessy Margit drámastúdiójába járt, majd a Nemzeti Színház akadémiájára, ezután vették fel a Színművészeti Főiskolára.

A Győri Nemzeti Színházban volt első társulata, ahol Korcsmáros György igazgató keze alatt gyakorlatban is megtanulta a szakmát. Játszott musicaleket, volt operett-bonviván, mégis, magához legközelebb a prózai darabokat érzi; de minden műfajt szívesen játszik: a lényeg, hogy játszhasson. „Televíziózással is foglalkoztam. A TEA című sorozat kapcsán kértek fel műsorvezetésre, de hamar rá kellett jönnöm, ez nem az én világom.”

Persze ne gondoljuk, hogy a nap 24 órájában dolgozik, sokat horgászik, lovagol, gitározik, olvas. „Nagy rajongója vagyok Hamvas Bélának. Írásait átlengi a derű. Egyébként valamilyen könyv mindig van nálam.”

A szakmával szembeni fiatalkori illúziói szertefoszlottak az évek során. „Megmaradt viszont az a különleges, lebegés-szerű állapot, amelybe a színpadon kerül az ember. Talán az ehhez vezető út és idő rövidült le. Régen a mindennapokban is folyamatos lázban égtem, mostanára lenyugodtam, csak a színházban kerülök ilyen eksztatikus állapotba.”

A színházi közösséggel, létezéssel kapcsolatban úgy érzi, sikerült megcsípnie valamit abból a szellemiségből, amelyet a régi idők társulatai képviseltek. „A Győri Színházba úgy mentünk dolgozni, mintha haza jártunk volna. Remélem, ezt ebben a színházban is sikerül megteremtenünk. Győrben minden előadás után szívesen töltöttünk hosszú órákat a büfében. Beszélgettünk az aznapi darabról, alakításunkról, vagy éppen egy készülőfélben lévő munkát csiszolgattunk. Színházi barátaimmal gyerektábort szerveztünk, tanítottuk a fiatalokat. Egyszóval olyan volt az egész, mint egy nagy család.” Számára a színház nem csak a közösségi létezésnek ad keretet. Akkor áll a mindennapokban két lábbal a földön, amikor a deszkákon is.

M. M.