Vitéz Mihály elfoglalta Pécset is
Székely Csaba történelmi karikatúrája a POSzT-on
A Vitéz Mihály sikere megszületése pillanatától töretlen. A Weöres Sándor Színház 2013-as drámapályázatának győztes darabját alig mutatták be, és máris meghívást kapott a POSzT-ra.
Nemzeti hőst bemutatni rizikós. Könnyen eshet a rendező abba a hibába, hogy aránytalanul felmagasztalja, vagy netán abbéli buzgalmában, hogy ez ne történjen meg, túl nyers, túl hétköznapi figurát farag a karakterből. A határvonal nagyon keskeny és nem is mindig egyértelmű.
A használt tér itt egészen különleges: már-már egy alternatív univerzum (virtuális valóság) képe tárul elénk: a sóval felszórt padló és a mennyezetről lelógó csövek, alkatrészek, rozsdás edények mind-mind függetlenítik a teret.
Merthogy ez a Vitéz Mihály nem az a Vitéz Mihály, pontosabban mégis, csak sokkal emberibb, sokkal megfoghatóbb alakban. Székely Csaba, valamint a rendező, Béres Attila, merészen nyúl a figurához, és jól teszi: a szóviccek özöne és a megfoghatatlan tér – melyben a mennyezetről lelógó városnevek adnak iránymutatást – a humor irányából közelíti a nézőt az eseményekhez.
Események. Mégsem beszélhetünk szimpla múltidézésről, nem akar történelmi iránymutatást adni, de azt sem állíthatnánk egyértelműen, minden áthallás ellenére, hogy a darab rólunk szól. Pedig valahol itt is van, Vitéz Mihály. Furcsa kettősség ez, amelyben a színészek bravúrosan mozognak, különösképpen Bajomi Nagy György Mihályként, vagy ha úgy tetszik: Misi királyként. Mondhatnánk könnyű a dolga, hiszen egy hatalom- és haszonéhes kereskedőből lett véreskezű fejedelmet kell megformálnia, ami rengeteg játéklehetőséget ad, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hiteles játékhoz egy mélységeket megmutatni tudó ember szükséges. Bajomi ilyen. Hagyja, hogy mozgassák, hogy végül mozgathasson, így viszi az előadást a hátán. Viszi Mertz Tibor Petroszával és Horváth Ákos Terminátorával. Előbbi makulátlan eleganciájával ellensúlyozza Mihályt, utóbbi pedig USB-ről programozható lényével áll szemben a fejedelemmel. És amikor beemeli a terminátor-alakot, onnan az előadás aktualizál, a mára vetít: nyíltan politizál. Így kerülhet a Német-Római Birodalomba megannyi Angela Merkel, egy pórázon tartott Conchita Wurst, a Terminátor embereinek Star Wars-dobolása, Sztanka asszony kedvenc sorozata, a Vad Angyal, vagy éppen a mostanság szállóigévé vált „ha idejöttök, tiszteletben kell tartanotok a kultúránkat” mondat.
Szerepek tekintetében egyébként a standard sémát követi Székely Csaba darabja: adott a hős, az ő ellensége, az áruló, és hozzájuk közel álló, jó humorral megáldott csatlósok. Egyedül a női karakterek tekintetében vélek felfedezni némi hiányosságot. Az előadás ugyanis meglehetősen mellőzi őket. Ha van ebben az előadásban egy villantani vágyó fiatal színésznő, az maximum a tényleges villantásig jut el: kurva, vagy féltékeny, lépten-nyomon megcsalt, szexmohó feleség lehet. Sztanka asszony ráadásul még izgalmas karakterré is válhatna, ha konkrét szerepét, jelentőségét megindokolná az előadás, de gyakorlatilag biodíszletnek használják, Csonka Szilvia pedig hiába küzd, saját határait ő sem lépheti át.
Mint említettem, a rendezés ügyesen bánik a térrel, ebben az abszurd világban azon sem ütközünk meg, hogy a jelenetek közti változásban a színészek díszleteznek át, ugyanakkor ennek mégis van némi hátulütője. Mégpedig egy-egy bennfelejtett flakon, vagy egy sóba temetődő kard a színpadon, ami kizökkentően hat, és eldönthetetlen: vajon azt éreznénk-e amatőrebb megoldásnak, ha a változás alatt gyorsan felvennék, vagy így, hogy a teljes második felvonásban oda nem illő módon zöldell a fehérségben a színpad közepén egy PET palack.
A fények is a látványt szolgálják: inkább sötét-világos hatásokkal játszanak, mintsem színekkel: a színhiány sterilizál, s ez adja meg a nézőnek a színteretlen történelem érzetét. Ellenpontként, megjelennek azonban a helységneveket jelző táblák, és a fel-felbukkanó Kárpát-medence térkép, amely azt az Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet jeleníti meg, amit Vitéz Mihály egy évre egyesíteni tudott.
Merthogy Mihály, bármilyen aspektusból nézve, a bukott emberből faragott nemzeti hős. Az előadás ugyanakkor nem törekszik rá, hogy ezt a bukást fókuszba helyezze: szinte azt érezzük, hogy csak egyenes irányban akar vezetni a rendező a törvényszerű következmény, a tuti végkifejlet felé Ilyen formán pedig, hagyományos értelemben vett katarzisról, feloldozásról – bár a záró színpadkép adná magát – nem beszélhetünk.
Fotók: wssz.hu, poszt.hu