Vissza a jelenbe

Vidnyánszky Attila fődíjas rendezése

Az Isten ostora, Vidnyánszky Attila rendezésében, olyan távlatokba viszi el világlátásában, megalkotottságában az előadást, amely felszabadítja az amúgy idő által kötött történetet.

Egy zuhanás a terek közt, egy révedt állapot, amelyben a kapcsolati összefüggések szilánktörés visszafordított folyamataként illesztődnek újra egymásba, létrehozva egy olyan egészet, ahol a mesélés megfoghatatlanságában az érzékeknek feszül a felismerés. Érvényt ad az egyéni megértés keresésére, mintegy felszólítva a befogadót a megélésre. Egy új szempontokat felvető rendezése ez Bánffy Miklós A nagyúr című művének, amely nem egy hatalmi játszma, nem a Hun birodalom nagyságának bemutatására van kiélezve, ez valahogyan jelenlevő, adott. Sokkal inkább láthatjuk a művészi reprezentációját Attila alakjának, mint hősnek és mint embernek, akihez a mai néző is képes igazodni. Az érzékekre hatást gyakorló környezet elemei, határozott szimbólumvilága, valamint kifinomult színészi játék teszi a darabot széles körű reflexiók, interpretációs lehetőségek tárházává.

 

A nézőtér sötét, a terem egyik falát Colosseum törmelékeit megjelenítő vászon borítja, a székek kör alakban egy központi elemre irányítják a tekinteteket: állat által meghajtott malom, egy malomkő és az azon elhelyezett, már önmagában tiszteletet parancsoló, agancsokból összerakott trón. Az érzékek játéka ez, amely körbevesz és bevezet abba a spirituális létbe, amely nem ér véget a történet befejezésével.

Halk, majd erősödő hangok foszlányai szállnak a levegőben, miközben Kanalas Éva sámánasszonnyá átlényegülten a magyar táltos hagyományt idézi meg éneklésével. Már rögtön a terembe lépéskor titokzatos energiák szabadulnak fel, és érezni lehet a megmagyarázhatatlan kötődést, amely egyszerre tart bent, és taszít ki saját magunkból az előadás alatt. Ami bennem, mint nézőben, legerősebben megfogalmazódott, az nem is annyira a darab szövegi megformáltsága vagy a történetértés, hanem az összetett hatásvilág, amely jelenlevővé tud tenni egy régmúlt világot. Kétségtelen, hogy az egyik legerősebb impulzust Kanalas Éva hangszínháza okozta, amely a termet egy szakrális térré alakította át, felszámolva a kinti világot. Szintúgy a füstölők illata, amely végig ott lengett a levegőben; a zenei bejátszások, és nem utolsó sorban a fegyelmezett, hiteles színészi mozgásvilág, amelyet az íjászok hoztak be a darabba (lópaták dobbanása, íjjak felajzása, feszítéses), mind egy egésszé gyúrták össze az amúgy mozaikszerű elemeket. Ez a darab nem tanít, nem magyaráz, hanem hat, és ezen keresztül mutat.

Habár az előadás nem kíván primer aktualitásoknak a vetületévé válni, mégis felvetődhet a kérdés, hogy szükséges-e, ilyen mélységekig reflektálnunk hagyományainkra, és ezáltal keresnünk helyet saját létünknek a mában. Véleményem szerint, a művészet átível minden politikai kérdésen, fölé rendelődik azoknak. Éppen ezért nyer megkérdőjelezhetetlen érvényt a válaszok keresésében, mivel szemléltet, majd elenged, teret ad az én saját meghatározásának anélkül, hogy mondanivalóját cenzúrák sokaságán keresztülszűrve juttatná el az emberekhez és kényszerítene annak feltétel nélküli elfogadására.

A Bánffy szöveg egy lineáris történet, amelynek középpontjában Mikolt gót hercegnő elrablása áll, majd házasságuk a nagyúrral, illetve Attila halála. Ezt a történetet darabolja fel a Vidnyánszky rendezés, és teszi a személyes kapcsolódás játékává, amely a fordulópontokban a szálak összeforrasztásával teljesíti ki a történéseket. Így, a játék nem a hatalom és a morál ellentétbe helyezésével kíván sekélyes állításokat tenni, sokkal inkább válik az emberi megnyilvánulások, megélések reprezentációjává. Ezáltal lesz lehetőségünk a belénk kódolt emlékek megélésére, egy pillanatnyi révedés a múltba az egyéni jelenen keresztül. Lényege tehát, nem a politikai álláspontok ütköztetése, hanem a művészet tartotta tükör lesz, amely egyéni olvasatokat generál, így jutva el a tudati világ nyitásához, amely egy adott téma, a magyar ősiség köré szerveződik.

Az Isten ostora nem föltétlenül a címszereplő, mint szimbólum körül forog, habár az ő jelenléte folyamatos feszültségben tartja a futó jeleneteket; mégis, inkább a groteszk férfi-nő alak és a sámánasszony egymás mellett létezése, folyamatos ki-be játszatása szolgáltat alkalmat, egy gondolati síkon futó történet bontására.

Már rögtön az első beállásnál folyik egyfajta többszintes cselekményformálás: osztatlan térben kibontott, párhuzamosan játszódó képkockák. A karakterek érzékelik egymást, de nincsenek folyamatos kontaktusban, tekintetük minduntalan rászegeződik az oldalt elhelyezett dobogóra, ahonnan a nagyúr érkezését várják. A háttérben a malom vontatott tempójú forgatása látszik: az állati erő és minden, amit ez az alkalmatosság sejtenünk enged, egyetlen emberi alakban képződik meg. Mindez egy időben létezik, egymás mellett, anélkül, hogy egyik a másik játékát érvénytelenítené. Ahogyan ez a várakozás, ezek a késleltetett kapcsolódások ott lebegnek a térben, ugyanúgy testesül meg ennek a két szimbólumnak a színen tartása is. Egy csipkés, barokkos viseletbe bújtatott női torzó, Mészáros Tibor, és a magyar ősi világot megelevenítő sámánasszony egymás mellett létezése, mintha a Nyugat és Kelet reflexióit rejtené magában. Nyugaton erjed a kultúra, előretörőben a materializmus, az egyházi tanok torzulnak: egyszóval olyan világ, ahol az emberek áltáncot járnak, és csekély dolog tükrözi valódi önmagát. Kelet, amelyet folyamatosan lenéznek, és megvetnek barbársága, állati ereje miatt; kultúráját semmibe veszik, érvénytelennek tekintik a sajátjuk viszonylatában: nem érzik, hogy ebben az organikus létformában az emberek közti kapcsolatok talán őszintébb formát nyernek, a vallást közvetítő személyek egészen különleges, eredendően mély lelki kapcsolatban élnek a közösségükkel. Ez a kép Attila, Mátray László, és a sámánasszony kapcsolatában van igazán kibontva, hiszen ők az egész történet alatt spirituális összeköttetésben állnak, érzékelik egymás jelenlétét, vonzzák, keresik a kapcsolódást.

Az első felvonásban már megismerjük az összes szereplőt, habár a második feléig Attila alakja csak a többiek által, a várakozásukban van jelen. Farkas Dénes alakítása ( Kurkut, az oguzok kánja) kíméletlenül, szenvtelenül mutatja be az opportunisták útját, ahogyan egy cél fele haladnak, miközben minden emberi kapcsolatot egy üldöző és préda közti játékra fokoznak le. Ezt a degradálást tükrözi a Mikolttal, Trokán Anna, és Eirénével, Bánsági Ildikó, kialakított kapcsolata: egy kán, akinek kizárólagos célja a hatalomszerzés, és annak gyakorlása az emberek felett. Horváth Lajos Ottó játéka érzékenyen formázza meg a kőkemény Berik, gót herceg szerelembeesését, amely fordulat a személyiségében értékvesztési állapotot idéz elő, mintegy meghazudtolva azt a várakozást, amit a darab elején keltett maga iránt.

Mikolt a bosszúállás tragédiáját éli meg, kitartva mellette egészen az utolsó színig. A családjától, hazájától megfosztott, elrabolt gót hercegnőben a gyűlölet és szerelem érzései forrnak eggyé, amely képet, Trokán Anna, ikonikus érzékletességgel jelenít meg a sólyom legyilkolásának mesélése során. Az általa megformált karakter talán az egyetlen, amely a benne egymásnak feszülő kettős érzéseket a végsőkig kitolja, hogy aztán a zárszóval meghökkentsen, és a kifejletnek egy előre nem látott fordulatot adjon szerelmi vallomásával.

A késleltetés, a feszült várakozás az első felvonás második felénél ér véget, amikor a széttört tükördarabokként felállított cselekményszálak elkezdnek egymásba forrni, a történet egyetlen rándítással, most már egységes nyelven szól. Ez a fordulópont Attila fizikai megjelenésével következik be: színre lépése megfelel az oly sokáig csigázott nézői várakozásnak. A nézőtéren végighúzódó dobogó tetején áll, és vár. A sötétben kirajzolódó vonalai, mozdulatlan testtartása, rezzenéstelen arca és előre szegeződő tekintete, már önmagában megfeleltethető annak a hősalaknak, amelyet a történet eddigi menete sejtetett. Annak ellenére, hogy a külső-belső vonásairól közszájon forgó mendemondák tömkelege hangzik el – alapos kutatómunkát végeztek a rendező háttéremberei –, megjelenésében tud egyszerre ellentmondani, és megfelelni a felépített várakozásnak. Alátámasztja, hiszen a nagyúr jelző már eleve egyfajta magasztos, tiszteletet parancsoló külső megjelenítést von maga után. Ellentmond, mivel Mátray játékában nem annyira a hatalmi hódításra ráállt, rettegett uralkodót látjuk; sokkal inkább az embert, aki egy nő megszerzésért él: tisztán a saját férfi erejében bízik, és nem a tekintélye által akarja Mikoltot magához kényszeríteni. A rendező nem enged a hagyomány mentén haladnunk: Attila emberből való nagyúr: önkéntes szerelmi mártír, akinek az elméjéből talán a settenkedő halálvágy sem hiányzik már.

A malom és a malomkő, interpretációs lehetőségek sokaságát kínálja fel, folyton változó felhasználása során, mint trónnak helyet adó magaslat, mint tárgyalásra kialakított kerekasztal, vagy mint nászágy. Az utolsó jelenetben – a Mikolté Attilával – az élet adás és oltás ellenpontozásának helyszínévé nemesedik: szerelmük, vágyuk és elrendeltetésük végső beteljesedéseként. A nászágy-jelenet felnagyított metafora: a vörösben úszó malomkő mind megvilágításában, mind a két alakot takaró égő piros anyagában, amint hullámozva végigfolyik a merev kőfelületen: haláltánc-áttűnés. Itt bontakoznak ki a legjelentősebb fordulópontok, amelyek a drámának emberi mélységet adnak. A fegyelmezett színészi játék gondolatokat közöl az érzések megjelenítésén keresztül, ahogyan az élet virágzása egyetlen szúrással válik halállá: Mikolt megöli Attilát. A gót hercegnő Attila reakciójának viszonyában bontakozik ki, nem bírja elviselni a megbocsátást, azt, hogy Attila elfogadja halálát, nem őrjöng, csak a napfelkeltét várja, hogy majd alakja minden nagyságában éljen tovább az emlékezetben, ahogyan beleolvad a sugarakba. Ez a vágy a hősi korok érdekes emlékezeteszményét idézi, hiszen az elmúlás egy út volt a továbbélésre, a tovább mesélésre. Ez a végkifejletben nem egy hős, hanem egy ember halála és ebben a közelségben kíván továbbélni a történelmi emlékezetben.

Szedjétek le, takarítsatok ki – hangzik el a zárszó, amely élesen ellentétébe fordítja azt az érzésvilágot amelyet a haláljelenet felépített: mintegy visszahoz a földre. A közömbösen elejtett szavak kivonnak a spirituális létből, habár a felépített mentális állapot még hosszú ideig hozzánk tapad minden kizökkentés ellenére is.

A Nemzeti Színház által előadott Isten Ostora a maga eredeti formanyelvén, jelöl ki egy utat a őshagyományunk újra reprezentálására, ilyen formán szűkítve a magyar színháztradícióban mutatkozó tematikai hiányt.

Képek: Eöri Szabó Zsolt