Viseljünk-e rendőrmundért moziban?

Artur Miller Alkuja a József Attila Színházban

A Principe de Asturias, egy tekintélyes spanyol irodalmi díj odaítélésének indoklása szerint, Artur Miller „a modern dráma vitathatatlan nagymestere”. Alku című darabjának megrendezésekor Telihay Péter messzemenően arra törekedett, hogy a szerzői nagymesterég kincse ne sérüljön a színpadon.

Tompai Zsuzsa nagyszerű díszletet tervezett. Előnyére fordítva a stúdiószínpad statikai adottságait, két részre osztotta a teret, amint azt a darab szelleme diktálja: az oszlopsor előtti hallban mennek végbe a tudatfelszíni történések a szereplők között, a hátsó traktus berendezésében, tárgyaiban idéződik fel a múlt, egy lépcső pedig a mélytudati világ titkaihoz vezet.

Rékasi Károly és Fehér Anna

A felszíni esemény hétköznapian sajnálatos. A Franz fivérek apjuk halála óta nem beszélnek egymással. Találkoznak, mert szükséges. A házat, amelyben felnőttek, elbontják, s az ott felhalmozott bútorok, tárgyak sorsáról együtt kell dönteniük. A viszontlátás felszínre hozza a múltat, s az ingóság felszámolása körüli vita a fivérek közötti tisztázó elszámolássá élesedik.

Az ifjabbik testvér, Viktor – Rékasi Károly játssza – rendőri életműve tizenkilenc letartóztatás. Egy híján húsz, mundérszürke karrier – vélekedik Solomon régiségkereskedőként Ujréti László, ám ráérez az ösztöneivel, hogy a kockafejű, szögletes fakabát lelkében pereghet egy másik életmozi is. Valami belső ív. Miért éppen olyan emberre esett a választása a telefonkönyvből az ócskások névsorában, aki valaha ugyan a legmenőbb becsüsök közé számított, a tevékenység etikai kódexének megalkotója volt, mára azonban nem aktív, visszavonult. Néhány értékes tárgy megvásárlására és továbbadására még futná a hátralévő idejéből – gondolja –, de a jelentéktelen holmik tömkelegével való üzletelésre már aligha: a lomok a raktáron élnék túl árusukat. Kétféle idő harca dúl az eladó és a lehetséges vevő között. Viktor sürgeti az üzletet, mert moziba vinné őt a felesége, és tart közben a bátyja betoppanásától is. Walter megérkezik. Nemcsák Károly fojtott temperamentummal élő orvos-vállalkozó; a világválság a padlóra küldte (szanatóriumba került), de fel tudott állni, átvészelte a szervezete a megpróbáltatásokat. Az édesapjuk nem. Azt viszont Waltertől tudjuk meg, hogy a csődeljárás alól kimentette a vagyona egy részét, és az idősebb fia kezelésébe adta. Viktor, a szerinte nyomorgó nemzője megsegítésére fordította minden keresetét, az ő életének meghosszabbítása volt a küldetése. A szembesülés döbbenetes. Walter fiatal korukban pénzzel nem segítette ki az öccsét, most pedig az addigi története értelmétől fosztja meg. Solomon már mindent ért. Nem fogadja el a nagyobbik fiú kedvezőbb, pénzmosás-konstrukcióra épülő ajánlatát, hanem leszurkolja a kisebbiknek az eredetileg kialkudott vételárat. Ezzel Viktor lelkében az apa örökébe lép: az értékekhez hozzávásárolt kacat kínálgatásával majd a maga életét hosszabbítja meg, s ezen a réven engedi, hogy az ifjabbik Franz számára megmaradjon a notórius élethosszabbító szerepe.

Ujréti László

Hiába a feleség, Esther Franz óhaja, hogy végre egyszer ne a szolgálatos rendőrmundérban kísérje őt férje a moziba: ennyire futja majd eztán is, ebben a viseletben fejeződik ki Viktor identitása, s a kapcsolatuk valósága. Két, a külön-külön és a közös vergődésben kiteljesedő lény. A Fehér Anna megformálta Esther egyébként nehezen megalkotott figura. A darab első verziójában még krónikus alkoholista, ám ez a tulajdonság nem engedte volna kibontakozni szürke életének csöndes kis tragikumát, és levenne az egész dráma feszültségéből, Viktor lelki harcának és fölismeréseinek súlyából is. A végleges változatban már csak egy-két mondat és némi játék utal rá; színfolttá lesz, egy a sok közül a darabban, megvan a helye, a szerepe a kompozícióban, anélkül, hogy magára vonná a figyelmet. És Esther alakja a rövid szerepben hallatlan töménységgel sűríti most az asszony egész sorsát, meghiúsult kis reményeit, öncsaló védekezéseit, lázadását, majd pedig végső, szép kiállását a férje mellett. Amikor a darab végén kimegy, Miller ezt az instrukciót adja neki: „Viszi magával az életét”. (A fordító, Vajda Miklós feljegyzései alapján.)

Nemcsák Károly és Rékasi Károly

Az 1945-ös békekötés nyomán felszabadultak a világban a visszafojtott művészenergiák. Teljesen függetlenül attól, hogy az alkotók a háborúban győztes, vagy a vesztes oldalon találták magukat; elindult a színművészetben (is) egy rendkívül dinamikus polarizációs folyamat. A háború borzalmaival való szembenézést kezdetben elsődleges feladatuknak tartó színpadi szerzők – például Artur Miller, Max Frisch, Jean-Paul Sartre vagy Wolfgang Bochert – hamar elveszítették optimizmusukat, a mámor és gyász közösségformáló erejébe vetett hitüket, s érdeklődésük a magánszféra, az egyén helykeresésének irányába fordult. A művészek másik csoportjáról bebizonyosodott, hogy reménytelenségérzetük nem a vészkorszakkal tetézett háborús élményekhez kötött, hanem zsigeri.

 

Rékasi Károly

„Ha van olyasmi, mint egy kihalóban levő művészi forma szép példánya, akkor az Alku az.” – írta egy angol kritikus. Miller még a pályája végére sem sodródott a reménytagadók közé. A kibontakozás reménytelenségét az emberi pszichikumban kereste, pontosan ott, ahol az eredendően kódolva van. Olykor a szenvedés megélésének folyamata maga az emberi kiteljesedés: az adott személy kizárólagos örömforrása a gyötrelem gyönyöre. Rékasi Viktorja ilyen. Tipikus kisember, akinek számára a választott életideál vonzása erősebbnek bizonyul, mint a kényelmes megalkuvásé. A kisemberi sorsok aztán a dráma végkifejletében túlnőnek önmagukon, erkölcsi mintát adva a közönségnek. Ezek a lények mindig – ma is – velünk vannak. Az eseteket a néző magára vonatkoztathatja, vagy a környezetében élő ismerősére ismerhet, s az utóbbi helyzetben az ismerőshöz fűződő viszonyán keresztül jut közelebb az önmeghatározáshoz.

Ibseni igézetű, nyelvében és stílusában közérthető előadást lát a József Attila Színház közönsége: négy színész átlényegülten professzionalista csapatjátékát.

Fotó: Bende Tamás