Vili naplója – a gyulai Shakespeare-fesztiválról
Hetedszerre rendezték meg Gyulán a kéthetes Shakespeare fesztivált.
Az évad legfontosabb magyar előadásai kerültek terítékre, a ritkán játszott János király (Dürenmatt-tól) az Örkény Színház, és a még ritkábban játszott Coriolanus (Shakespeare nyomán Korijolánusz) a HOPPart előadásában. Mindkettő a magyar társadalmi-politikai viszonyok „hic et nunc” kézjegyét viseli magán. A János király mintha egy marionett-dobozban játszódna, amibe a közönség bepillantást nyerhet, de fenyegetése elől nem menekülhet. A politikai csatározásoknak és esetlegességeknek ugyanis ő az egyetlen elszenvedője. Vesztese.
A Polgár Csaba rendezte Korijolánuszban azonban lehetetlen a néppel azonosulni, hiszen az istenadta még vezéreinél is százszor demagógabb, kicsinyesebb és ostobább. Természetesen az utolsóból következik az első kettő. A HOPPart rávilágít arra a struccpolitikára, amikor a választók áthárítják a felelősséget vezetőikre, miközben épp hallgatásukkal, apatikus beletörődésükkel vagy minden értelmet nélkülöző panaszáradatukkal ássák meg önnön sírjukat.
A határon túli évad egyik kulcselőadása sem maradhat ki a gyulai felhozatalból: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A velencei kalmár-ja a békés egymás mellett élés lehetetlenségét járja körül. Bocsárdi László nem az antiszemitizmusról szól, hanem a mindenkit egyaránt sújtó megkülönböztetésről. Ezt az ellenszenvet minden nézőpontból körüljárja, hiszen a zsidó uzsorás ugyanúgy megveti a velencei nemesurak világát, mint azok az övét. Pálffy Tibor karikaturisztikus marokkói hercege ugyan csak rövid időre jelenik meg a színpadon, de figurájában a rendező Shylockhoz hasonlóan érzékelteti az idegengyűlöletet, a másság iránti ellenszenvet, ami a férfi-női viszonyokban is erősen jelentkezik. Az előadás végén csak látszat-feloldás történik, az elfojtott indulatok tovább forrnak a mélyben.
A Gyulai Várszínház – szokás szerint – saját produkcióval is készült: Horváth Csaba az egyik legproblematikusabb Shakespeare darab, a Troilus és Cressida megrendezésére vállalkozott a Forte Társulattal. A darabba vitt mozgás egy pillanatig sem válik illusztratívvá, sőt sokszor nem is találkozik a szöveggel, ám néha éppen a nonverbális elemek világítanak rá az elhallgatott, mögöttes tartalomra. Az erőteljes látványvilág, a részletek kidolgozottsága pedig elfeledteti velünk a koherens szervezettség hiányát.
Külföldi társulatokban sem volt hiány: Dél-Koreából érkezett a Yohangza Theatre Company a Szentivánéji álommal, Grúziából a Rustaveli Nemzeti Színház a Vízkereszt, vagy amit akartokkal.
A koreai vígjáték Shakespeare művét zenével, tánccal és akrobatikával ötvözte, amiből ugyan a szerző messzemenőkig eltűnt, de az ázsiai színházi hagyományok, babonák és szimbólumok annál jobban megmutatkoztak. A szerelmesek a négy égtájat és a hozzájuk rendelt elemeket jelenítették meg, amik (akik) alá-fölérendeltségi harcaik ellenére végül egymáshoz kapcsolódnak, az erdő néha félelmetes, néha groteszk tündérmanói, a dokkebik természetüknek megfelelően keverték-kavarták a szálakat, a magányos szerzetesnő pedig rátalált az egészséget és erőt adó ginzengre, az élet gyökerére.
A válogatók egyetlen tévedése a grúz Vízkereszt volt, amelynek látványvilága a ’90-es éveket idézte, ami nem akkora csoda, ha belegondolunk, hogy tizenegy éve mutatták be. A tréfák agyonrágott csontként mosoly helyett torz fintort csaltak a nézők arcára, melyeknél csak a messianisztikus megközelítés hatott közhelyesebben. Az előadás egyértelműen unalomba fulladt.
A fesztivált a litván Oskaras Koršunovas rendezte (A vihar alapján készült) Miranda zárta. A szocializmus idejébe helyezett cselekmény a kelet-európai értelmiségi lét reflexiója, az ellehetetlenített gondolkodóé, aki az adott politikai rendszer elől menekülve kizárólag saját alkotói világában találhatja meg a szabadságát. A Mirandában a száműzés természetesen többféleképpen értelmezhető, menekülésként csakúgy, mint deportálásként. Itt Prospero lánya, Miranda mint fogyatékkal élő az alkotás gúzsba kötöttségét jelképezi, hiszen mindkettő önmaga zárt világában bolyong, és elveszti kapcsolatát a valósággal.
Ugyanez szerencsére nem mondható el a fesztiválról, amely évről évre újabb horizontokat fedez fel.
Selmeczi Bea
Fotó: Kiss Zoltán