Verses esetek
Rejtelmek – a Pinceszínház a POSzT-on
Az első látvány, amely a befogadói magatartást alakítani kezdi három színész egyszerű, szürke öltözetben és egy szemmel láthatóan robbanásig feszült rendező. Ezután természetesen merül fel az ott levőkben a kérdés, vajon mi történt?
A válasz egy folyamat részeként jön elő, amely teret ad a variációra egy verses esthez. Frenkó Zsolt rendezése észrevétlen ügyességgel játszatja át a színpadra szánt feszültséget a nézőtérre, kíméletlenül átlépve a színészi- és nézői, kinti- és benti határokat. Ezen az átívelésen keresztül az előadás befolyik nézői lényünkbe és körülöleli várakozásunkat, előre meghatározottá váltva a bizonytalant. A játék elkezdődik, amint a rendező köszönti a közönséget, és kiszól a darabból, elhint bizonyos magánéleti problémákat a késlekedés okának fedése alatt: a díszlet nehézkes, mert kicsi a tér, és az egyik színészük személyes problémák miatt nem hajlandó játszani az esti előadásban. A késleltetés funkciója, habár azonnal beindul, csak a későbbiekben talál érvényre a befogadói térben. Bennem, mint inaktív résztvevőben már a kezdetekben elindul egy olyan belső folyamat, amely segít az előadás megélésében/megértésében. A darab éppen ettől válik a szokványostól eltérővé, mintegy belekényszerítve a nézőt egy feszült idegállapotba.
Négy színész (Deutsch Anita, Kinizsi Ottó, Szabó Dávid, Vágó Zsuzsi) talán önmagukat játszva, a felszínen egy verses estet hoznak létre, szerelmes versekkel, mélyebbre menve viszont, többfelé ágazik az érzelmi és értelmi keresés. Mit jelent igazán színésznek lenni, és hogyan is lehet ezt megélni, hol van a határ színészi játék és rendezői viszonyulás között. Irodalmi kérdéskörben: hogyan köthetőek a romantika és a modernség koraiban íródott versek a mai emberekhez, megélhetőségük mennyire lehet valódi? Az előadás végén, nem szavakba öntött válaszokat kapunk ezekre a kérdésekre, hanem sokkal inkább érzéseket, amelyek irányíthatják a válaszkeresést.
A díszlet egyszerű, elemei mégis romantikus színteret idéznek, fehér- és krémszínben játszó függönyök, amelyek néha eltakarnak, máskor előtérbe hoznak meghatározott lelki válságokat; létrák, amelyek a verses előadások mesterkéltségét idézik, a beállítottság érzését nagyítják fel, hogy aztán a színészi játékon keresztül lebonthassák azt. A terek folyamatos egymásba csúsztatása, a színészi- és magánéleti lét áttetszővé tétele egy interpretációs játékot indít be, amelyben a versek, vágyak, álmok, személyes keserűségek leválnak a megjelenített karakterekről és önmaguk értelmezhetőségét keresik.
A Rejtelmek ez által egy olyan előadássá formálódik át, amely egy könnyed forma keményre gyúrásává vállalkozik, és az előfeltevéseket lebontva alakítja ki saját befogadó közönségét.
Fotó: Puskel Zsolt