Verseny vagy örömgyűlés?

Egy POSZT programválogató tűnődése

Ha a jövő vasárnap két-igenesként kampányolt népszavazást tartanának arról, hogy 1. Legyenek-e nyitva vasárnap a hipermarketek, 2. A jelenlegi színházi rendezőket foglalkoztassák-e tovább az útkaparó-hómunkás szakmában; a kiírt referendum meggyőző igen támogatást kapna az urnákhoz járulók köréből. A kérdés a 7óra7 c. internetes folyóirat egy szerkesztőségi állásfoglalása nyomán villant belém. A cikk szerint, munkatársaik azért nem bojkottálják a POSZT-ot, mert ellenőrizni jönnek, az adófizetők pénzét a fesztiváltulajdonosok helyesen költik-e?

Vitéz Mihály – Szombathely (fotó: Mészáros Zsolt)

 

Korrekt hozzáállás. Ez a lap abból él, hogy az olvasóit tájékoztatja. Akkor a távolmaradók üzlete értelemszerűen a bojkott. A 7óra7 bizonyára utánajár majd annak is, hogy laptársaik vajon az adófizetők pénzén nem tájékoztatják-e az adófizetőket, vagy valami, egyéb irányból érkezett megrendelés okán éri meg nekik, a némaság.

Dicséretes az is, hogy a 7óra7 felajánlja felületét a POSZT lényegéről indítandó vitának. Most mondom: hiába. A színházképlet ugyanis ősi, és pofonegyszerű. A nem útkaparásra és hólapátolásra született, önkifejezésre vágyakozó emberek szeretnének a szenvedélyükből megélni. Legjobban annak örülnének, ha kéregető hajléktalanok helyett színészekre leső mecénások ücsörögnének az utcasarkokon, és számolatlanul osztogatnák az aszfaltra lökött kalapjukból a pénzt. Mert ez nem így van, maguk indulnak el, hogy kijárják a jegyárakból megvehető kenyérhez a felvágottra valót. A GDP átka a karcsúsága. Több kenyér, mint felvágott. A kijárás szalámiharc. Amikor a GDP-kulcsárok elunják a trezor körül tolongó ájtatoskodókat, elkiáltják, hogy na, versenyezzetek. Így keletkeznek a versenyprogram-válogatók.

Szentivánéji álom – Nemzeti Színház (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A többpártrendszer elharapózása magával hozta, hogy a költséges üzemű színházak hatékonysága választási kampánytéma lett. Mitől jó a színház, és mitől rossz? Lehet válogatási szempont, hogy az éppen uralkodó formanyelvi divatáramlatnak leginkább megfelelő produkciók kapjanak meghívást, lehet a tradicionális (lélektani realista) stílust követő munkák javát programba gyűjteni, és lehet tartani esztrád-dramaturgiai fesztivált. Magam, a budapesti művészeti fesztivál mintájára, két évszakos (őszi-tavaszi) rendezvénnyé tenném a POSZT-ot. A késő ősz lenne az ínyenckurzus, a tavaszi a tágabb közönséget vonzó műsor, tehát az egyik az útkeresők, a másik az eredményre jutottak találkozója, azzal a természetes átjárhatósággal, hogy aki ősszel még keresőként indult, tavaszra már megjelenhet az eredményre jutottak között.

Heilbronni Katica – Szputnyik Hajózási Társaság (fotó: Dömölky Dániel)

A tisztán divathullám-követő válogatást szakmai és szakmaerkölcsi balfogásnak tartom. Legyünk őszinték magunkhoz! A képzeletbeli nemzetközi ranglistán, a nyugati irányzatot követő színházművészetünk ma hátrább áll, mint a hivatalos statisztika szerint a magyar futball. Egy-két előadásunk odakerül ugyan a külföldi fesztiválokra, de inkább annyi sem. A szakma-holdudvari tevékenységet illetően még szembetűnőbb a futball fölénye: Zsolt István, Palotai Károly, Puhl Sándor és Kassai Viktor személyében, évtizedekre visszamenően világbajnoki, nemzetközi kupadöntők vezetésére méltó játékvezetőkkel büszkélkedhetünk, míg a színházi bíróink (a kritikusok) kapcsolati tőkéje ahhoz is kevés, hogy a maguk által szervezett előadásbörzékről (showcase) hatékonyan tudjanak kiajánlani produkciókat a külföldi fesztiválmenedzsereknek. Utóbbi összefüggésben, nehezen értelmezhető részükről az elvárás, hogy érdekvédelmi szervezetük, a Színházi Kritikusok Céhe a POSZT versenyprogramjának zsűrijébe ne szimpla javaslattételi, hanem egyenesen delegálási joggal jelölhessen képviselőt.

Az öreg hölgy látogatása – Kolozsvár (fotó: Biró István)

Néhány tucatnyi, ízléskartellbe tömörült publicista a posztmodern, posztdramatikus nyugati irány felsőbbségét hirdeti, azt tekinti a JÓ színház zsinórmértékének, s ami közben a stílus szülőhelyén közömbösség mutatkozik a „magyar termék” iránt; elvárás részükről, hogy a POSZT versenyprogramjába kizárólag ilyenek kerüljenek. Ez a szakmaerkölcsi balfogás. A világ-valóság szűkített aspektusával operáló, egyébként általam is csodált színházformának, Budapest belvárosán kívül nincs stabil piaca. A békéscsabai stílusban játszó Jókai Színháznak több a rajongója helyben, mint a pesti Katonának és az Örkénynek összesen. Ha válogatóként nem a verseny rajtkockájára – mint potenciális máglyára – kell társulatokat felállítanom, hanem egy dzsembori típusú fesztiválra küldeni a meghívókat, akkor a címzettjeim között szerepelt volna a győriek Figarója, a kaposváriak Tizenkét dühös embere, a veszprémiek Vadkacsája, a székesfehérváriak Félkegyelműje, vagy Az öreg hölgy látogatása Egerből, hogy csak a magyarországi, vidéki példákat említsem.

Bányavirág – Komárom (fotó: Kiss Gibbó Gábor)

Versenyre ugyanakkor szükség van. A publicistáknak azért, mert hírből élő lények, a színházbirtokos városok vezetőinek azért, mert az értékvilágban való tájékozódáshoz a versenyek iránytűt jelentenek, a színészeknek pedig azért, mert színészek. Aki versenyt mond, zsűrit is mond. A főhivatású politikai hírkeselyűk szerint, az óta szakmaiatlan a POSZT zsűrije, amióta belenyomult a Magyar Teátrumi Társaság. Nem így van. Szabadna olykor koncepciók mentén gondolkodni is. A színházi érdekvédelem osztatlan korszakában az látszott igazságosnak, hogy a zsűriben mindegyik szakterület képviselve legyen. A tagozatvezetők 2-3 névvel a tarsolyukban érkeztek az elnökségi ülésre, és a zsűrit végül az Elnökség állította össze. A módszer tagozatközi demokráciát eredményezett (bár jellemző módon, nem mindegyik tagozatnál üdvözölték a kritikusok jelöltállítási jogát, a kritikusok viszont úgy képzelték, a zsűrinek csak kritikusokból kellene állnia). A puszta demokrácia azonban nem csodafegyver. A jelöltlistákról hiányoztak azok, akiknek a munkáját beválogatták, illetve azok, akik megsértődtek, amiért nem válogatták be őket. Maradtak jelöltnek a tartósan esélytelenek. E jelenségnek kontraszelekció, és nem szakmaiság a neve. Nemzetközileg elfogadott gyakorlat, hogy a különféle fesztivál-zsűrikbe a művészetek iránt fogékony, közismert civil értelmiségieket hívnak meg. A Teátrumi Társaságnál erre a megoldásra hajlanak. Vitatéma lehet.

János vitéz – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A fentebbiekből kitetszik, hogy megvitatásra vár a programválogatás mikéntjének a kérdése is. Egy év válogatói munkájával a hátam mögött, és 14 végignézett POSZT tapasztalata birtokában úgy látom, a POSZT-ra történő meghívás jogát egyetlen személynek, a fesztivál művészeti igazgatójának kellene gyakorolnia. A művészeti igazgató rendelkezne olyan pénzkerettel, amelyből tanácsadókat (a megbízásából előadásokat néző személyeket) kérhetne fel. Nem volna szükséges 2-300 előadást megnéznie évente, ezért betölthető lenne a pozíció részfoglalkozásban, tehát az eredeti hivatása gyakorlásának korlátozása nélkül is elvállalhatná az erre felkért, köz- és elismert személyiség. A megbízatás nem egy, hanem három évre szólna. Az évadokon átnyúló megbízatás jótéteményeként, a kiérleletlen előadásokat nem volna muszáj a válogatási határidőn belül nevezni, azok felvehetőek lennének a versenyprogramba a következő évben is. (Példaként a kolozsváriak bemutatóját, Az öreg hölgy látogatását említem, amelyet értékelhetetlen, harmadkész állapotában láttunk, őszre viszont alighanem már nemzetközi fesztiválokon való megmérettetésre lesz alkalmas.)
Vitázni érdemes! A formanyelv sokféleségéről, a fesztiválrendszerről, a részfesztiválok rangjának növeléséről, a versenyfeltételekről. Nem érdemes arról, hogy a kakas petélte-e a tojásba a politikát, a kotló nevelte-e politikussá a csibét, vagy egyszerűen a tyúkudvar ilyen?

 

A szerző fotóját Simara László készítette