Varga Miklós Veszprémben

Gizella városában, Veszprémben lép színpadra István, a király legendás énekhangja és megformálója Varga Miklós. A népszerű előadó a Petőfi Színházban az Anna Karenina című musical-operában Levin szerepét játssza. Az előadás nyári előbemutatója június 10-én lesz, az őszi premiert szeptember 24-én tartják. Ehhez kapcsolódva ültünk le beszélgetni többek között arról, hogy nem unja-e még az Európa című dalt, miért nem megy el tévéműsorokba vacsorázni, és kell-e politizálnia egy előadóművésznek.

– Sokat gondolkodott azon, hogy elvállalja az Anna Kareninában Levin szerepét?

– Csak annyit, amíg meggyőződtem arról, hogy egy remekműről van szó. Nem ismertem a darabot, viszont a szerzők garanciát jelentettek arra, hogy gyönyörű dallamokról van szó, s elfogadjam Oberfrank Pál meghívását Veszprémbe. Beszéltem Madách Színházas kollégákkal is, akik bíztattak, hogy milyen nagyszerű, hálás szerepet is kaptam, s vállaljam el nyugodtan. Amikor mondtam Szerednyey Béla rendezőnek, hogy Levin fiatalabb ember, mint én, ő meggyőzött arról, hogy ez a szerep nincs időhöz kötve. Levin bölcs, kortalan, tiszta lelkű ember, aki a mű szimbolikus mondanivalóját testesíti meg. Ami viszont újdonság nekem ebben a munkában, hogy először a pályafutásom során a színpadon táncra kell perdülnöm, s ez új dimenziókat és kihívásokat nyitott meg számomra abból a szempontból, hogy nem vagyok egy táncos alkat.

– Azt mennyire tartja misztikusnak, hogy Veszprémben, Gizella királyné városában sétálhat, mint István, a király énekhangja?

– Sok időm nem volt eddig sétálni a városban, de a Varga Miklós és a Band együttesünk legelső koncértjét itt tartottuk. Ráadásul először játszom Veszprémben a színházban, s kétségkívül van abban valami történelmi misztikus erő, hogy Gizella városában lehetek. Persze nem István királyként, hanem Varga Miklósként.

– Büszkeség vagy esetleg teher azzal együtt élni, hogy sokan egy kultikus rockopera szerepével azonosítják?

– Egyáltalán nem teher, s ez egy olyan szerep az életemben, ami mindig elkísér, hálás vagyok ezért. Igaz, a Társulat szervezői néhány éve megtiltották, hogy színpadon István lehessek, mert szerintük öreg vagyok már ehhez, s jöjjenek a fiatalok, de a koncerteken éneklem a rockopera dalait. Ez a mű kultikussá vált, s fellépéseken, az életben úgy vettem észre, az emberek szemében én vagyok István, a király.

 – Lassan eltelik három évtized az István, a király ősbemutatója óta. Ennyi idő távlatából lehet azt látni, miért tudott ez a mű rendszerváltóan, forradalmian hatni az emberekre? 

– Több oka is van ennek. Akkor ez a mű volt az első igazi magyar rockopera, próbálkozások előtte ugyan voltak, különböző előadások is születtek, de a műfajt igazából az István, a király alapozta meg. Az István, a király nemcsak kulturálisan, hanem társadalompolitikailag is áttörés volt, amely felszabadította az emberekben az egészséges nemzettudatot, amit elfojtottak az azt megelőző negyven évben. Erre az érzületre pedig minden népnek szüksége van. Hiszen, ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk s mivé leszünk, akkor előbb-utóbb eltűnhetünk a térképről. Néhány újságíró kritizálta akkor az előadást, hogy mit keresett benne a trikolor, hiszen az nem volt István korában, de az emberek megértették annak üzenetét, az egész előadással együtt. Ez hatott akkor elementáris és forradalmi erővel.

– Az mennyire árnyékolja be ezt az emléket, hogy az István, a király próbái alatt volt, aki jelentéseket írt a Belügyminisztériumnak a produkcióról, szereplőkről, például Önről is?

– Ez egy olyan téma, amit ennyi idő távlatából nehéz megítélni. Akkor engem is hívtak beszélgetni bizonyos emberek, kérdezgettek, de mivel nem mondtam semmit nekik, pár alkalom után már nem invitáltak diskurálni. Azt tudom elképzelni, hogy volt olyan közöttünk, aki leült ezekkel a Belügyesekkel, talán még néhány közömbös dolgot mondott is nekik jóhiszeműen a próbákról, s ezt ezek az urak szépen leírták, mint jelentést. De ne kerülgessük a forró kását, tudom, hogy Vikidál Gyulára célzott, és talán ő beszélgetett is ezekkel a tisztekkel, de abban biztos vagyok, hogy nem jelentett. Gyula az én szememben nem volt ügynök.

– Beszéltek valaha is erről?

–   Érdekes, hogy játszottunk azóta is sokszor egy darabban, léptünk is fel közösen, de soha nem került ez a téma szóba. Talán majd egyszer lesz még rá alkalmunk, hogy megbeszéljük, mi is történt akkor valójában.

– Egy kellemesebb témára evezve amolyan mindörökké dala lett az Európa. Nem unja még?

– Érdekes kérdés ez. Írtam és énekeltem is már az Európánál szerintem jobb dalokat is, mégis valahogy ez nagyon utat talált az emberekhez. Sokan feldolgozták, külföldön több verzióban is futott, nagy sikereket értek el vele más előadók, s nekem az külön áldás, hogy az eredeti számot azért mégis csak én énekelhettem el. Nem szégyellem ezt a dalt, de azért volt időszak, amikor kicsit untam, s megpróbáltam kihagyni a koncertjeimből. Amint ezt megtettem, szabályos botrány alakult ki, a közönség nem akart addig hazamenni, amíg nem hallja tőlem az Európát. Így aztán ezt a dalt mindig viszem magammal, hálás és nem unalmas ez.

– Azon gondolkodtam, hogy a rockpályafutása mennyire befolyásolta azt, hogy elkezdett politizálni?

– Az elmúlt 53 évem, s amit ez alatt megéltem befolyásolt abban, hogy állást foglalok bizonyos értékek mellett. Sokan támadtak azért, hogy miért lépek fel pártrendezvényeken, s egy előadóművész ne politizáljon a tévében sem, ám ezzel én nem értek egyet. A politika a velünk történő dolgok összessége, s szerintem ebben az értelemben mindenkinek kell politizálni, törődni az életünkkel, a sorsunkkal. Ha egy hentes a pult mögött politizálhat, egy előadóművész akkor miért ne tehetné meg ugyanezt? Nem vagyok egyetlen pártnak a tagja sem, de van egy értékrendem, világnézetem, amely mögé oda állok. Ez soha nem a pártnak szól, hanem annak, hogy mit képvisel, mivel tudok azonosulni.

– Az, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekbeli rockgeneráció tagjai inkább a jobb oldal mögé álltak, egyértelműen a régi rendszerből magukkal hozott szabadságvágyból táplálkozik?

– Jó ez a felvetés, s érdemes azt visszanézni, hogy mikor is vállalták először az előadók nyilvánosan a jobboldaliságukat. A rendszerváltozás után eleinte baloldali és liberális művészekre volt az jellemző, hogy beálltak szekértáborok, pártok mögé, aztán eljött 2002, a Kossuth-tér és igazából akkor kezdték el nagy nyilvánosság előtt vállalni a jobboldalhoz kötődő művészek a meggyőződésüket. A rock, mint műfaj talán abban járulhatott mindehhez hozzá, hogy azok a zenészek, énekesek, szerzők, akik átélték a cenzúra és megfigyelések időszakát, amikor különböző bizottságok és emberek döntötték el, kinek lehet lemeze, ki koncertezhet és ki nem, természetesen nem nosztalgiáztak a régi rendszer és a diktatúra iránt.

– Épp harminc éve van a pályán, nem sikerült bedarálnia a bulvárvilágnak. Minek köszönhető ez?

– Talán annak, hogy amit képviselek, amit gondolok a világról, az messze esik a celebségtől, és ezt tudják rólam az emberek. Próbálkoztak engem is meghívni főzős, meg vacsorázós műsorokba, de mindig nemet mondtam.

– Miért, nem jött volna jól a pénz?

– Ez nem a pénzen múlik. Nem érzem szükségesnek azt, hogy így szerepeljek a tévében, nem is érezném jól magam egy ilyen műsorban. Nem azért, mintha nem tudnék főzni, sőt egész jól főzök, ám vacsorázni a családommal szoktam esténként, s oda nem kellenek a kamerák.

Varga Róbert