Van-e szükség a színházi kritika, és a kritikusi kör megújítására?

Baráti, szakmai találkozón beszélgetett a közelmúltban Szentmártoni János, József Attila díjas költő, a Magyar Írók Szövetségének frissen megválasztott elnöke, Dr Elek Tibor irodalomtörténész a Bárka főszerkesztője, lapunk főmunkatársa, és Fekete Péter a Magyar Tátrum főszerkesztője a hazai színházi kritikai hagyományokról, a színikritikai műfaj jelenéről és jövőjéről.

A beszélgetés során is felvetődött az a közismert minőségi probléma, hogy amíg a két világháború között, és még a második után is színházba járó, színházat szerető írók, költők – többek között Ady, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula – írták a kritikákat, addig az ötvenes években ez megváltozott. Sértődött, a színház világából kiszorult, vagy alkalmatlanságuk miatt be sem került „szakújságírók” kezdtek kritikaírással foglalkozni. Akikből nem lehetett színész, rendező, akik nem tudták a színpadra álmodni magukat, azok – valami íróasztal mellett kiagyalt szakmaiság gőgjével – elkezdték lemocskolni onnan az odaálmodókat, vagy jobb esetben a tudattalan ösztönösség bárgyú bájával, szerencsés kimenetelével igyekeztek kisebbíteni alkotói teljesítményüket. Teszik mindezt ma is – tisztelet a kivételnek – lehetőleg olyan nyelvezettel párosítva, amit igazán csak a bennfentesek értenek, így a kritikák jó részét – talán szerencsére – nem is olvassa más, csak néhány tucat vájt fülű, és fáradt értelmiségi. Ezzel szemben a régiek kritikáit tartalmazó újságokat, egy-egy színházi premier utáni reggelen szétkapkodták a nézők, hogy a lapokban is olvashassanak előző este megtapsolt kedvenceikről.

A megbeszélés alapján körvonalazódni látszik egy együttműködés a Magyar Teátrum Társaság, a Magyar Teátrum című lap, és az Írószövetség között, miszerint fiatal írók, frissen végzett bölcsészek számára kell megjelenési felületet és szakmai mentori segítséget adni, hogy részt vehessenek a színházi kritika műfajának megújításában.