Utazó fantáziavilág

Beszélgetés a Cirque du Soleil művészeti vezetőjével

Zoé magányos kislány, hogy ne érezze magát egyedül, álomvilágba menekül, ott talál társakra, barátokra. A Cirque du Soleil legrégebben műsoron lévő előadásával, a Quidammal látogatott el februárban a Budapest Sportarénába öt előadás erejéig. Az 1984-ban alapított húszfős kanadai utcai társulat az évtizedek alatt globális cirkuszi megavállalattá nőtte ki magát, 4000 alkalmazottal. Michael Smith-szel, a Quadim művészeti vezetőjével a produkció és a társulat kulisszatitkairól beszélgettünk.

– Mi alapján választotta a Cirque du Soleil az előadásai közül a Quidamet, hogy ezzel turnézzon télen és idén tavasszal Európában? 

– A Quidam a legrégebbi műsoron lévő előadásunk, 1996-ban mutattuk be. A mostani európai turné során olyan városokba, arénákba is eljutunk vele, ahol korábban még nem járt a társulatunk. A produkcióink mérete miatt csak nagyvárosokban, sportarénákban tudjuk játszani. Reméljük, a számunkra új helyeken is elnyerjük a közönség tetszését.

– Hogyan döntik el, melyik előadásuk merre utazzon a világban?

– Jelenleg hét különböző produkciónk turnézik, mindegyiknek önálló társulata van. A “Corteo” Dél-Amerikában, a “Varekai” Észak-Amerikában, a “Totem” Ausztráliában, az “Ovo” Japánban jár épp. Rubikkockához hasonlóan forgatjuk, melyik shownk melyik kontinensen fusson.

– Beavatna a Quidam kulisszatitkaiba, mi a különlegessége ennek a műsornak a többihez képest?

– A produkcióban 48 artista lép fel, 10 különböző országból. Számomra ez a hatodik Cirque-show, amiben dolgozom. Az artistáink legyőzik a fizika törvényeit, és dramatizált történetet adnak elő, ami együtt több mint cirkusz és színház külön-külön. A Quidam ötlete a rendezőtől, Franco Dragone-től származik: megfigyelte, New Yorkban a 90-es évek közepén az utcákon mindenki bezárkózott magába, lefelé nézett. Borzasztó személytelen atmoszféra uralkodott. Talán 2015-ben még inkább igaz ez, amikor az internet mögé is elbújhatnak már az emberek. Minél fiatalabb egy generáció, annál könnyebben elmagányosodhat a technika miatt. Talán emiatt szereti a közönségünk ennyi év után is az előadásunkat, a Quidam arról szól, ha tartozunk valakihez, nem vagyunk egyedül.

– Milyen megoldást kínál az előadás a magányra? A főszereplő kislány a fantáziavilágába menekül.

– Minden Cirque du Soleil-előadás a fantáziavilágról szól, talán ez az alapvonásunk. Zoéval nem foglalkoznak a szülei, az apukája újságot olvas, az anyukája a konyhában sürög. A kislány – minden gyerekhez hasonlóan – álomvilágba ringatja magát. Mindannyian magányosak vagyunk, de ezt nem illik, nem merjük bevallani másoknak, mert azt jelentené, valami nem stimmel velünk. Én magam 2008-ban láttam először ezt a produkciót, hat hónapja dolgozom benne.

– Személy szerint Ön mit tanácsolna a szülőknek?

– Személy szerint nekem nincs gyerekem, 55 éves vagyok, az egész életemet utazással töltöttem. Amikor Londonban játszunk, rendszerint eljön az előadásunkra az unokaöcsém és az unokahúgom. Az ő szemükben a bolondos nagybácsi vagyok, aki a világot járja. Azt szeretem a gyerekekben, hogy a legőszintébben reagálnak mindenre. Nekem is ilyen a kapcsolatom velük. Ebből a szempontból szerencsés vagyok, nem szülő-gyerek viszony van közöttünk, annál sokkal lazább.

– Mondhatjuk, hogy az előadás célközönsége a kisgyerekek?

– Nem. Pont azért szeretek a Cirque du Soleillel dolgozni, mert mindenkihez szólnak az előadásaink. A “Koozá” című produkciónk szól talán legcélirányosabban a legkisebb gyerekekhez.

– Mi a feladata a művészeti vezetőnek a produkcióban?

– Mindennek az ellenőrzése, összerakása, vagyis az, hogy működjön az előadás. Én felelek a minőségért, mindenért, amit lát a közönség. Az artista műfaj ráadásul nagyon veszélyes üzem, nagy precizitást igényel. A felelősség miatt kicsit tehát felnőttnek kell lennem a gyerekvilágban. (Nevet)

– Szigorú emberként tartják Önt számon?

– Inkább azt mondanám, a részletek rabja vagyok. A Cirque du Soleil azért tartozik a vezető cirkusztársulatok közé, mert nagyon gondosan odafigyel mind részletre, a jelmezekre, a sminkekre, a díszletre egyaránt.  Mindenki aki nálunk dolgozik, úgy érzi, valami nagy és jól működő dolog részese. Én magam nem vagyok azért annyira komoly ember, a mókát is nagyon szeretem. (Nevet)

– Nagyon sűrű az előadás turnénaptára, Pozsonyból érkeztek Budapestre, majd Koppenhágába utaztak tovább. Nálunk három nap alatt lejátszottak öt előadást. Van ideje a társulatnak pihenni ilyen menetrend mellett?

– Ez egy jó kérdés. Mindannyian, akik a társulatnál dolgozunk, nem munkaként, hanem életstílusként éljük meg. Sok áldozatot hozunk azért, hogy ide tartozzunk. Cserébe esténként több ezer ember tapsol meg bennünket. Mivel a turnék alatt nagyon keményen dolgozunk, nincs időnk megismerni sajnos a városokat, ahol járunk. Ezzel együtt próbáljuk arányban tartani a munkás és szabadidős időszakokat. Ugyannyi szünetet tartunk, amennyit utazunk. Nagyon elkötelezett csapattal dolgozunk, másként nem is lehetne bőröndből élni hetekig, hónapokig.

– A cirkusz veszélyessége miatt is kérdeztem a megfelelő mennyiségű pihenést, hiszen csakis fitten és koncentráltan lehet kilépni a porondra, felmászni a trapézra, különben baj történik.

– Többen vagyunk a társulatban, mint ahányan aznap este fellépünk. Soha nem vállaljuk a kockázatot, ha valaki szellemileg vagy fizikailag fáradt. Az artisták is megsérülhetnek, lehetnek betegek. Bármelyik tagunk odajöhet hozzám, ha nem tudja, nem szeretné vállalni az aznap esti fellépést. Ha valaki cserét kér maga helyett, nem szoktam visszakérdezni, miért. Mindig találunk megoldást. Ez a közönségünk miatt is fontos, hiszen a legmagasabb színvonalat várják el tőlünk minden este.

– Mi lehet a titok? Hogyan tudott egy 1984-ben alakult, kanadai húszfős utcai társulat mára 4000 munkatársat foglalkoztató világvállalattá nőni?

– Mindig arra törekszünk, hogy valami újat hozzunk létre, és vállaljuk az ezzel együtt járó kockázatot is. Onnan tudod, hogy jó helyen dolgozol, ha nem változnak folyton a munkatársaid körülötted. Mi őszinték vagyunk egymással, megbecsüljük egymás tehetségét. Annak ellenére, hogy ennyire nagyra nőttünk, meg tudtunk valamit őrizni a családiasságunkból is.

– Ötödik produkciójukkal léptek fel idén Budapesten. Van-e bármilyen helyi specialitás nálunk, vagy a világ összes arénája egyforma?

– Nem, minden helyszín más, ugyanakkor nekünk az a feladatunk, hogy pontosan ugyanazt a showt mutassuk be mindenhol. A társulatunk alapvetően nagyon szereti a napsütötte városokat, erre utal a nevünk is. (Soleil, azaz Nap – A szerk.) Személy szerint én nagyon kedvelem Budapestet, izgalmas történelmi város és remek a konyhája. Ha tehetem, mindig meg szoktam kóstolni a helyi specialitásokat, habár a társulatunk saját séfekkel utazik.

– Tehát mégsem ízlik eléggé a magyar konyha?

– Pont ellenkezőleg, saját konyhára azért van szükségünk, mert hosszú órákat dolgozunk, tréningeket, próbákat tartunk az előadások mellett. Eközben a társulatnak táplálkoznia kell, egészséges ételeket fogyasztania. Szabadnapokon van módunk megkóstolni a helyi ízeket.

– A következő kérdésem szól egyrészt a művészeti vezetőnek, másrészt a szakembernek, aki harminc éve a szórakoztatóiparban dolgozik. Hogy látja, az idő előre haladtával a közönség mind több és erősebb vizuális effektre vágyik?

– Remélem, a közönség egyre inkább az igényeset keresi mindenben. Trendek jönnek és mennek, folyamatos a változás. Én magam az élő, jelen idejű szórakoztatásban hiszek, mindig is abban dolgoztam, ami élőben, a szemünk előtt zajlik. Ennek még mindig megvan a varázsa a DVD és a Youtube korában is.

– Kimondhatjuk, hogy a Cirque du Soleil példakép, mérce a világban szaporodó újcirkusz társulatok számára? Immár Magyarországon is megjelentek a műfaj képviselői.

– Csak remélni tudjuk, hogy inspirálunk más társulatokat is. Ugyanakkor mi továbbra is tartjuk ahhoz az elvünkhöz magunkat, hogy állatok nem lépnek fel az előadásainkban. Én magam soha nem fizetnék olyan cirkuszi előadásért, ahol állatok lépnek fel. Azt nem tartom művészetnek.

Csicsely Zoltán