Ungvári István Tót szerepében dobozol Győrben

Ungvári Istvána Győri Nemzeti színház emblematikus színésze. Az általa megformált karakterek pontosan kimunkáltak, átgondoltak. Alakításain mindig érződik, hogy kutató munka, tudatos felkészülés előzte meg a színpadra lépés pillanatát. Az idei évadban a Portugálban Retek, A tizedes meg a többiekben a Tizedes, a Hajmeresztőben Edwars Lawrence, az Al Addinban Jaffar, A Gézagyerekben Krekács Béla és most a Tótékban Tót szerepében láthatja a közönség.

– Rövid időn belül második alkalommal játszol olyan szerepet, ami szorosan kötődik Sinkovits Imre alakjához. Mit gondolsz erről?

– Ez nem igazán fontos, bár mindegyik alakítását jól ismerem, a Tizedes meg a többiek és az Isten hozta, Őrnagy úr! című filmjeit többször láttam. Zseniális színésznek, fantasztikus embernek tartom. Főiskolás koromban játszhattam vele egy színpadon a Légy jó mindhaláligban. Mikor a Nemzetiben töltöttem két évet gyakorlaton, akkor sokszor találkozhattam vele. Ő is olyan színész, aki mindig velünk marad.

– Hogy viszonyulsz az egyenruhás szerepekhez?

– Szeretem, mert tartást ad. Hozzátartozik, hogy korábban katonatiszt akartam lenni, felvételiztem is az akkor még létező egri katonai kollégiumba. Aztán vasutas lettem, és bár ott is kaptam egyenruhát, sose viseltem, mert érettségi után felvettek a színművészeti főiskolára. Most akkor szeretem az egyenruhát, ha tudják, hogyan néz ki pontosan, hogyan kell viselni. Szeretek utánajárni a dolgoknak, a varrodában sokszor fogják a fejüket, mikor viszem a képet és mutatom, hogy ez pedig így néz ki!

– Hogyan kell viselni az ilyen ruhát?

– A színész homo ludens. A játékos ember pedig – akár a gyerekek –, ha lát valamit, elkezdi utánozni. Nekem ezért fontos az élménygyűjtés filmekből, színdarabokból, vagy akár az utcáról. Hogy pontosan milyen mozgást, technikát kell megvalósítani, azt a darab és a szerep határozza meg. A Svejkben Lukás főhadnagyként egészen másként kell mozogni társasági egyenruhában, és másképpen mozdul meg a figura tábori egyenruhában. Az uniformisokat eleve a célnak megfelelően találták ki az évszázadok során. Maga a ruha kezdi aztán a viselőjének mozgását, tartását formálni.

– Egy próbafolyamat során mikor kezded viselni a jelmezedet?

– Azt szeretem, ha nekem nagyon korán megvarrják a ruhámat. Most is fontos, hogy Tót egyenruhája ne olyan legyen, mintha skatulyából húzták volna ki, kell, hogy érjen, nyúljon, gyűrődjön és kopjon. Ha ez nem lehetséges, akkor addig megyek, míg nem találok valami hasonló próbaruhát. Egész másképp mozog az ember csizmában, vagy különböző cipőkben, ez hozzá tartozik a figurához, és sok mindent hoz magával. Persze ez mind nem olyan fontos, mint hogy el kell játszani a szerepet.

– Játszottál már Örkény darabban?

– A főiskolán igen. A Tóték vizsgadarab volt másodikban, és akkor is Tótot játszottam. Kapás Dezső nagyon szerette Örkényt, és Horvai Pista bácsi is előszeretettel dolgozott velünk például a Macskajáték, a Pisti a vérzivatarban és persze a Tóték kapcsán is.

– Te is kedveled a műveit?

– Csuda pali volt. Elképesztő írónak tartom és az is elképesztő, hogy milyen sokszor félremagyarázzák, félreértik. A magyar abszurd megteremtőjének tartják. Szerintem a világ, ami körül vesz minket az az abszurd! A Tótékban: a békés családi életbe megérkezik egy idegroncs dezertőr, felborítja az addigi életet, és az erre érkező válaszok teszik a helyzetet abszurddá.  A konfliktusok, a két világ, a békés hátország és a front találkozása teremt abszurd helyzeteket. Mindig azok a Tóték előadások tetszenek nekem, amikor a színészek azt játsszák el, ami le van írva. Azt szeretem, ha azt, amit az író elképzelt és leírt, esetünkben a zseniális Örkény, adekvát formában lehetőség szerint reálisan sikerül megmutatni a nézőknek.

– Az örkényi groteszk definíció, – miszerint „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni.” – hogyan érvényesül a Tótékban?

– Segítségadás ez, hogy: nézd más szempontból a világot, figyelj jobban! De minden darabjában van néhány olyan mondat, amihez nem kell fordítva nézni a világot. Így a Tótékban: „Ha ebben a világban valaki rá meri mondani egy cipőre, hogy cipő, arra én merem rámondani, hogy beteg” Ezek kortalan mondatok. És azok a zseniális művek, amikben ilyen örökérvényű mondatok vannak. Ez ugyanúgy fog szólni a 22., a 23. és 38. században is, mert olyan.

Pottyondy Nóra

Fotó: Detvay Jenő