Ullmann Mónika szabadúszó

 

Szabadúszó lettél. Miért úsztál a biztos vizekről a zavarosba?

Több oka van. Egyrészt felnőtt a gyermekem (Miller Dávid – a szerk.), önálló, tizenöt éves. Így, bár támaszra továbbra is szüksége van, felszabadul egy kis időm, amit idáig, mint egy logisztikai igazgató, azzal töltöttem, hogy A pontból B pontba szállítottam. Eddig biztonságban voltam, és a biztonságtól az ember elkényelmesedik, pláne ha olyan lusta, mint én (nevet). Sokáig voltam a József Attila színház társulati tagja, egészen a főiskola utolsó két évétől kezdődően. Nem a munkát untam meg, hanem önmagamat. Egy adott közegben az ember egy idő után megszokásból viselkedik úgy, ahogy. Szerettem volna más minőségben is bemutatkozni.

Más minőségben?

Sokfélék vagyunk. Én is. Ott egy arcom megmutattam, és akaratlanul is eszerint viselkedem.

…?

Elmagyarázom. Hatodikig nagyon rossz tanuló voltam. Hiába változtam meg, a tanáraim ezt nem vették észre – ez nagyon fájt. Átmentem egy másik iskolába, és a fejembe vettem, hogy továbbtanulok. Pikk-pakk kitűnő tanuló lettem. Épp ez a helyzet ezzel a váltással is. A József Attila Színházban úgy éreztem, olyan keretek közé zártam magam, amik közül ott nem tudtam kitörni. Változni szerettem volna és talán nem vették észre a változást, vagy én nem tudtam a megszokott környezetben elég intenzíven változni… mindenesetre azt gondoltam, hogy egy másik színház, egy új rendező valami mást is kihoz majd belőlem. És így is történt. Társulati tagként olyan feladatokat is teljesítenem kellett, amikről adott esetben nem gondoltam semmit: amik nem inspiráltak. Mostantól megpróbálok úgy létezni, hogy csak azt vállalom el, ami érdekel, ahol érzem, hogy valamiért engem hívtak. Ez nem biztos, hogy mindig jó lesz. Nem biztos, hogy mindig lesz munkám, nem biztos, hogy mindig érezni fogom az igényt, hogy ide is kellek, oda is kellek – de meg kell próbálnom.

Ezek szerint a Kabaréra és a Godspell-re is szívesen mondtál igent.

Tavaly nagyon jól éreztem magam a Kabaré próbáin és az előadásokon is. A fehérvári társulat fegyelmezett, a táncosokat ismertem, remekül dolgoztunk Kováts Gergely Csanáddal, a koreográfussal. Aztán Szűcs Gábor visszahívott. Ez mindig egy visszaigazolás, ha vendégként dolgozik az ember. Végre megtehetem, hogy vidékre menjek egy szerepért – ez eddig lehetetlen volt, mert szükség volt rám otthon.

Imádod a színészetet, mégis néptáncosként kezdted a karriered.

A Balettintézetben végeztem Néptánc szakon. A Honvéd Táncszínházban voltam sokáig táncos. A nagymamám táncpedagógus.

Ha újrakezdhetnéd, ugyanerre eveznél?

Nem biztos.

Akkor merre?

Sok minden érdekelt. Szeretem az állatokat, a természetet…talán kevésbé zajos szakmában helyezkednék el. Állatorvosként…nem tudom. Van egy fix kutyánk, és mindig jönnek „vendégállatok”, akiket elütöttek, kidobtak, ilyesmi. Kismacskák, madarak, sünik. Nagyon szeretek egyedül lenni, miközben érzem, hogy szeretet vesz körül, és megvan a biztos érzelmi háttér. Kertészkedés, kertben ülés – nagyon jól tudok bámulni magam elé. Akár több órán keresztül tudom csinálni. Nézem a hangyákat, barkácsolok, bútorokat újítok fel.

Kovács-Cohner Róbert

Az interjú bővebben a márciusi Magyar Teátrumban