Tünemények suhognak

Frigyesi András színházigazgató a budaörsi változásokról

Jó félesztendeje a Budaörsi Játékszín vezetésére kaptam esélyt, ma a Budaörsi Latinovits Színházat irányítom. S bár minden sokkal lassabban történik, mint szeretném, s csak az út legelején járunk, a változás néhány jelét már sikerült a közönséghez eljuttatnunk.

A munka kezdetén nehéz adottságokkal kellett szembenéznünk. A színház a Jókai Mór Művelődési Központtal azonos épületben működik, műsorait akkor tudja bemutatni, amikor a színháztermet megkapja. A színházi főidényben, januárban majdnem négy hétre le kellett állnunk a terem műszaki javítása miatt. Persze az előírt előadásszámok ettől nem csökkennek. A Magyar Kultúra Napján, a Színházi Világnapon idén nem a miénk a terem. Művészeti titkárunk számára óriási kihívás az egyeztetés: Budaörsön nem volt és (még) nincs önálló társulat. Ki vagyunk szolgáltatva tehát más (anya)színházak műsorrendjének is. A régi repertoárból sok ok miatt semmit sem vihettünk tovább, így szeptemberben – tradícióteremtő szándékkal – meghívott előadásokkal Színházi Napokat rendeztünk, s októberben három hét alatt három új önálló produkcióval mutatkoztunk be. Új játszóhelyeket vontunk be a munkába: játszunk a Városi Ifjúsági Klubban, az Adler Kávéházban, tantermekben és – reményeink szerint – hamarosan meg tudunk jelenni szabadtéren is. A színészeknek nem volt méltó öltözőjük, az irodai munkatársak számára sem voltak adottak a szükséges munkafeltételek. Önkormányzati segítséggel az épület hátsó udvarában konténereket telepítettünk (most zajlik a használatbavételi eljárás), teremtettünk színészöltözőt, társalgót, a műszakiak számára is öltözőt és tartózkodót, irodákat. Át kellett alakítani a belső struktúrát, racionalizálni a munka- és kompetenciaköröket. Még zajlik a csapatépítés. Újra kell pozicionálni a színház helyzetét magában a városban, de a szakmában és a széles közönség előtt is. Bár az arculatteremtés hosszas folyamat, mégis érzékelhetően körvonalazódnak szándékaink. Budaörs gazdaságilag nyitottságot és mobilitást produkált, remélem, látni fogják, a színháznál is meg lehet ezt csinálni. Finanszírozási beszorultságunkon aktív pályázati részvétellel igyekszünk javítani, szegényes státuszhelyzetünkön a fenntartóval közös gondolkodásban újabb formai lehetőségek bevonásán gondolkodunk.

Mit lát mindebből a közönség? Értékes önálló produkciókat, izgalmas befogadott előadásokat. Bemutattuk és repertoáron tartjuk A kaktusz virágát, Puskin-Glinka Ruszlán és Ludmilláját fiataloknak szóló kalandjátékként, izgalmas gondolatébresztőként Max Frisch Játék az életrajzzal című drámáját, A muzsika hangját, Tanuld meg ezt a versemet címmel Faludyt, Radnótit és József Attilát. Műfajparódiákat vittünk színre Ízlések és pofonok címmel. Az iskoláknak tematikus tantermi produkciókat kínálunk. S mert tudjuk, a tradíció megbecsülése nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása, elindult és folyamatosan zajlik a magyar színházi élet nagyjait tárgyaló „szellemidéző”- sorozatunk. Szeptemberben a Magyar Dráma Napja egybeesik Sinkovits Imre születésnapjával: akkor a fia lépett fel nálunk. Tartottunk Latinovits-napot, megemlékeztünk Tolnay Kláriról. A jelen rangos színészeit pedig vagy vendégprodukciók befogadása keretében, vagy önálló estjeikkel prezentáltuk. A prózai színházakban szokásos műfajokon túl látható volt nálunk táncjáték, bábelőadás, gyerekopera. Májusban új műfajként érkezik a vígopera. Szaporodik azon esték száma, amelyekre csak elővételben megváltott jeggyel lehet biztosan bejutni. Március végén klasszikus kerül a színpadra: Molière: A képzelt beteg című darabját Novák Eszter rendezi. E darabjának egyik előadásán esett össze a főszerepet játszó szerző, aki kiválóan alakította a magáról halálos betegséget képzelő hipochonder szerepét, aki végül a saját halálát is eljátssza. Molière az utolsó jelenetben vért köpve összeesett, de tovább játszott. Az előadás után megint összeesett, hazavitték, s pár óra alatt meghalt. Szatírája viszont a mai napig él, a képzelt beteg pirulák ezreit nyelte már le, érvágások, piócák és beöntések százait tűrte el – és veszélyezteti folyamatosan a nézők rekeszizmait.

Eddigi művészeti tetteink mozgatórugója, hogy soha sem valami ellen, hanem mindig valamiért csinálunk színházat. Érezhető, hogy Budaörsön komoly igény van fontos dolgok kimondására. Ennek most táguló terepe, hitele van, szükség van rá. Értékrend-válsággal küzdő világunkban nagy szükség van olyan makacs kis műhelyekre, amik minőséget teremtenek. Rövid az élet, az évad és a költségvetés is ahhoz, hogy silány dolgokkal álljunk elő. Ráadásul a közönség jegyvásárlása szerintem bizalmi kérdés: cserébe értéket kell kapnia. Ehhez fiatal művészeti vezetőt, Berzsenyi Bellagh Ádámot szerződtettem magam mellé. Minőségi, kulturális intézményként gondol a színházra, nem közszórakoztatóként, színházesztétikánkban is sok a közös vonás.

Képzelt Beteg – Lukáts Andor és Tóth Ildikó (próbafotó)

Úgy gondoljuk, a klasszikus művészi állapot morál és műveltség harmóniáját feltételezi. Ha e harmónia – mint napjainkban oly gyakran – széjjelszakad, az agyasok elkezdik hülyíteni a hiszékenyeket. Atomjaira törik a társadalom. Példaként: az önérdekérvényesítő önzés okán hozza e társadalom a gyerekeket is abba a méltatlan, morálisan elvetemült helyzetbe, hogy immár a többségük nem is ismerheti, mit jelent a család. A színház felelőssége szerintem ma abban áll, hogy a harmónia helyreállítása érdekében e folyamatokba hatékonyan beavatkozni igyekezzék. Az iskolákkal is összefogva a szívre nevelni kell, az agyra pedig okítani. Akkor majd képes lehet az új generáció agyilag tudatos, morálisan stabil alapú döntéseket hozni a saját maga és a társadalom életében is. Minden komoly színházi szerző örökértékű morálra, az egyetemes értékrendre építi bölcseletét, ezért képes évszázadokon át építőleg, felemelően, igen: katartikusan hatni. Ne szégyelljünk tőlük tanulni!

Csak egy szűk értelmiségi réteghez szólni kívánó alternatív színházat nem értelmes dolog egy olyan városban működtetni, amelynek egyetlen színháza van, azzal a természetes elvárással, hogy mindenkihez szóljon. Követelmény a műsorrend ökonómiája. Gyerekdarab, zenés színházi – lehetőleg családnak szóló – produkció, klasszikus és olykor kortárs tragédia és komédia, mai szerzők művei, s lehetőleg minél több magyar. Szórakoztatva, azaz gondolkodtatva tanítani a jóra. Vezérlő elv a minőség. Törekedni kell rá, hogy fontos dolgokat mondjunk, s mindig az igazat. Hogy világossá tegyük, a szemlélődés alapján szerintünk mit érdemes a valóságból megtapasztalni, s mit elutasítani.

A mi színházunk a tisztességnek és a szolgálatnak a nyomán igyekszik működni. Meggyőződésem, hogy a színház is egyfajta szolgáltatás, de ehhez az is hozzátartozik, hogy meg kell fizetni. Emberjobbító intézmény, amit azért finanszíroznak közpénzből, mert a köznek szüksége van rá…

A „tükröt tartás” nem abban áll, hogy magas szinten bemutatjuk az – egyébként létező, társadalmi és egyéni konfliktusforrásként működő – ilyen-olyan aberrációt. Ez csak a valóság. Jóllehet, kételyeket is megfogalmazva, de művészként mégiscsak kötelesek vagyunk állást foglalni, tehát az igazat mondani, azaz a valóságot az igazsággal (ti. morállal, egyetemes értékrenddel) összemérve katartikus élmény (ti. megoldás-esélyeket) kínálni a nézőnek. Ilyen alapkoncepciójú rendezéseket érdemes bemutatni.

Ezért is örülök, hogy az egykori játékszín elnevezést egyhangú képviselőtestületi kiállás mellett Budaörsi Latinovits Színházra cserélhettük. Az elnevezés üzenet értékű. Latinovits neve az én színházi elképzeléseimmel egybevág: a minőség és a minőségre való törekvés vitathatatlan a munkásságában. Egyedülálló hatása van a magyar színházművészetre, emiatt indokolt és megtisztelő az ő nyomdokaiba lépni.

Frigyesi András