Tündérkert bukása

Történelemszilánkok Erdélyről – Miskolci Nemzeti Színház

A magyar történelem egy szeletének színrevitele nemes dolog, fontos része a nemzeti öntudat alakulásának. Az idei POSzT pedig valahogy úgy alakult, hogy sok apró morzsát kaptunk ezekből a szeletekből.

A Miskolci Nemzeti Színház Erdély – Tündérkert című előadása is ilyen morzsa akart lenni, de elporladt a fesztivál nagyszínpadán.

Sejtelmesen megvilágított tér, tömör, szögletes tömbök, melyeket lépcsők kötnek össze, és amelyek kiválóan alkalmasak a tér többfunkciójú voltát megerősíteni, és amelyeket mennyezetről lelógó láncok zárnak körbe. A színpadkép pazar, az ember komolyan hiszi, hogy élvezni fogja az előadást. Aztán amikor a forgó elindul, és először találkozik ez a tömbös szerkezet a lánccal, a néző felmordul. Mert hiába látna remek színpadi játékot, hiába van minden érzékszerve kihegyezve arra, hogy ne vesszen el a történelmi események rengetegében, a percekig himbálózó lógó díszletelemen kívül másra nem tud figyelni.
Tulajdonképpen, ha csupán ennyi lenne a Tündérkert hibája, legyintve megbocsátanánk, hiszen ezt a darabot nem erre a színpadra tervezték, minden további nélkül elképzelhető, hogy nem tudták beilleszteni a pécsi térbe. Azonban valamiért a világítástervező, a színészek, és a változászene készítői úgy gondolták: fel kell sorakozniuk a díszlet mögé.

 

A fények nem akarnak újat mondani. Az egész világítás azt a célt szolgálja, hogy a színpadi jelenetet erősítse, illetve segítsen megtalálni a megfelelő fókuszpontokat. Ezzel szemben nem is egy alkalommal találkozunk olyan megoldással, ami ellentmond minden ésszerű döntésnek. Ilyen logikátlan lépés volt például, az adott szereplőt hátulról megvilágítani – vagyis, hogy egészen pontosak legyünk –, a háta mögé világítani. A magyarázat ez esetben kétféle lehet: vagy azt szerették volna elérni, hogy az illető sziluettjét lássuk, vagy a színész rossz helyre állt. Ez utóbbi azért zárható ki majdnem teljes bizonyossággal, mert a jelenség az est folyamán többször megismétlődött, a színpadon álló játszónak pedig minden bizonnyal érzékelnie kellett volna a hibát és a következő jelenetben korrigálnia – ennyi alkotói szabadsága neki is van. Maradt tehát az első megoldás, a sziluett, ám ez esetben sem éri el célját a fény. Az árnyalak ugyanis nem alakul ki, a néző meg hunyorog, legfőképpen azért, hogy kivegye a feketébe vesző arc vonásait. De akár említhetnénk az éjszakai jeleneteket is, ahol olyan sötét volt a színpadon, hogy fontos momentumokat vesztettünk el.

A díszlet és fény eme össze nem hangolt játéka látványosan merev színészi játékot eredményezett. Olyan érzésünk lehetett, mint amikor színinövendékek először játszanak rendezői irányítás alatt. Szinte hallottam a fejemben a mondatokat: „állj diagonálba, hogy a közönség felé is fordulj, de a partnernek beszélj” – mert ugyebár régi berögződés, hogy a nézőnek nem fordíthatsz hátat) –, „miközben áthaladsz a színpadon, ne beszélj, mert a mozgás miatt elvész a szöveg tartalma”, „ne lóbáld a kezed” és így tovább.

Ilyenformán az egész előadás statikussá vált, ugyanis a színészek rendre be is tartották ezeket az „utasításokat”. Álltak, mint a cövek, tökéletes színpadi kompozícióban, ha véletlenül úgy jött ki a mondat, hogy felemelték a karjukat, már-már ijedten csapták vissza az oldalukhoz. Mindenféle színészi cél nélkül mentek át a színpad egyik oldaláról a másikra, nem azért, mert karakterük indulatából következett volna, sokkal inkább azért, mert tudták: ott nekik jelenésük lesz tíz másodperc múlva, vagy kigyullad egy reflektor azon a ponton, ahol állnak.

Ha már az indulatnál tartunk, különös módon az összes szereplő igyekezett a másikon hangban túllépni, ahelyett, hogy gondolatokat közvetített volna. Ez sok esetben azt eredményezte, hogy azt a karaktert éreztem erősebbnek, amelyik hangosabb volt, és ilyenformán könnyebben tudtam igazat is adni a jobb hangi adottságokkal megáldott színésznek, holott a nagymennyiségű szöveg, aminek megtanulása és főképp hiteles előadása egyébként komoly és dicséretre méltó színészi munka, egyre inkább háttérbe szorult. Ez alól kivételt képez Görög László, akinek Pázmány-monológja az est egyik legmegrendítőbb és legemlékezetesebb színpadi pillanata volt. Mint ahogyan Märcz Fruzsina Évuskája is figyelemreméltó. Azonban míg Pázmány helye és szerepe tökéletesen kirajzolódott, Évuska alávetettsége, szembe nem szállása tisztázatlan, az előadás átsiklik felette és a szál elvarratlan marad. Ugyanúgy a dramaturgia hibájának róható fel az álomképben való megszólalása is: egyértelműen gyengíti Fruzsina játékát és színpadi jelenlétét.

Sem a rendező, sem a színészek nem tudtak mit kezdeni a jelenetváltozással. A változás-fények olyan formán világították meg a színpadot, hogy minden jelenetváltás az előadás szerves részévé vált, a néző mindent láthatott. Ennek azt az abszurd helyzetet kellene eredményeznie, hogy ezeket az átkötéseket a színészeknek „karakterből” kellene megoldania, vagy legalábbis törekednie rá. Ezzel szemben ők ennek a tökéletes ellentétét valósították meg, olyannyira, hogy bizonyos jeleneteknél ezek a civil mozgások és a karakter megformálása összemosódott, és az alkotók olyasfajta kétségek közt hagytak, hogy nem tudtam: vajon szándékolt mozgásról van-e szó vagy nem. Gondolok itt arra, hogy a játszók nem egyszer szinte már a színpad elején ültek be a forgóba, vagy a leszúrt színésznő még a változásfény beadása előtt egyszerűen kisétált a színpadról. Mint azt említettem, ez lehet technikai probléma a másfajta tér, más színpad miatt, de mindenképpen zavaró, mindenképpen hibának hat és még a velőig hatoló zene sem képes elvonni róla a figyelmet.

Az Erdély – Tündérkert jó előadás lehetne, hiszen a tér, a fények és a kiváló színészek adottak hozzá. A gond csak az, hogy ebben a darabban e három nem képes egységben létezni.

Képek: Gálos Mihály Samu és Simara László