Tóth – Máthé Miklós: Medgyesfalvy Sándor emlékére

Két drámámban (Méliusz; Tűz és kereszt) játszotta a főszerepet Medgyesfalvy Sándor és most eljátszotta a főhőst a saját drámájában is. Azonban azt már úgy, hogy nem lehet megismételni.

 

A döbbenet csendjében megannyi emlék jön a segítségemre és azokból próbálom összeállítani az alakját. Nagyon nehéz ez, mert minduntalan szétfeszíti az emlékképeket. Mintha maga se akarná, hogy csupán így lássam újra őt, aki mindig a legyűrhetetlen életerőt mutatta számomra emberként, színészként egyaránt. Egyszerűen méltatlan hozzá, hogy testetlenül, árnyképként jelenjen meg előttem is, a gondolataimba zártan, ahonnan már sohasem jöhet elő a maga vérbő valóságában. Csak bennem élhet tovább és mindazokban, akik igazán szerették. Mert meggyőződésem, hogy sokan vagyunk ilyenek, akik nem törődünk bele a megmásíthatatlanba, akik továbbra is magunkban őrizzük és nem adjuk át a feledés enyészetének. Csak ennyit tehetünk mi emberek és ez a legtöbb, amit tehetünk.

Barátom volt, megismerkedésünktől kezdve. Nem a színész és a drámaíró kérészéletű szövetsége kötött össze minket, mely rendszerint addig tart, amíg a színdarab műsoron marad. A mi esetünkben ez két olyan ember találkozása volt, akik „lelkileg egyívásúnak” érezték egymást és ez a felismerés erősödhetett, mélyülhetett barátsággá az évek folyamán. Az eljátszott szerepekben is megmutatkozott ez, mert a színészi megformálásba belevitte a velem rokon hitét és meggyőződését is. Ezért válhatott igazi Méliusszá és Kun László királlyá, mert önmagából adta hozzájuk azt a lelki többletet, mely mélyen átéltté, hitelessé emelte alakításait. Ezért ezek a hőseim, most már mindvégig az ő hangján szólalnak meg bennem, hiszen eggyé vált velük.

Két évvel ezelőtt úgy volt, hogy egy monodrámámat az Én, Károli Gáspárt is eljátssza. Nagyon akarta ezt, készült rá, ígérte a megvalósítását, de már képtelennek bizonyult erre. Akkor már a benne megbújó „démonokkal” viaskodott. Mik voltak ezek? Nem tudhatjuk, mert kívülről nem láthatók és belülről is csak a zaklató jelenlétüket érezheti az, akit megtámadtak. Nyilván menekült volna előlük, vállalva akár a kábulat állandó fogságát is, de hasztalan. Egyedül maradt velük szemben, míg aztán életerejének rohamos sorvadásával feladta a harcot, és felkészült a végső nyugalomra.

Senki sem ítélkezhet felette, különösen most, amikor már csak múlt időben beszélhetünk róla. Ne az emberi gyengéit vegyük számba, hanem adjunk hálát Istennek, hogy élt egyszer közöttünk egy nagyszerű színész Medgyesfalvy Sándor, akinek a hiányára csak később fogunk rádöbbenni. Amikor majd őt szeretnénk látni Prosperoként, Lear királyként és sok más idősebb szerepben is, melyeket mind remekül eljátszhatott volna, ha nem siet úgy eljátszani azt a magára osztott főszerepet a saját drámájában.

Ilyenkor természetesen a túlélő önvádja is felsajog sokunkban. Vajon mi az, amit elmulasztottunk, mi az, amivel mellé állhattunk volna, mi az, amit most már soha nem tehetünk jóvá? Ezekre a kérdésekre ki-ki csak önmagában keresheti a választ, de csupán önmagát nyugtalanítva ezzel. Sándor már túl van azon, hogy vádoljon, vagy számon kérjen, hiszen ezt életében sem tette.

Eszembe jut a színpadi halála – hányszor meghalt különböző szerepekben! – a Tűz és keresztben Kun Lászlóként. A haldokló királyt gyerekkori nevelője, gyóntató papja, Kézai Simon karolja át. László gyónni akarna neki, de már nincs hozzá ereje. „Késő már…” – mondja. „Nem késtél el László – válaszol Kézai –, Krisztus vár téged.” „Engem a bűnöst, a mindig tévelygőt?” „Téged, akiben mindig ott volt a jó is… Krisztus tudta ezt.” „Vajon megbocsát-e nékem?” „Már megbocsátott…érted is meghalt a kereszten.” „Nem látlak, atyám…hol vagy?” „Melletted, fiam.” „Fényességet látok, atyám…Fényességet…Erősebbet, mint a Nap.”

Így halt meg Medgyesfalvy Sándor Kun Lászlóként a drámában, most azonban, amikor a valóságban is meghalt nem tudjuk, hogy mit érzett és mire gondolt utoljára. Csak hinni szeretném, hogy amikor a lelke elhagyta a testét és elindult abba a másik létezésbe, már Medgyesfalvy Sándorként is a fénybe távozott, mely erősebb, mint a Nap.