Tóth Ilonka megidézése a Nemzeti Színházban

Kötéltánc

A hiszékenység a történelem elsődleges mozdítója. Johanna hamujától Tóth Ilonka bitófán is megkínzott testéig vezet az egyik út, s a Péterfy utcai kórház kollaboráns nővéreitől a Tóték őrnagyrajongó Ágikájáig a másik: a Pesti srácok itt, az 1957-es Kádár-majális tömegmámora amott. Vidnyánszky Attila rendezése oknyomozó história és közlélektani revü – egyszerre.

 

A gulyáskommunizmushoz Kádár rögtönítélő népbíróságán aprították a belé valót. Mintha rulett asztal pörgető korongján halmozták volna fel a Tóték által megtermelt dobozokat, olyan Olekszandr Bilozub díszletkorpusza, a gigantikus kartoték- és sorsláda, amelyből majd kibuknak a fél-statáriális bíróság elé tárandó ügyek. A kompozíció szívében Csurka László ítélkezik. Polifon. A vádlott nevét, életkorát, a kötél általi halál-ítéletet, és a végrehajtás kitűzött napját mondja, majd egy inkább árverési, mint bírói kalapáccsal az asztalra csap. Ebben a viselkedésben, a lakonikusságban, a hanghordozásban egyszerre érzékelhető a szovjet tankok erejétől támogatott hatalom szabad cinizmusa, de kódolt ellenpontként ott van a történelmi igazságszolgáltatás pillanatának felidézése is: 1986-ban, Nagy Imre újrateremetésén, a Hősök terén ezekkel az azonosító adatokkal emlékeztek meg ’56 mártírjairól.

 

 

Közben történelmi ricsaj van. Vidnyánszky kinetikus/akusztikus tablói rendre Fellini szimultán köztéri életképeit, és a Jancsó Miklós filmjeit jellemző szervezett, allegorikus masírozásokat idézik. Hangban-látványban keverednek a különböző indítékú embercsoportok mozgásai, mozgalmi nótái: a többszólamúságban egyszerre jelentkezik a primer érzelemkifejezés a tettek konklúziójával, a szándék színe az eredmény fonákjával, vagy megfordított képletben, ugyanez. A kavalkádból bontakoznak ki olykor a história magányos, gyanútlan alakjai. Bánsági Ildikó (Tóth Ilonka édesanyja) az előadás egyik csúcsjelenetében a vérengzés megrendelőjéhez, Kádár Jánoshoz akar közel jutni, hogy az szolgáltasson igazságot a leánya ügyében.

 

 

Az előtűnések/áttűnések hirtelenek. Az epizódszerűség megteremtésének alapját Nagy Viktória jelmezei adják, amelyek szabásukban, színükben az 50-es évek melósruha és lódendivatját követik. A szabás szinte egyenruhaszerű, az anyagszínek megválasztásában kínálkozik lehetőség a karakter valamelyes sejtetésére. A kihallgató tiszt, Bakos-Kiss Gábor ruhája például alaptónusában kék-szürke rendőrlélekre utal, a belekevert katonabarnaság arra, hogy szovjet parancsra cselekszik, a redőzöttség pedig lágyítja a személyiséget. Az alakítás épp ilyen – Bakos-Kiss pályája kiemelkedő mozzanata – ambivalencia-teljes. Az ostoba pribéknél eszesebb a felemelkedése érdekében habozás nélkül cselekvő egyenruhás, alakításában ugyanakkor áttűnnek a gyilkosságvádban rejlő ellentmondásokra ráérző ember kételyei is. Gondolatzavarában úgy vonaglik villanydrótos vallatólámpájával, mint mikrofonállványukkal a rock sztárok a pódiumon. Játssza Ilonka előtt az emberséges, jóakaró vallatót, ami közben elfojtja (eltapossa) magában emberségesség valódi csíráit. Hinni akar foglya bűnösségében, ám érzi, hogy a hite akaratlagos, nem meggyőződésből fakadó, ezért kínzással, zsarolással törekszik az igaz meggyőződésig eljutni.

 

 

Csak beismerő vallomást kap. Tóth Ilonka jelképes napon, október 23-án született 1932-ben, halála napja pedig 1957. június 26. Keresztényként mindig a segíteni akarás vezérelte, ezért is akart orvos lenni. Kitűnő eredménnyel végezte az egyetemet, a szigorló medikát magával sodorta a forradalom szele, nővérnek jelentkezett a Péterfy utcai kórházba, innen átirányították a Domonkos utcai kisegítő kórházba, ahol személyválogatás nélkül mentette a sebesülteket. Tudta, hogy Obersovszky Gyula és Gáli József itt szerkesztette az Élünk c. lapot. November 20-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével megölte Kollár István rakodómunkást. A nyomozást a maguk „jól” bevált módszerei szerint a szovjet megszálló hadsereg tisztjei folytatták le. Ország-világ előtt zajlott a kirakatper, amiben bűnösnek és gyilkosnak nyilvánították, kötél általi halára ítélték, és felakasztották. Waskovics Andrea e.h. alakításában, Tóth Ilonka nem együttműködő vádlott. A „Nem tudom, nem láttam, nem emlékszem” feleletei igazak. Volt „vétke”, a folyóirat-szerkesztők rejtegetése, ezt igyekezett titkolni, míg ki nem gyötörték belőle az ép tudatot. A tisztán állásban, és az elszenvedés méltóságában precíz, átélt játékot nyújt. Megrendülésünk forrása kisgyermek énjének színre hozása: az a rózsaszín, áttetsző, orvosnak termett okosság, ami róla majd az édesanyja emlékezetében megmarad.

 

 

Minden más bedarálható. A fődaráló, Rubold Ödön kamerás-mikrofonos szpíkere huszonegyedik századi figura: kávéházi nyeglesége, a bolsevik hatalomhoz dörgölőző modora egykor a tényferdítést szolgálta; ma a tényeltakarító, emlékoszlató misszió az övé. Az 1956-os forradalom 60. évfordulója ihlette a színdarab bemutatását. A szerző – Szilágyi Andor filmrendező – filmforgatókönyvnek írta meg a témát, de nem talált forgalmazót, vállalkozót hozzá. Idén a Nemzeti Színház kérésre dolgozta át színdarabbá. Műfaja: tanúságtétel két részben. Nem trendi. Honunk egy életvitelszerűen színházba járó polgára megfigyelte, hogy a magyar színház válságban van. Az országban egyre több az olyan intézkedés, amely eltávolít bennünket attól a demokratikus berendezkedéstől, amelyet huszonhét éve egyre csak erősítenie kellene a mindenkori hatalomnak. Ehelyett gyakorlatilag minden hátrányos helyzetű csoportot újabb és újabb kedvezőtlen intézkedésekkel – vagy legalábbis a kedvező intézkedések teljes elmaradásával – sújtanak. Mi ebben a helyzetben a színház – szerinte egyértelmű – feladata? Hogy egyre többet foglalkozzon az újonnan felmerülő vagy évek óta súlyosbodó társadalmi kérdésekkel, hogy elgondolkodtassa a közönséget mindarról, amiben él, hogy érzékenyítsen, és empátiára késztessen bennünket, hogy ezáltal – ha közvetve is, de – elősegítse a dolgok visszatérését a humánus, morálisan és (emberi) jogilag elfogadható keretek közé. Meggyőződése, hite szerint ugyanis az itt és most bennünket körülvevő világra és társadalmi folyamatokra való reagálás épp olyan fundamentális feladata kell, hogy legyen a színháznak, mint amilyen a jó esztétikai megvalósításra való törekvés és a művészi színvonal magasan tartása.

 

 

Itt és most, 2016. október 23. és november 4. környékén régi társadalmi kérdés merült fel újra, érzékenyen, empátiára késztetően és súlyosbodóan. Valamely körúti riporter ellenforradalomnak nevezte műsorában a hatvan éve történteket, egy politikus asszony pedig, a moszkvai köztelevíziónak adott nyilatkozatában azt tudatta, hogy Magyarországon a CIA által kiképzett, volt nácikból álló diverzánsosztagok fasiszta-ellenforradalmi puccsát akadályozta meg – életeket, vért áldozva – a hős szovjet hadsereg. Modern eszmék – új drámáért kiáltanak. A Szilágyi – Vidnyánszky mű ugyanis másmilyen. A Nemzeti vezérigazgató-rendezője a Johanna a máglyán, a Liberté ’56 és a Tóték világát tovább gombolyítva, hisz a forradalom tisztaságában, az elítéltek ártatlanságában, és abban, hogy a mindenféle fasisztákra, valahol margóvágó vár.

Képek: Eöri Szabó Zsolt