Több, mint egy élő Feszty-körkép

Tudósítás a komáromi Lovas Színház Hét vezér c. előadásáról

Lovas Színház. Már maga a fogalom egy izgalmas paradoxon; mit fogunk itt látni? Négy lábon álló biodíszletet? Cirkuszi mutatványok tömkelegét, esetleg lóháton utazgató színészeket? Mind benne volt a pakliban – szerencsére a komáromi Lovas Színház Hét vezér című előadásának megalkotói sikerrel lavíroztak végig a felsorolt csapdák mentén egy látványos, igényes produkció irányába.

Egy színház, ami lovakkal dolgozik. Rejtélyes, szeszélyes, csodaszámba menő vállalásnak hangzik – csatajelenetek, tűzzsonglőr, íjászat, közelharc, és minden, ami a mutatványok és a színház mezsgyéjén egyensúlyozva egy előadásba belefér. Üdítő újdonság a rendhagyó helyszín, a fedeles lovarda, mely több mint száz éves történelme alatt sokmindent láthatott – hasonlót azonban aligha. A társulat ezúttal a magyar történelem legendás szegletébe, a honfoglalást megelőző törzsi világba kalauzol minket.

A szín sötét, a nézőtéren izgatott csend honol. Hallani, ahogy az első ló belép az arénába. Tapsvihar fogadja – a lelátón tornyosuló embertömeg máris lelkes, jól felkészült közönséggé egyesül, jelezvén, hogy nem kezdő már a Lovas Színház előadásait illetően. „Újonc” létemre engem is hamar magával ragad az, amit látok.

A látvány hű társként támogatja az előadást – a díszlet egyszerű, ötletes és funkcionális. A tér magától értetődően korlátozott adottságait a rendezés valamennyi elképzelhető kombinációban kihasználja. A látványos, ám kényszerűnek tűnő be- és kivonulásokhoz is hamar hozzászokik a néző, amint megtanulja a statikusabbra sikerült lovas jeleneteket önmagukért értékelni. A rendezés a tradicionális színházi környezet hiányát azonban grandiózus jelenetekkel és szimbolikus megoldásokkal hidalja át: a halállovasok megjelenése az előadás vizuális csúcspontja, Árpád gyermekének születése, valamint a vérszerződés rítusa pedig ötletes és értelmezhető jelképek révén elevenedik meg.

A lovak szerepeltetése autentikussá, akadálytalanul befogadhatóvá teszi az ősi történetet; a lovas jelenetek kavargása, lüktetése telítettséget kölcsönöz a szituációknak. A lendületes hatást a zene is erősíti; ám amikor a rockoperára jellemző telített dallamok örvénylése és a lábdob szüntelen zakatolása kissé megterhelővé kezd válni a fülnek, rendszerint letisztult, népzenei ihletésű, könnyed melódiák következnek.

A darabban látható-hallható énekesi teljesítmények elismerést érdemelnek, különösen megkapóan énekel Árpád két kedvese. Kettejük szőke hajkoronája azonban óhatatlanul vissza-visszaránt a huszonegyedik századba, némileg rombolva az időközben kialakított ősmagyar miliőt.
A lovas bravúrok pont annyira vonják el a figyelmet a történetről, amennyire ez elkerülhetetlen; időnként „muszáj” az akciót bámulni. Segít a helyzeten, hogy az előadásban – szinte sterilen elválasztva egymástól – váltakozik az akció és a dikció, így az idő nagy részében nem kell megosztanunk a figyelmünket az éneklő szereplők és a csatázó lovasok között. A lovas színház egy erősen látvány-központú műfaj, azonban egy csipetnyivel több narráció – tovább megyek: a szereplők azonosítására alkalmas információknak a párbeszédekbe való belefoglalása – üdítően hatott volna, közelebb hozva a nézőhöz a cselekményt.

A darab egy „forgatókönyv” arról, hogyan eshetett meg a legendákkal övezett eseménysorozat, mely a magyar nép Kárpát-medencébe érkezését megelőzte. Nincs tankönyvszag, sem rendhagyó történelemóra: az előadás a történeti tényeket mérföldkőnek megtéve igénybe veszi a művészi alkotószabadság útjait – az idő távlatának magasságaiból aláereszkedik az interperszonális viszonyok és privát érzelmek szintjére. Valóban felesége és gyermeke elvesztése felett érzett fájdalmában indult útnak Árpád az őshazából? Vajon olyan békében és egyetértésben osztozott a férfi szívén két kedvese, mint ahogy az előadásban láthattuk? A színdarab erénye, hogy nem erőltet ránk univerzális igényű magyarázatokat, ám mégis állást foglal: akár így is történhetett.

A Dunakanyarral és Feszty-körképpel illusztrált honfoglalást követően a finálé patetikus magasságokba emelkedik; a magyarság dicsőítését egy mai magyar zászlóval keresztülvágtató lovas tetézi be, a közönség ujjong és tapsol – ekkor már nem csak a produkciót, hanem kicsit a nemzetet is ünnepli.

Érdekes, vitaindító kérdés ez: vajon érdemes-e történelmünk e hűen ábrázolt szegletét párhuzamba vonni jelenkorunkkal? Ha igen, milyen tanulságokat nyerhetünk belőle? Álmos és Árpád vitája örökérvényű dilemmát közvetít: folytassák-e az utódok apjuk művét, vagy forduljanak új célok felé? Mit tanulhatunk Árpádtól, aki apját hátrahagyva új hazába vezette a népét? Mit tanít nekünk Álmos, aki bölcs tartással nézett szembe az elmúlással? Miért kellett elpusztulnia a vándornak, aki új tanokat hirdetett? Létezhet-e ma is a vérszerződéshez hasonlatos összefogás?
Az előadás így a figyelmes néző számára több, mint egy megelevenedett Feszty-körkép: látványos elemekben bővelkedő attrakció, mely továbbgondolkodásra is késztet.

Képek: Mitrov Gabriella