Thomas More – Rátóti – Nemzeti

2019-02-24

Színi krónika

Balogh Tibor

Tölli Szofia

A hatalom szeszélye és a hit furfangja

Mi a fontosabb: presztízsszerzés önmagunk megtagadása árán, vagy hűnek maradni lelkiismeretünkhöz? Az elbukás szellempallosa mind a két esetben a fejünk felett lebeg. Robert Bolt drámája örökérvényű értékekről, hitről, erkölcsről szól. Az Egy ember az örökkévalóságnak című darab, Csiszár Imre rendezésében, a Nemzeti Színház frissen bemutatott stúdió előadása.

„Morus Tamás (1478–1535) az Utópia című híres könyv szerzője, nem tette le a hűségesküt VIII. Henrikre, amikor az szakított a pápával, mert nem kapta meg tőle a hozzájárulását az Aragóniai Katalinnal kötött házassága felbontásához, hogy elvehesse Boleyn Annát. A király, hogy függetlenítse magát a pápai hatalomtól, önmagát az új, anglikán egyház fejévé tette. Morust, az országszerte nagyra becsült tudóst és lordkancellárt, aki ellenezte ezt a lépést, hazaárulásért perbe fogták és kivégezték. 1886-ban boldoggá, 1935-ben szentté avatták, ő az államférfiak és a jogászok védőszentje.”

Bolt drámája kimunkált retorikai fordulatokban gazdag: a szónoklattan eszközeit kölcsönözve idézi meg a kor uralkodó elitjének intellektusát, amelyből Thomas More kiragyog. A rendező és a színészek munkájában szinte tapintható a drámával és a rétorral szembeni alázat. (Nem egyszerű feladat szavakba önteni azokat a gondolatokat, amelyeket e magvas elmélkedések plántálnak a nézői fejbe. A magasztos, mégsem pátoszos szöveg még visszhangzik fejemben, ám minden leírt mondatom halvány árnyéka csupán a műnek, és a saját gondolataimnak is.)

Söptei Andrea és Rátóti Zoltán

Vitadráma vagy cselekményes tragédia? Bizonyos értelemben mindkettő, ám valójában az akciók is szellemi közegben, az eszmék és akaratok mozgatta tettek, a tevékeny hit és a hatalmi praktikák ütközésében mennek végbe. Meddig maradhatunk igaz emberek? Rátóti Zoltán alakítása egyértelmű felelet: „Amikor az államférfiak hajlandók megfeledkezni a saját személyes lelkiismeretükről a hivatalos kötelességeik érdekében, olyankor rövid úton vezetik hazájukat a zűrzavarba.” – hangzik a drámában Morus egyik alaptézise. A hitében kiteljesedni tudó ember életútja egyenes a mennyek országáig, nem keresztezik kísértések. Ám a királyi szeszély hatalma végtelen: hiába, hogy eskütagadása önkéntelen szentségoltalmazó reflex, az tartalmában felségsértés: útján a mennyországba a vesztőhely a végső földi állomás.

Fehér Tibor

Szlávik István monumentális minimál-díszlete már akkor megragadja a figyelmünket, amikor még csak a helyünket keressük a széksorok között. Óriási, perspektivikusan a háttér fala felé szűkülő, a közönség felé lejtő fapódium uralja a stúdió terét. Rajta csupán egy hatalmas asztal, négy szék, takarást pedig két semleges‑barnás színű, oldalt belógó molinó nyújt. Benső puritánság, kiszámítható egyenesség, nyugalom; ugyanakkor a magunk lényét eltörpítő hatalmasság: olyan jellemzők, amelyek a vizualitáson keresztül, a kezdet előtti pillanattól fogva meghatározzák élményvárakozásunkat. A talaj egyrészt biztonságot sugall: a faburkolat masszív, felülete tapadást ad. Az a tény azonban, hogy a padló nem vízszintes, elbizonytalanítja minden stabilitásérzetünket: ebben a történetben senki sem rendelkezhet szilárd pozícióval, legyen szó egyszerű inasról, államférfiról, vagy egyházi méltóságról. A király önkénye, és az őt kiszolgáló alattvalók gerinctelensége a józanész határát feszegeti. A színpadon látható asztal szinte észrevétlen, könnyed természetességgel alakul át számos helyszínné. Az átalakulás stációi: móló (ilyenkor kék, vizet imitáló vetítés által teremtetik meg a Temze partjának hangulata), kocsma (plafonként ereszkedik alá egy fapanel, amely piros fénnyel kiegészülve lényegül át a fogadó szűk helyiségévé), Thomas More háza vagy kertje (ez utóbbit egy méretes műfű szőnyeg illusztrálja), illetve belátást kapunk Cromwell és Wolsey bíboros irodájába, valamint a Tower börtönébe is.

Igazi, atmoszférateremtő üres tér ez. Virtuális centrumában a „szív gondolatai” állnak. Egyszerre tágul ki a tudatunk, hogy a megannyi logikai és filozófiai‑erkölcsi párbeszédet és monológot befogadhassuk, ugyanakkor figyelmünk egyetlen fókuszpontjában mindig a játszók vannak. A játszók, alkalmasint a szónak a játéki értelmében is. Nem ismeretlen, de elsőre meghökkentő rendezői gesztusként, Bakos‑Kiss Gábor a hétköznapi ember szerepéből ki‑kiszólva, gyakran szembesít minket a színházban ülés reáliájával: a karaktereket első megjelenésüknél bemutatja, majd hozzáteszi a színészek civil nevét: Morus Tamás ideológiai alapú mártírhalála így, a rátekintés eszközével emeltetik egyediből egyetemessé, s emelkedik példája az örökkévalóság piedesztáljára. A történelmi szereplők egymásnak feszülésében Bakos‑Kiss Gábort számos szerepben láthatjuk. Az ő szerepei jelentik azt az összetartó kevercset, amely az értelmező tónus, az ismerősi, már-már bizalmas hanghordozás révén a tudatunkhoz hivatott tapasztani az alapvetően archaikusnak tűnő dráma építőköveit. Játéka inasként, csónakosként, kocsmárosként nem visel magán éles kontúrokat, ám ez nem válik zavaróvá. Elsőre inkább narrátorként definiálhatnánk, nem pedig a többiekhez hasonló karakterként, ettől azonban jóval árnyaltabb a szerepe: egyszerű emberként ő az ideák civil kontrollja: nem tesz rosszat senkivel, a hatalmi változások szelét kihasználva próbál életben maradni, de az önáldozat gondolata messze áll tőle.

Páratlan és parádés szereposztás garantálja az intellektuális dráma hamis hangoktól mentes megszólaltatását. Az önazonosság fokáig jól artikulált Rátóti Zoltán Morus Tamása: nesztelen bölcs – eleven szent. Pontosan kimért beszédeivel világossá válhat mindenki számára karaktere észjárása, hitvallása, motivációja; míg a dialógusok során a szilárd személyiség határozottsága, hitbeli ereje mutatkozik meg. „Adj nekem Uram, egyenes lelket, hogy lássam, mi a jó és helyes, ne féljek a gonoszság támadásától és minden ügyemet rendbe tudjam szedni! Adj nekem, Uram, készséges lelket, mely sohasem unatkozik, nem panaszkodik, nem kesereg és nem érzékenykedik! Segíts, hogy ne törődjem mértéken felül azzal a valamivel, amit „Én”-nek hívnak!” Thomas More felemelkedése és bukása túlmutat saját korán, és Rátóti segítségével múlhatatlan erővel hat korunkig. Felesleges mártírhalált halt? A feleségváltás ügye csekély fontosságú, és nem érdemes arra, hogy életét kockáztatva ne esküdjön fel a király új törvényére? De mi is az eskü lényege? „Mi más is volna az eskü, mint az Istennek kimondott szavaink?” – elmélkedik Morus.

Schnell Ádám és Bakos-Kiss Gábor

Thomas More méltó ellenfélre talál Schnell Ádám személyében, aki Cromwell bőrébe bújva próbál fogást találni rajta. Céljai eléréséhez csakis józan eszére és alaposan kimért sakklépéseire számíthat. Emlékezetessé válik a kocsmajelenet, ahol Cromwell azt mondja, teljesen lerészegedett, ám nem az alkoholtól, hanem attól a mámorító gondolattól, cselvetéstől, amelynek segítségével Thomas More-t kijátszhatja. A koncepciós perek vádjait azonban Morus erőlködés nélkül, a szilárd becsületűek magabiztosságával védi ki mindahányszor. Cromwell segítője Richard Rich – Nagy Márk alakítása –, aki romlatlan ifjúként virít az előadás elején, ám menten kifejlik posvány karaktere, amint alkalma kínálkozik befonódni a világi hatalmat gyakorlók körébe. Eleinte látványosan rajongó híve Thomas More-nak, hogy aztán eskü alatt valljon hamisan ellene. Minden mozdulatában parvenü: hol megélhetési szende, hol megélhetési aljadék: valódi becsülete valahol középen lehet, de inkább sehol. Söptei Andrea Alice More szerepében szintén emlékezetes. A gyakorlatiasság ösztönével, éles logikával látja át a férfiak politikáját, ok és okozat összefüggéseit. A király, VIII Henrik szerepében Fehér Tibor remekel. A híres-hírhedt történelmi figurát éles kedélyállapotbeli váltásokkal jellemzi: a zsarnokot mintázza dühkitöréseivel, akarnokságával, a felsőbbrendűsége allűrjével, amely utóbbi olykor lányos bájjal vagy gyerekességgel keveredik.

Nagy Márk

A fényekkel való finom játék is a színészek közötti viszonyrendszert erősíti. A kék és a vörös szín dominál néhány, a cselekmény szempontjából meghatározó jelenetben. Thomas More esetének mise en abyme-ját több esetben is láthatjuk: egy vadászatot ábrázoló festmény, ahol a magányos szarvas a farkasok martalékává válik. A kép legtöbbször Cromwell jeleneteiben fordul elő. A történet More megingathatatlanságáról örök érvényű – a farkasok manapság is falkában járnak, áldozatukat pedig nem a szellem ragyogása alapján választják, hanem annak ellenére: pusztán azért, mert különbözik tőlük. „Hogy valaki egyáltalán ember maradhasson, választania kell; és akkor talán muszáj, hogy kitartsunk egy kicsit – még azon kockázattal is, hogy hősök leszünk” – Morus Tamás. Úgy nem távozhat azonban, hogy ne hagyjon maga után földi reményt: leánya – Margaret More alakítója Barta Ágnes – és az ő vőlegénye – William Roper szerepét Berettyán Nándor játssza –, komolyodnak. Hátha!