Távoli színpadok világa

Pozsgai Zsolt Bagdadban zsűrizett

Pozsgai Zsolt már nem művészeti vezető az Újszínházban, ez azonban nem változtat a vezetéssel való viszonyán, legfeljebb a drámaíró-rendezőnek több ideje marad alkotni.Mostani cikkünkben azonban egy távoli, de rendkívül érdekes színházi világot mutat be nekünk, ugyanis Irakban, közelebbről Bagdadban járt zsűritagként egy színházi fesztiválon, az alábbiakban erről mesél a Magyar Teátrum olvasóinak.

– A háború óta ez volt az első iraki, bagdadi nemzetközi színházi fesztivál. Valójában több is volt, mint egy fesztivál, jelzésértéke volt, hogy Irakban már egy ilyen nagyszabású rendezvényt is meg lehet valósítani. A külföldről érkező színházi együtteseket méltó módon kellett fogadni, biztonságban tartani, elszállásolni.

– Milyenek a mindennapok Bagdadban?

– A külföldi teljes biztonságban van. Innen az látszik, hogy robbantgatnak, fegyverekkel rohangálnak, bár mióta Irakból kivonultak az amerikaiak, az ország megpróbál magára találni. A vallási ellentétek azonban olyan erősek, hogy még eredményeznek összetűzéseket, terrorista cselekményeket, de ezek nem a külföldiek, és főleg nem a kulturális rendezvények ellen irányulnak. Magyarországot egyébként ismerik, és a „magyar” kifejezést használják, nem az angolból átvett Hungary szót. Ott magyarnak nagyon jó volt lenni, tudják, hogy nem vagyunk például szlávok, hanem egy olyan nép, aki valahonnan arról a környékről keveredett el ide Európába.

– Ön hogyan került a zsűribe?

– Idén az Újszínházzal részt vettünk egy fesztiválon Indiában, és beneveztünk erre a fesztiválra is. Menet közben kiderült, hogy Bagdadba főleg olyan jellegű műveket várnak, amik elsősorban nem a verbalitásra épülnek. Mozgásszínházak, táncdrámák jöhettek főleg szóba, amik nemzetközibbek, közérthetőbbek. Ráadásul, amit mi szerettünk volna kivinni, – A szűz és a szörnyeteg – abban olyan jelenetek is vannak, amik ott bemutathatatlanok az eltérő kultúra miatt. Viszont elolvasták a darabot, és a mellékelt életrajzomat, és teljesen váratlanul felhívtak, megkérdezték, volna-e kedvem zsűrizni ezen a fesztiválon. Úgy látszik imponált nekik a szakmai életutam, hiszen látták a külföldi bemutatóimat, rendezéseimet, és úgy gondolták, mint szakember, alkalmas vagyok a zsűribe. Érdekesség, hogy külföldön még sosem volt gond az elismertségemmel, ezzel mindig itthon gyűlik meg a bajom.

– Kikkel ült együtt a zsűriben, miket látott?

– A zsűri hét tagból állt: egy ugandai, egy jordán, egy tuniszi, egy libanoni, egy iráni, két iraki és jómagam, tehát egyedül én voltam európai, de versenydarab érkezett Lengyelországból, Franciaországból, Spanyolországból és Katalóniából is. Az arab országokból több színház is jött, Jemenből, Tunéziából, Egyiptomból, Iránból, sőt még Szíriából is, annak ellenére, hogy ott most dúl a polgárháború. A darabok fő témája az elmúlt évek háborús eseményei voltak, a politikai és harci viharok és hatásaik. Azok a sebek, amiket ezek a népek kaptak, megjelennek a színházi alkotásokban is.

– Mikről szólnak az ottani darabok?

– A közönség nem engedné meg, hogy a darabok témája ne az arab élettel, az átélt dolgokkal foglalkozzon. Mi talán azt mondanánk erre, hogy nacionalisták, de ők ezt tartják természetesnek. Mindannyian irakinak vallják magukat és büszkék is erre. A díszletek, a körítés nem viszi el a darabok mondanivalóját, hanem csak kiemeli. Ami még lényeges, hogy nincs igényük az amerikai bulvár színházra. Egyrészt ezek mondanivalója tőlük távol áll, másrészt olyan módon fogalmaz, amivel ők soha nem foglakoznának. A testiség szinte semennyire nincs jelen az előadásaikban, de ez az egész életükre is vonatkozik. A szexualitás nem tabu, csupán magánügy, ami otthonra való, sem az utcán, sem a szórakozóhelyeken, sem sehol nem nyilvánítják ki, semmiféle halvány formában sem. Nem látunk egy elcsattanó puszit sem, mégis szólnak darabok szerelemről, sőt szexről is, csak nem úgy, ahogy ezt mi gondolnánk. Ez egy más vallás, egy más életszemlélet, amit meg kell értenünk.

Voltak nagyon szép és egzotikus díszletek, nincsenek semmilyen tekintetben lemaradva tőlünk. Ami feltűnő, hogy a sztárságnak egyébként hatalmas kultusza van, nem csak Irakban, de az egész Keleten.

– Önre milyen hatással voltak a versenydarabok?

– Ha valaki igazi drámaíró, akkor bele tudja magát képzelni a szituációkba, más emberek helyzetébe, át tudja élni a tragédiákat. Emellett engem meglehetősen érdekel az a kultúra, – a mezopotámiai, a sumér kultúrák, – ami ezt a népet felépítette. Minden produkció a saját nyelvén szerepelt, de színházi embereket ez nem zavar, az alakításokat látjuk, a darab tartalmát ismertük, mögöttünk pedig a tolmács angolra fordított. A fesztivál két hétig tartott, a szokásos menetrend az volt, hogy délelőtt volt egy közös értékelése az előző esti előadásoknak, délután pedig három helyszínen zajlottak a versenyprogramok. Némely előadás olyan volt mintha Londonba láttuk volna egy modern alternatív színháztól. Nem pusztán alternatívok voltak öncélúan, hanem át voltak itatva a sajátos arab kultúrával, és ez találkozott ezzel a nagyon modern színházi felfogással. Az alkotók nagy része, akik ott rendeznek, vagy írnak Európában, vagy Amerikában tanultak, hazatelepültek, és darabjaikban ötvözték a modern színházi formát az arab hagyományokkal. A 12 milliós Bagdadban egyébként három művészeti egyetem van, és jó volt látni, hogy ezek diákjai figyelemmel kísérték az összes előadást. Minden előadás telt házzal ment, egy tűt nem lehetett leejteni. Hivatalos színház a fővárosban 30-40 lehet, bár ezek még meglehetősen szerény körülmények között működnek. A színházjegy nagyon olcsó, szinte szimbolikus. Ez a színházi közeg tud igazán működni, itt érzik jól magukat az emberek.

– Sikerült szakmai kapcsolatokra is szert tennie?

– Természetesen, hiszen gyakorlatilag az egész fesztivál résztvevői egy szállodában – a többször lebombázott tizennyolc emeletes Hotel Palesztinában – voltak összezárva. Azt nem javasolták, hogy a városban kószáljunk, egyrészt, mert elvétve robbantások még mindig vannak, másrészt a város hatalmas, és ennyi embert nehéz lett volna kontrollálni. Meghívást kaptam különböző rendezvényekre, például az ugandai zsűritagtól. Sőt, azóta konkrét felkérés is érkezett egy még egzotikusabb és csodálatosabb helyre, de erről majd a maga idejében.

– Végül, ami sokakat érdekel: tulajdonképpen miért jött el az Újszínháztól? Az ember csak úgy nem hagyja ott egy belvárosi színház főrendezői pozícióját…

– Az új vezetőség hivatalba lépése előtt, közben és utána olyan háború volt körülöttünk, amelyben éles fegyverekkel lőttek, és ahol nagyon észnél kellett lenni. Akkor még azt hittem, amiért itt harcolok, jelesül a magyar drámai színház méltó megvalósulása, az létrejön. Kibírtam mindent. Dörner György csakúgy. Már egy ideje béke van a színház körül. Sokat voltam más igazgatók mellett, magam is vezettem színházat. De azt kellett látnom, ez a mai színházvezetés már nem az alkotásról szól. A gazdasági kényszerről, a vállalhatatlan kompromisszumokról. Akkor is, ha második ember vagy, és elvileg a művészeti vezetés lenne a feladatod. A színházban nem lehet külön választani a művészeti és például a műszaki munkát. Minden területnek egy egységes egészet kell kiadnia, különben összeomlik az egész. Ha például, a kellékes rosszul érzi magát egy helyzetben, azt a művészi produkció is megsínyli, és fordítva. „Korszerűtlen” elképzeléseimmel, ideáimmal, heves reagálásaimmal, állandó ütközési pont voltam a színházi dolgozók és a vezetőség között. Ez felőrölt. Mindenféle értelemben, mentálisan és anyagilag is. Az írói és alkotói hitelemet – mert hiszem, hogy van ilyen – nem hagyom veszélyeztetni, itt abba kellett hagyni. S igen, úgy tudom, a jó viszony megmaradt, ezentúl is, –  ha kérik, –  tanácsadóként, rendezőként, mindenben segítségére leszek a színháznak.

Tölgyesi Tibor

Előadásfotók: Crazy Irán