Tatabányai igazgató lett a fehérvári színész

Crespo Rodrigo családról, célokról, álmokról, indiánokról és harkályokról

– Milyen szemekben szeretsz tükröződni?

– A gyermekeim és a feleségem szemében. Mert ez azt jelenti, hogy otthon vagyok. Velük. Mostanában nagyon kevés időt tudunk együtt lenni. Épp akkor érek haza, amikor ők már alszanak. Antonio idén lett…

– Antonio?

– Crespo Antonio és Fernando. De van ám indiánnevük is – még a születésük előtt találtuk ki őket a feleségemmel. Ebben persze bolíviai családom is nagy segítségünkre volt: ők hozták a nevek tömkelegét. Volt fiú- és lánynevünk is talonban. A nagyobbik fiam Antonio Huascar lett – azaz Mindig Vidám, a kisebbik pedig Amaru, azaz Tiszta Lelkű. Nem tudom, nekünk sikerült-e ilyen jól, vagy a név meghatározza az embert, de az biztos, hogy mindkettejükre mintha rászabták volna őket. Az öt és fél éves Huascar valóban jókedvű gyerek, az öt hónapos kis Amarunak pedig már a tekintetétől is elájulunk.

– És neked mi lenne az indián neved?

– Huascaramaru. Tiszta lelkű és mindig jókedvű (nevet). De visszatérve a gyerekekre: Huascar születése előtt már be is jegyeztettünk egy-egy fiú- és lánynevet, utóbbi megmarad a következő körre (nevet). Sokszor alszom Antonio mellett, ha egész nap nem látott. Ha már fent van reggel, még adok neki egy puszit, beszélgetünk, de sajnos sokszor már nem vagyok otthon, mikor ébrednek – ez olyan nekik, mintha egész nap otthon sem lettem volna. Sajnos most hétvégi apukaként üzemelek. És ezt nagyon nehezen viselem.

– És mikor tudsz majd kicsit több időt tölteni velük?

– A helyzet az, hogy az Ügynök Halála november 19-i bemutatójával sem áll le a nagy hajtás, sőt! De nem panaszkodhatom: január elsejétől a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatójaként tevékenykedem. A játszott darabokban továbbra is maradok itt a színházban, de az Ügynök után új darabban egy ideig valószínűleg nem láthatnak a nézők. A kinevezés öt évre szól, és mind a színészi munka, mind a színházigazgatás teljes embert kíván – a kezdeti időszakban legalábbis mindenképpen. A legfontosabb, hogy teljes erőmmel a színházra fókuszáljak: ezzel tartozom az ott dolgozóknak és a város lakosainak egyaránt, akik igényes darabokra és izgalmas repertoárra számítanak. A Jászai Mari Színház a lehetőségek háza. Sok műfajú színházat szeretnék csinálni. Lesznek zenés darabok, méghozzá a Vörösmarty Színházzal együttműködésben. Ez a kooperáció gazdasági szempontból, valamint a dolgozók és a nézők számára is a lehető legelőnyösebb: a válság miatt kevés pénz jut a színházra, ebből kell látványos, jóízű dolgot csinálni – ez együtt sokkal könnyebben megvalósítható, mint egyedül. Minél nyitottabbak vagyunk, annál könnyebben hozhatunk létre igazán szerethető színházat. Ami jó volt, azt semmiképpen nem szeretném elrontani, de javítani mindig lehet valamin.

– Mit takar pontosan ez az együttműködés?

– Mivel alapvetően a Vörösmarty színház sem zenés színház, nincs állandó énekesekből álló csapata. De ez épp hogy nem baj: kiválasztjuk a darabot, a rendezőt, majd az országos castingon a szerepekre legalkalmasabb, legfelkészültebb, tehetségesebb énekeseket, táncosokat, zenészeket. Ez garantálja, hogy a darab saját stílusában Magyarországon fellelhető legjobb művészekkel dolgozhassunk együtt, és így a néző elé végül egy valóban nívós előadás kerülhessen. Ez az együttműködés a művészeknek és a közönségnek is igen előnyös: előbbiek egy felkészülési időszakkal kétszer annyit játszhatnak két különböző városban, a nézőkhöz pedig teljes pompájában eljut az egyik színházban már bizonyított előadás. A jó darabot előadni és látni is öröm. Szerepelni továbbra is csak akkor fogok, ha illik rám a szerep, és úgy érzem, jól el tudom játszani. Magánszínházat nem csinálok.

– Gyerekkorodban vadászpilóta akartál lenni. Beteljesületlen álom?

– Már csak a képzeletem szárnyal. Színész vagyok. De nem annak készültem. Nem mondtam verseket, édesapám, aki az orvosi pályát választotta, nagyszerű zenész és mesemondó, talán tőle örököltem valamit. Sokáig gitároztam és trombitáltam. Aztán édesanyám egy nyáron elküldött egy színészmeghallgatásra, hogy ne csak lógassam a lábunkat. A szerepet nem kaptam meg, de a Cilinder gyermekszínpadhoz kerültem. Aztán később Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam, ahol rajtuk kívül is fantasztikus mestereim voltak. Két évig rettegtünk, hogy ki leszünk rúgva, aztán azért aggódtunk, hogy hogyan folytatjuk a pályát, de végül minden jól alakult. Én a Madách Színházhoz kerültem, majd a győri színháznál dolgoztam, 2008 óta pedig itt, Székesfehérváron.

– Család, munka – kész sikertörténet. Értek kudarcok is?

– Persze – buktam meg többször, de arattam zajos sikert is, játszottam kicsit, nagyot, drámai vagy komikus szerepet, azt hiszem mindent átéltem, amit ezen a pályán át kell élni. Egy megvalósulatlan szerepálmom van: Rómeó szerepe, s bár ez már elment mellettem, egyáltalán nem bánom. A Madách Hegedűs a háztetőn című előadása óriási élmény volt számomra, megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit egy színész kaphat: az előadások utáni taps, amit ott kaptam, máig él bennem, ahogy a W. Shakespeare című előadás is, ahol először kaptam igazi zajos, hujjogó tapsot – ilyen prózai darabban ritkán fordul elő. A másik emlékezetes előadás épp a tavalyi Tribádok éjszakája: Hargitai Ivánnal dolgozni fantasztikus élmény volt, szakmailag pedig óriási kihívás.

Crespo Rodrigo A kommunizmus története elmebetegeknek című előadásban

– Az ügynök halálában te vagy az egyik főszereplő: Biff Loman-t játszod. Mit jelent számodra ez a szerep?

– Rövid az idő, és nagyon nagyot próbálunk harapni, de szerintem sikerülni fog. Úgy érzem, hogy van mit mondanom ezzel a szereppel, az apa-fiú kapcsolat és az álmok kergetése olyan témák, amik a hétköznapokban is foglalkoztatnak. Én is mindig kergetek egy álmot, mindig keresek valamit. Most épp a színházigazgatás az álmom. Le kell vetkőznöm a lustaságom – eddig egyszerű volt: amit elém raktak, azt megcsináltam legjobb tudásom szerint. Mostantól felelős vagyok minden döntésemért. Rendet kell raknom a fejemben. És nem csak a saját tapasztalatomra támaszkodom – én sem értek mindenhez. Sosem gondoltam volna például, hogy egy színházigazgatónak fakopácsokkal kell foglalkoznia.

– Hát ezt én sem hittem volna. Miért, így van?

– Bizony. Mert a Jászai Mari Színházon jelen pillanatban lyukak tátonganak. Vagy olyan helyre épült, amit nagyon szeretnek a harkályok, vagy a szigetelés vonzotta őket annyira, hogy úgy határoztak, hogy kidekorálják a színházat. De azért örülnék, ha művészi hajlamukat nem itt élnék ki, mert a színházat így folyamatosan renoválni kell. Jó lenne úgy rendezni az ügyet, hogy az a harkályok és az épület számára is megnyugtató, elfogadható megoldásnak számítson. Ultrahangos megoldáson gondolkodom, de majd megkérdezek egy ornitológust. Jelenleg csak kicsipkézik a színházat, de ha magas kaliberű művészi tehetséggel megáldott fakopáccsal találkozom, akkor mindenképpen alkalmazni fogom. Jó színházat szeretnék csinálni, és ebben szerencsére a családom is mögöttem áll. Ha ez így marad, és Tatabányán is minden rendben lesz, akkor boldog, elégedett ember leszek. Meg jöhetne még egy kislány is, hogy az indiánnév ne vesszen kárba. Bár erről még a feleségemet is megkérdezem.

Kovács-Cohner Róbert