Tarsoly Krisztina útja

 

A Rivalda fesztivál legjobb női alakítása

Azt is mondhatnánk, hogy díjeső hullott május végén, június elején a Békés Megyei Jókai Színház előadásaira, színészeire. Mégsem ezt mondjuk, mert tudjuk, hogy esőt manapság nem szabad emlegetni, mert megjelenik, mint ama „falra festett”, vagy a „kertek alatt járó”. Meg aztán azt is tudjuk, hogy az eső azt éri, aki muszájból, vagy véletlenül éppen arra jár. A Jókai Színház művészei és produkciói viszont nem véletlenül kapták, hanem nagyon is kiérdemelték az utóbbi időben kapott díjakat.

 

 

Legutóbb május 30-án Khersonban (Ukrajna) a nemzetközi színházi Gogol: Háztűznéző című előadásukat a nemzetközi szakmai zsűri a legjobb előadásnak minősítette, a látvány, illetve a díszlet megkapta a zsűri és a nemzetközi sajtó különdíját is. Néhány nappal korábban Budapesten, a Thália Színházban megrendezett Rivalda fesztiválon Pataki Éva: Edith és Marlene című darabjának előadására (rendező: Tege Antal) a közönségdíjat kapta meg a színház, a zsűri pedig Tarsoly Krisztinának adományozta a legjobb női alakítás díját, amit a színésznő át se tudott venni, mert éppen Ukrajnában szerepelt. Tarsoly Krisztinával hazaérkezése után beszélgettünk.

– Mit éreztél, amikor Ukrajnában megtudtad, hogy elnyerted a legjobb női alakítás díját?

– Pontosabban Ukrajna felé egy vonaton tudtam meg. Ott hívott fel Fekete Péter, színházunk igazgatója. Nagyon boldog voltam. Maga az érzés megfoghatatlan, és nem is tudom körülírni. Amikor Péter felhívott csak annyit tudtam mondani, hogy köszönöm! Nagyon boldog voltam.

– Mit jelent neked eljátszani Edith Piaff életét?

– Nagyon hálás vagyok ezért a szerepért. Ahogy ő élt, amilyen mélységeket és magasságokat megélt, amilyen szenvedéllyel, önégetéssel, magánnyal, abban annyi réteg van fiatal korától a haláláig, amit eljátszani nagyon nehéz, de nagyon jó. Nekem csoda és katarzis. Csak hálás lehetek, hogy találkozhattam ezzel a szereppel.

– Felteszem a leggyakoribb újságírói kérdést. Mikor határoztad el, hogy színésznő leszel?

– Gyerekkoromban igazából nem voltak ilyen terveim, bár így visszagondolva az élethelyzetek folyamatosan ebbe az irányba tereltek. Én egy kisvárosban, Hajdúnánáson nőttem fel, és tizennégy éves koromig nem voltam színházban és színházi előadást sem láttam. Egy kisvárosi kislány mindennapjait éltem, nagyon szerettem sportolni, de az irodalmat is nagyon szerettem. Szemérmes ember voltam, még az is nagyon ritkán fordult elő, hogy egy versmondó versenyen elinduljak. Jártam sportversenyekre, jártam énekkarba, amivel szintén sok versenyen és fesztiválon voltunk. Néha szólistának is kiválasztottak, ugyan, de mindig tanári nyomásra vállaltam ilyesmit, magamtól nem volt bennem elég exhibicionizmus. A debreceni Ady gimnázium dráma tagozatára is a hajdúnánási könyvtár akkori igazgatójának unszolására jelentkeztem. Érettségi után, mint drámaisnak kötelező volt jelentkeznem a színművészeti főiskolára, ahová nem vettek fel. Mivel lengyelből is érettségiztem, és nagyon szeretem a nyelvet, jelentkeztem az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem lengyel szakára is, de hely hiányában az sem sikerült. Egy gimnáziumi osztálytársamtól hallottam, hogy augusztusban lehet pótfelvételizni a Jókai Színház színiiskolájába. Mondta, hogy gyere Kriszta, próbáljuk meg. Éppen a Diákszigeten voltam egy nagy baráti társaságban, mondtam, hogy én emiatt nem szakítom meg a nyaralásomat, aztán mivel a színművészeti felvételi után külön készülnöm már nem kellett, mégis összepakoltam, fölültem egy buszra és eljöttem Békéscsabára. Kedvetlen voltam, szerelmi bánatom volt, nem voltam nőiesen felöltözve, egy acélbetétes bakancsban és egy kopott bársonynadrágban jelentem meg, míg a többiek nyári ruhákban és kisminkelve. Úgy voltam vele, hogy ha megtetszem, és fölvesznek, akkor érdekel a dolog, ha meg nem, akkor úgyse látnak többet, tehát mindegy, hogyan nézek ki. Aztán fölvettek. Ezért mondom, hogy a „véletlenek” – amiben nem hiszek – sodortak erre a pályára, és oda is, ahol jelenleg vagyok.

– Egy kicsit térjünk vissza Debrecenhez. Visszatekintve, hogyan értékeled az Adyban töltött időszakot?

– Nagyon sokat köszönhetek annak a négy évnek. Nagyon sokat nyitott rajtam, sok mindent megtapasztalhattam. Minden kinyílt ahhoz képest, ahogy a kisvárosomban éltem. Az osztályunk fele dráma tagozatos volt, a másik fele pedig általános. Bennünket a szakmai tantárgyakra színészek tanítottak: Jantyik Csaba volt a mesterség tanárom, Varga Éva a beszédtanárom, és meg kell még említenem Cila nénit, az igazgatóhelyettest, aki a drámaisok „tyúkanyója” volt. Nagyon szerette a bohém kis fiatal művészlelkeket, és gyakran elsimította az élethelyzeteinket.

– A Jókai Színház iskolájában kik tanítottak?

– Az osztályfőnökünk Konter László, a színház akkori igazgatója volt, a mesterségtanárom pedig Gáspár Tibor. Itt kezdődött a pályámnak az a szakasza, ami már nem tudattalan volt. Tibornak nagyon sokat köszönhetek, Ő oltott be igazán színházszeretettel. Valami olyan dolgot tudott adni a személyiségével, a színházi létezésével, meg azzal ahogy tanított bennünket, ami nagyon megfogott. Ő az én mesterem.

– Az iskolából melyik vizsgaelőadásaidra emlékszel a legszívesebben?

– Nagyon szerettem a Goldoni: Két úr szolgája előadásunkat, a Vasziljev: Csendesek a hajnalok vizsgánkat, de minden vizsgaelőadást szerettem, mert azokhoz vezető úton tanultam a legtöbbet.

– A Csendesek a hajnalok beli szerepedet később színésznőként is eljátszhattad. Mi volt a különbség a kettő között?

– Mint a vizsgát, azt az előadást is Gáspár Tibor rendezte. Azért persze más volt, már csak az eltelt évek miatt is, hiszen közben sok minden letisztul az emberben.

– Abban az előadásban is egy bakancsos, egyenruhás kemény nőt játszottál, és több hasonló kemény szerepben is láttalak már. Azóta viszont láthattunk nőiesebb szerepekben is. Ez az éned a felvételi óta alakult ki?

– Az a szerep is egy igazi nő volt, aki katonaként harcol ugyan, de minden éjjel élete kockáztatásával kiszökik a táborból, hogy a gyerekét láthassa. Ahogy visszatekintek, nagyon hálás vagyok azért, hogy a Tóték Ágikájától kezdve, Shakespeare Júliáján át a már említett katona szerepig nagyon sok mindent eljátszhattam. Minden feladat egy újabb önmegismerés, mindig tiszta lappal, magamból felszínre hozva azokat a dolgokat, ahogyan én egy-egy szituációban viselkednék. Nagyon sokat tanultam ezekből, és a szerepeken keresztül egyre jobban megismerhettem saját magamat is. Ezért vagyok nagyon hálás a szerepekért.

– Te melyik típusú színésznő vagy, aki belebújik a figurába, vagy aki önmagára formálja azt?

– Én azt gondolom, hogy mindenki csak saját magából tud építkezni, felszínre hozni dolgokat, ezért nagyon fontos, hogy az ember odafigyeljen a tapasztalatira, hogy ne csak fikciókat keressen egy szerep megformálásakor, hanem valós élethelyzeteket, amiket már a saját bőrén is megtapasztalt, akkor is, ha örömteli, akkor is, ha fájdalmas. Az más kérdés, hogy a próbafolyamat alatt a rendező, hogyan vezeti a színészt. Én úgy gondolom, hogy nincs éles határ az általad említett két kategória között, tehát nem hagyhatod ki magadat a szerepből, és az sem lehet, hogy a szerep ne bújjon beléd.

– Amióta végeztél a Jókai Színház iskolájában, azóta e színház tagja vagy. Nem gondolod, hogy más lehetőségeid lennének a fővárosban, vagy nagyobb vidéki színházban?

– Én nagyon hálás vagyok azért, hogy itt rengeteget tanulhattam, erősödhettem, újabb és újabb felfedezések értek önmagamról, a szakmáról. Így nagyszerű, ahogy van, a többi csak fikció: „mi lett volna, ha”. Ha másfelé kell, hogy vigyen az utam, akkor az a pillanat is elérkezik, ha ezt kell csinálnom életem végéig, akkor ezt csinálom. Mindenkinek megvan a saját útja, és én ezért az útért, mindezidáig nagyon hálás vagyok. Odafönt az égiek mindig tudják, hogy a legmegfelelőbb pillanatban mire van szüksége az embernek. Én hiszek ebben a rendben, ezért nem megyek elébe semminek. Úgy gondolom, hogy az univerzum törvényei szerint az ember akkor és azzal találkozik, aminek ott van a helye. Ez persze nem azt jelenti, hogy sodródni kell, hanem meg kell látni a szükségszerűségeket az úton, és észre kell venni, hogy mi az én utam.

– Mondjuk, Te mindent meg is tettél ezért az útért.

– Reményeim szerint Igen.

Józsa Mihály

Fotó: A-team

 

 

Tarsoly Krisztina főbb szerepei:

Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok (Viola), Rómeó és Júlia (Júlia); Edward Albee: Nem félünk a farkastól (Honey); Ibsen: Solness építőmester (Hilda Wangel); Lillian Hellmann: Könyörtelenek (Elisabeth Giddens); Füst Milán: Boldogtalanok (Víg Vilma); Borisz Vasziljev: Csendesek a hajnalok (Rita Oszjanyina); Örkény István: Tóték (Ágika); Németh László: Villámfénynél (Sata); Heltai Jenő: Tündérlaki lányok (Olga), Naftalin (Terka); Neil Simon: Pletyka (Chris Gorman); Marc Camoletti: Boldog születésnapot! (Brigitte); Pozsgai Zsolt: Razzia (Ann); Katajev: A kör négyszögesítése (Szonya); Stendhal: Vörös és fekete (Mathilde); Fejes-Presser: Jó estét nyár, jó estét szerelem (Katalin); Pataki Éva: Edith és Marlene (Edith Piaf); Gogol: Háztűznéző (Agafja Tyihonovna); Caragiale: Az elveszett levél (Zoe)

Filmszerep: Pozsgai Zsolt: A föld szeretője (Zsolnay Vilmos emlékére) – Borbála szerepe

 

 

Tege Antal rendező köszöni

 

Az Edith és Marlene közönségdíja kapcsán megkérdeztük Tege Antal színművészt, az előadás rendezőjét, hogy mit szól az elismeréshez?

– Most, hogy szóhoz tudok jutni, köszönöm. Köszönöm a kollégáimnak, a szereplőknek, és a közönség előtt láthatatlan színházi dolgozóknak a munkát, az erőfeszítéseket. Köszönöm az igazgatómnak a lehetőséget. Köszönöm mindenkinek, hogy a kísérletnek indult próbafolyamatból egy évadokon átívelő előadás lett. Ez persze nem lehetne így, ha nem lenne a közönség, akik újra és újra megtöltik a nézőteret. Köszönöm a közönségnek, a budapesti előadáson jelenlévőknek, és az itthonról, Békés megyéből szurkolóknak is az internetes szavazatokat, mert közönség nélkül nincs közönség-díj. Köszönöm, ahogy egymást is bíztatva követték a szavazás állását, és hogy megnyerték, mert ez a közönségünk győzelme is. Köszönöm!