Tarka avaron

Shakespeare: Romeo és Júlia – Pesti Magyar Színház

Színházában, Zalaegerszegen gondolatébresztő Hamlet-alakítással hívta fel magára a figyelmet Nagy Péter. A Magyar Színházban immár rendezőként folytathatta Shakespeare-stúdiumát: Romeóvá oldhatta a dán királyfit, Júliává okosíthatta Opheliát.

Miért Shakespeare? – kérdezi önmagától, s magyarázza színészeinek az íróválasztás időszerűségét. Különösen válság idején, tulajdonság, gondolat, érzés, tett, jellem, mondanivaló, szándék tekintetében, a színházban ő a mérték, a tiszta hatás, amelyhez mindenki, aki színházzal kíván foglalkozni, magát hozzámérni kénytelen, ha tetszik, ha nem.

Vajon válság-e a zűrzavar, a személyes vagy a történelmi tisztánlátás hiánya? Támaszért, a jelen kérdéseire választ kereső rendezők az első esetben lázas igazságkereső szellemi kamaszkoruk, a formálódó identitásuk éveibe illeszkedhetnek vissza, a másodikban szarkasztikus parabolák segítségével rugaszkodhatnak madártávlatba a rögvalóságtól. Nagy Péter a pályája elején tart, nehéz lenne bármihez is visszafordulnia, vegyünk ezért másoktól példákat.

Fotó: Rácz Gabi

Kedveltem Bodolay (Géza) kecskeméti rendezését (2004). Capuleték hagyományos évi bulijára betolakodnak álruhában a Montague család ifjai. Capulet apuka megakadályozza a skandalumot, de ami késik, nem múlik: a következő este egymásnak rontanak a kapuletesek és a montágosok. A balhét a hepciás Mercutio viszi el, amidőn a hepciás Tybalt bicskája Rómeó hóna alatt a szívébe hatol, ám nem ússza meg sorsát a késelő sem: a réveteg szerelmes végez vele. Nyitányként Zeffirelli 1968-as filmjének báli jelenetéből mutatnak részletet, s díszfaültetéssel végződik Kecskeméten a Montague és Capulet família harminc éve dúló háborúskodásának soros epizódja: a halott Júlia és Rómeó aranyszobra talapzatánál, a szophoklészi belenyugvás platformján, együtt lapátoltatja Verona hercege a gyászoló apákat, egy örök-nagy cirkuszi forgatagban. A szakadatlan időt jelenné pördíti Bodolay.

A szellemi ébredését az elmúlt század 60-as évtizede közepétől megélő nemzedék számára alapmű Zeffirelli filmje. A lázadáskultúra egyik filmemblémája. A szerelem szépsége az önkéntelen elragadtatásban, értelme a tett idején-valóságában van. Bodolay úgy idézi fel, hogy pragmatikus alternatívát is kínál: túlélő szerelmespárként jeleníti meg Lőrinc barátot és Júlia dajkáját. E kifejlet szerint a szerelem lehet győztes forradalom is.

Kedveltem Oskaras Korsunovas társulatának díjnyertes Rómeó és Júlia előadását a Gyulai Várszínház Shakespeare Fesztiválján (2009). Műhelypolcba épített családi kripta, mellette példás rendben babajátékok, tortaformák és egy csontváz. Az előtérben munkaidill. Kelesztenek, dagasztanak, nyújtanak, szaggatnak és formáznak, amióta világ a világ. A baloldali üzem nyújtóasztala aljában, a sütőserpenyők sorában, gépezet nélküli óraszámlap képében – áll az idő. Az óramű a polcon van. Néha mozgásba lendülnek benne a fogaskerekek, ilyenkor szenved szívrohamot az örökkévalóság. A két üzem között demarkációs sínpár húzódik, ütközőbakja majdnem az első sor középi néző szájához ér. A színpad mélyéről olykor üst alakú csille gördül a felszínre, s csapódik a baknak. A bányában érzelmet fejtenek. Minden érzelem liszt, ami a forgó dagasztóüstben a szemünk előtt pépesedik intrikává, szerelemmé, halállá. Ősi viszály dúl a két menő pékcsalád, a Capuletek és Montague-k között. Az idődagasztó munkálkodás közepette, fel is sejlik bizonyos afférjelenet a múltból: mintha valamelyik Montague a nyílt sínpályán, egy szösszenetnyi dulakodásban elragadta volna a Capulet família nikkelezett babakocsi-kerékabroncsát. Talány marad azonban számunkra, hogy a kerékabroncs a családi címer, a méltóság egyéb jelvénye, vagy maga a know how, a foszlós pizza-tészta titka-e? A csillén bedübörgő fővájár, a város hercege szigorúan inti az ellenfeleket: aki még egyszer felszítja a haragot, halállal lakol.

Fotó: Dóka Attila

Capuleték leánya, Júlia nem fuvallatra meghajló, törékeny szépség, hanem villanykemencéről pattant, virtigli pékleány. Montague fia, Rómeó – valaki a sokaságból. E csöppet sem macsó figura egyszer csak a péktündér kiválasztottjává emelkedik.

Fotó: Rácz Gabi

Nagy Péter rendezését nézve ötlöttek fel bennem ezek az előadásképek. A Rómeó és Júlia négyhullás love story: e tényen nem változtathat senki, és amint a két kiragadott példa mutatja, a jelenhez szóló üzenetek, a mai miértek dolgában is, inkább stílusbeli, semmint tartalmi a különbség. Horváth Illés, a Magyar Színház Romeója – a litvánhoz hasonlóan – gyári (genetikus) balek. Szerelmi történetében tév-fellobbanások teszik okafogyottá az igazit. (Melléfog, amikor a barátja védelmére kel, amikor vérbosszúval hozza helyre a hibáját, s fölöslegesen öl, amikor Parist ledöfi.) Hirtelen lobbant, zsigeri szerelem, de az érzelem-felismerésben az alig tizennégy éves Júlia tart előbb. Lovas Rozi lényén áldás van. Áldás és bölcsesség. Élvezettel kormányozza a sorsát a kéj felé, s az a pillanat, amikor a Paris oldalából kihúzott tőrt a saját mellének szegzi, maga az odaadásban való abszolút kiteljesedés. Szeretni akkor is jó, amikor halálos.

Fotó: Rácz Gabi

A hirtelen támadó szerelemkor a pakliban benne van, hogy az örök hűség mindhalálig tartó szakaszához gyorsított eljárásban érkeznek el. Rövidre zárt tipródások sorozata az eladás. Júliának nincs fél mondatnál több keserűsége a testvére halála miatt; szempillantás alatt a Romeótól való elszakíttatása okán kezdi rázni a zokogás. Az anya sem ingadozik hosszasan a leánya érdeke és az apja akarata között: csuklóból az ura oldalára áll. A színpadi beszéd tömör, célratörő, pergő, s olykor meghökkentő gesztusokkal kísért. A rendező munkatársaként jelen levő Tucsni András talán felidézte valamikori rendezője, Ruszt József színpadi lélekrajzait, közöttük azokat az elsőre meghökkentőnek ható beállításokat, amelyek majd később, a játék folyamatában nyertek értelmet, vagy a színházi este folyamán egyáltalán nem, csak otthonra szánt élményként kapta őket a néző.

Fotó: Rácz Gabi

Az irodalmi színpadi múlttal a háta mögött színházi rendezővé lett Ruszt a szöveget tekintette a színpadi építkezés kiindulópontjának. A szójelentés, a szókapcsolatok, a szórend magában rejti a szereplők jellemét, egymáshoz való viszonyát, az összeütközésük elkerülhetetlen pillanatát, s kijelöli azt a teret, amelyben annak végbe kell mennie. Ruszt emlékezetes alapszőnyegei jutottak eszembe a színpadot borító, tarka avar láttán – szerelem, vér, múlandóság. Vereckei Rita színpadi tere a legkevésbé sem naturális. A gondolatok és szenvedélyek manézsa. Nem színpadi logikára épülő járásai vannak, hanem gondolati/érzelmi ösvények, a nyugvópontok (kibeszélő-helyek) pedig hangulatszigetek.

Nagy Péter munkáját is kedvelem. Nem feltétlenül az előadás végeredménye, hanem a választott útnak a konok szövegvallató Ruszt Józsefet idéző, rokonszenves iránya miatt.