A Sztalker Csoport Vízkeresztje Gyulán

Elménc / virgonc / kéjenc tragitréfa

Vízkereszt, vagy amit akartok, vagy amire vágytok, de amúgy mindegy.
Volna értelme egybedolgozottan is a Gyulán mostanában futott előadáscímeknek. Shakespeare e szeszélyes remeke, a szabadságvágyó alkotók kedvenc prédája, most éppen ifj. Vidnyánszky Attila figyelmét keltette fel. A (…), de amúgy mindegy a Sztalker Csoport és a Gyulai Várszínház közös bemutatója.

Tenger, hajó, legénység és utasnép elegyeként viharzik a társulat a Várszínpadon. A koreográfia azonnal, meghatározóan van jelen. A látszatra egyéni rögtönzésekből összetevődő, csak a zene ritmusa által fegyelmezett bulitánc vissza-visszatérő motívuma az előadásnak, miképpen – már a történet indításakor is – a koreografált dialógus. Amint a katasztrófanépet elnyeli a takarás, ketten maradnak a színpadon, Waskovics Andrea (a herceg későbbi szerelmese) és Lestyán Attila (Egy tengerészkapitány, Viola barátja). Utóbbi az árbocrúdhoz kötözve mentette meg előbbi életét. Termetre csaknem kétszer akkora, mint az esőnejlon inkognitójában előtte vacogó királylány, elég bizarr tehát emennek ötlete, hogy cseréljenek ruhát, mert férfiként akar a sziget ura, Orsino herceg szolgálatába szegődni, mint herélt muzsikus. Lestyán remek falzett áriával adja értésére az udvarban elvárt munkaképességeket, s mutatja be, hogy a muzsikusnak furulyázni is tudnia kell, s nem feltétlenül szervetlen anyagból készült hangszeren. Amíg azonban e féltő, intim információig elmerészkedik, szükség van az ismerkedés testbeszédben előadott jelsorára. Kezdődik ez Viola megkötözöttségben elgémberedett lábfejének mozgatásával, nyújtóztatásával, a Kapitány sípcsontja megbökésével; folytatódik a bökés viszonzásával, hogy egyhamar jó barátokká rugdosódjanak. Ám az érzékiesedés láncreakcióját racionális felütésű strófa szakítja meg. „Jó, kapitányom, ha eszed csak fele termetednek, / Jó szolgája leszel tervemnek. / Bár tudom, magas emberbe / Az Úrnak sok bunkója fér, / Hiszem, hogy közénk nem fér affér. / Na figyelj! Felejtsük el együtt ki vagyok, / Levetkőzöm, te levetkőzöl (…) Ruhád nekem adod. / (…) S én ruhám neked adom.

Vecsei H. Miklós újrafordította (újrasűrítette) az alkalmi társulat számára a darabot. Vakmerően cselekedett, hiszen javában dúl még a csata előadásaink szakolvasó szakírói körében arról, hogy leporolta-e, vagy költőileg kasztrálta Arany János szövegremekeit – adott esetben a Radnóti Miklósét és a Rónay Györgyét – tünékeny kortárs-létünk rím-ritmustudó nyelvmestere, Nádasdy Ádám? (Voltak oly daliás idők, melyekben már az a rendező is kritikusi feddést kapott, aki csak visszacsempészett előadása Nádasdy-szövegébe egy-egy csipetnyi Arany Jánost, dallamfűszer gyanánt.) Nos, Vecsei munkája abban feltétlenül újító, hogy újraképzeli a nézőtérre az eredeti Shakespeare-színház szellemiekben többszörösen rétegzett közönségét. E sokféle néphez beszél, huszonegyedik századian: olykor a bugyuta szóvicceire tárcsájukkal intenek be a tapsvezénylő manók, máskor előjönnek az eminens bölcsészhallgatók professzorpukkasztó szójátékai; travesztiás éllel metaforát emlegetnek, vagy szinesztéziát rendelnek a szereplők. Ugyanakkor, állagát illetően az alapnyelv facebook-lakonikus: tirádamentes, a napi használatban lévő képzettársításokra épül az ornamentikája: azt mondhatni, hogy egészében alkalmazóművészeti mintadarab.

Bolhából Elefánt – Elefántból Zsiráf. A színpadra alkalmazás művészetére gondolok, amelynek sarkalatos tényezője a nyelvi minőség, különösen akkor, ha az előadásra váró történet pár rövid mondatban összefoglalható. Egy hajótörött, királyi ivadék ikerpár leánytagja első látásra belezúg az őt szolgálatába és bizalmába fogadó uralkodóhercegbe, aki azonban mást szeret. Vele küldözgeti szerelmi sóhajait a szomszédba, az éppen apját és testvérét gyászoló grófnőnek. Hiába a hét évesre tett gyászfogadalom, a grófnő szerelemre lobban a fiúruhás küldönc iránt. Szerencsére előkavarodik a szintén megmenekült ikerfiú, s végbemegy a behelyettesítés: a grófnő megkapja ugyanabban a kiadásban a valódi férfit, a leányos küllemű szolgáját megkedvelő uralkodóherceg, pedig nem eshet homoszexuális kísértésbe: női valójában léphet házasságra az ikerlánnyal. Ennyi. Attól lehet egész estét betöltő a mese, ha utánajárunk, kifélék benne az akárkik. Van-e tulajdonságuk? – ahogyan a jellemzést nevezi a fordító.

Kovács Tamás (Orsino, Illyria hercege) kedélyét a bávatag szerelem és a heveny mélakór uralja. E két, önmagában, de együttesen is ellentmondó jellemvonásra a kevert depresszió meghatározást használhatjuk, ha rigorózusan keressük a definíciót ifj. Vidnyánszky megalapozott szertelenséggel komponált jellemeihez. A cselekvés és a tétlenség rugói egymás ellen hatnak – ez okozza az uralkodóherceg pozíciójában a helyben pörgést, az alapjárati padlógázt. A személyiségtitkok megfejtéséhez a kulcsot a zsebében rejtve őrzi a rendező, egészen Antonio (tengerészkapitány, Sebastian barátja) színre (akcióba) lépéséig. Ő javasolja védencének, amikor elválik az útjuk, hogy egy óra múlva a Zsiráfban találkozzanak. Nem az Elefántban, mint Shakespeare-nél!

A zsiráf emblematikus figurája Paolo Sorrentino La grande bellezza / A nagy szépség című filmjének (2013), amelyet okkal érzünk Fellini lidérces-poétikus közérzet-realizmusa méltó folytatásának. Fellini és Sorrentino számára az ősi Róma a kortársi – testi és szellemi – feslettség/bujaság kontrasztja, ifj. Vidnyánszky színi kavalkádjához ugyanez, a gótikus téglavár, amelynek kapuján egyszer csak beszuszakolnak egy gigantikus zsiráftörzset, s majd hozzá a nyakat és a fejet a mellvédről illesztik fel. Belenő a várba a zsiráf, eltávolíthatatlanul, mint ahogyan a filmbeli illuzionista sem boldogul az eltüntetésével a filmben.

Visszalapozva emlékezetünkben, az előadás minden mozzanatában A nagy szépség nyomára bukkanunk. Tarka nihil a világ. Orsino udvarában fociznak, és öngyönyörködtető kanzsúrokat tartanak; Olivia háza népe minden energiájával azon van, hogy kijátssza a gyász törvényét, s durva tréfával büntesse meg a rendpárti udvarmestert. Malvolio szerepében, Gyöngyösi Zoltán három pillérű alakítása kiemelkedő. Először vágyálmát fejti ki, amelyben Olivia hitveseként nemesi rangra emelkedik, s megalázhatja végre a sógorává lett, lump Nemes Böffen Tóbiást, Szabó Sebestyén Lászlót, aki szüntelen ivászatával, mint munkahelyteremtő tevékenységgel büszkélkedik. Másodszorra eljátssza azt az undorkeltő lovagfigurát, amelyet Mari, a komorna – Barta Ágnes alakítása – hamisított szerelmes levele szerint a legelőnyösebbnek gondolt az úrnője szíve elnyerése céljára. Végezetül, amikor a cselvetésre fény derül, bosszút fogad.

A rendező játékszervezői zsinórmértéke az arányos (megszerkesztett) ambivalencia. Ha akarom, Malvolio bosszúkiáltását épp olyan képzelgésnek látom, mint előbb a szerelmi vágyálmát, de feltámadhat bennem egy rendpárti vészkorszak sejtelme is. (A főpróbán szitává lőtte a vele csúfot űzőket, a premieren viszont csak esküdt ellenségét, Olivia iszákos nagybátyját puffantotta le.) A hatalom sáncai közt egybegyűlt nihilisták, az ál-futballrajongó udvaroncok, az ingyenélők valójában megérdemelnék a golyót. A kiábrándító üresség azonban nem zsigeri métely, hanem a kor szükséglete szerinti létállapot, ezért inkább sztoikus belátást igényel, mint ítéletet: a pesszimizmus derűjét, a hellén rezignációt.

A pozitívumok serpenyőjében a rátalálások találhatók. A herceg, felmérve addigi élete semmi voltát – akár a filmben Jep – megcélozza a környező ürességen túl, az éteri szépséget, s a hosszú illúzióutazása végén, Viola szerelmében megtalálja annak földi mását. Ifjú Vidnyánszkynál főhősök a lányok. Waskovics Anna célratörő diplomata-amazonként, Rujder Vivien az ösztöneit szabadjára engedő vadszerelmes, Olivia grófnőként tündököl, míg Barta Ágnes az agyafúrt cselédek virtuóz szendeségével cserkészi be magának a Bordás Roland alakította, Nemes Keszeg Andrást.

A mérleg nyelve – a kulcsszemély, a tudatmélyi Jep – azonban a Bohóc (Bolond). Patkós Márton szellemi szabadfoglalkozású bolond. Van ugyan bejelentett munkahelye – Olívia hercegnő gyászkastélya, ahol időnként fel akarják akasztani –, ám sűrűn hívják az alapjáraton Olíviáért epedő Orsino herceg legény-bulijaiba is, kéjdiszpécseri beosztásban. E kétlakiság felől faggatja őt az ugyancsak kétlaki Nárcisz/Viola. (Olívia kertje. Bohóc jön furulyával és dobbal. Mellette Viola, mint Nárcisz.)

VIOLA Jó napot, Bohóc! Te itt szoktál zenélni?

BOHÓC Nem, uram, én egyháznál szoktam, ez pedig vár-lak.

VIOLA Egyházi zenész vagy?

BOHÓC Nem, csak egy háznál lakom és ott zenélek.

VIOLA Azt is mondhatnád, hogy az állomásnál, ha mindig másnál álló vagy.

BOHÓC Nagyon igaz. Csakhogy én vagyok mindig, aki áll, ó, és más-más áll mellém.

VIOLA Ha ilyen jól játszol a szavakkal, nem raksz össze igaz mondatot.

BOHÓC Én örülnék legjobban, ha nem kéne beszélnem.

VIOLA Miért?

BOHÓC Nézze, uram, ma már nem lehet szóra építeni. Régen a szó, szájról szájra terjedt, ma szájról szájra változik.

VIOLA Ezt fejtsd ki nekem!

BOHÓC Sajnos, csak szavakkal tudnám kifejteni, azok meg olyan hamisak, hogy egyből elárulnák magukat. Szavakból én nem tudok igazat kifejteni. Ha szerencséje van, kihallja a csendből.

VIOLA Azért vagy cinikus, mert semmi nem érdekel?

BOHÓC Van, ami érdekel. S ha az lennél, te is érdekelnél, de így nem érdekelsz, s ha a semmi sem érdekelne, akkor te semmi lennél, vigyázz, mert eltűnsz, ha nem tűnsz elő.

VIOLA Te pedig, ha eltűnsz Orsinónál, előtűnsz Olíviánál és fordítva, hogy van ez a bolondoknál?

BOHÓC A bolondság, uram, úgy járkál a földön, mint Nap a Föld körül. Minden sötétségbe besüt. Nem volna igazságos, ha kevesebb lenne a bolondság a királynál, mint a gabonaszedőknél.

Életteli, nyüzsgő nihil, hol légies, hol vaskos testiség, bárgyú szóviccek és mélyfilozófia. Romantika és a paródiája. Karikatúraszerűen felnagyított hangulatjelek szóban és zenében. A multi-erotikus (multi-szexuális) kontakt tánc, a megújított (argó és szubkulturális dialektussal kibővített) pantomimnyelv. A közlésmódok paradigmája, a maguk teljes rétegzettségében, széltében és hosszában. A funkcionális fordítást elvégző Vecsei H. Miklós mellett, ihletett társalkotók sora: Hang, fény – Nagy Attila, Zene – Mátyássy Szabolcs, Koreográfus – Nagy Péter István Látvány – Hajdu Bence, Jelmez – Vecsei Kinga Réta, Rendezőasszisztens – Szilágyi Brigitta. A producer, Osváth Gábor nevéhez kötve említem, hogy a tanulmányaik során zsigeri összeszokottságra szert tett játszókról van szó, olyan társulatról, amely tetszőlegesen rögtönzőképes: el tud mozdulni bohózati irányba, ha kell, s nyomban előtérbe hozza majd a nemzetközi színházi formanyelv kliséit, amint külföldi meghívásról lesz szó. Amit Gyulán, a bemutatón láttam, arra azt mondhatom: a Sztalker Csoport színháza HATALMAS MOZI.

Képek: Kiss Zoltán