Színről színre

Ádámok és Évák Ünnepe Sopronban

A magyarországi Waldorf-gimnáziumokban a végzős osztályok a hagyományos érettségin túl közösségi érettségi vizsgát is tesznek. Ennek tárgya mindig egy színházi előadás, amelyet a darabválasztástól a bemutatóig – a rendezést, díszlet- és jelmeztervezést, kivitelezést és mindennemű háttérmunkát beleértve – a fiatalok önállóan hoznak létre. Van ebben valami megkapó. Van ebben valami megható.

Hiszen annyi izgalmas, hasznos és kevésbé hasznos tevékenység kísérthetné őket, mégis időt, energiát – talán még lelkesedést is – szánnak egy közös műalkotás létrehozására…

Erre gondoltam azon az áprilisi délutánon is a soproni Petőfi Színházban, amikor kétszázharmincöt ifjú színről színre felvonult, veretes szöveget értelmezett és közvetített, és mindenekfelett hangulatot teremtett a színház nagyszínpadán.

A kezdeményezés neve: Ádámok és Évák Ünnepe, története pedig két évre nyúlik vissza. A Magyar Teátrumi Társaság akkor állt elő az ötlettel, hogy fiatalok közösen hozzanak létre előadásokat, amelyet végül színházi körülmények között mutatnak be. Ilyenformán a mű, mint irodalmi alkotás is közelebb kerülhet hozzájuk, a színpadi játék pedig a mélyebb megértést, azonosulást segítheti. A szolnoki színház élén ebben vállalt magára úttörő feladatot Balázs Péter és Kiss József. 2010 őszén – más színházakkal együtt – Sopron is bekapcsolódott a munkába. A kezdetekről, a folyamatról, eredményről és tapasztalatokról Nyírő Bea tájékoztatta a Magyar Teátrumot.

 

– Miután minden soproni középiskolához eljuttattuk a felhívást, a polgármester meghívására találkozott a két fél, a színház részéről Darvasi Ilona igazgató, Nyerges Ferenc ügyvezető, Boross Zoltán színművész és jómagam, valamint az iskolák igazgatói. Hat soproni iskola kilenc osztálya vállalta a megmérettetést – mert versenyről nem beszélhetünk, de megmérettetésről igen! – hogy Madách Imre Az ember tragédiája c. művét együttes erővel színpadra állítsa. Sorsolás útján dőlt el, hogy ki melyik színt, illetve színeket dolgozza fel. A közös olvasópróbára még az ősszel sor került, az első és alapvető kérdések is ott tisztázódtak, majd kezdetét vette az önálló munka. Karácsony táján találkoztunk újra, és érdekes tapasztalattal gazdagodtunk: ahogyan a hivatásos színészek is más-más úton és módon érlelik a szerepet, úgy történt ez a fiatalokkal is. Volt, aki már akkor tökéletes szövegtudással próbált, mások két hónappal később is kínlódtak a szöveggel. Néhány osztály addigra már megteremtette a külsőségeket, jelmezt, kelléket használtak, másutt még nem volt látványos, de érettebb volt a jelenet.

Mindvégig telefon- és levélkapcsolatban voltunk a csoportokkal, válaszoltunk a felmerülő kérdésekre: „van-e UV-lámpa a színházban, használható-e a tréger (színfalhúzó – a szerk.), befér-e egy háromméteres akasztófa a színpadra…”. Boros Zoltánnal és Farkas Gábor drámapedagógussal koordináltuk a munkát, de természetesen a csoportokkal foglalkozó pedagógusok is bőségesen kivették belőle a részüket. A főpróbahéten valódi, izzó versenyszellem alakult ki. Egymás jelmezét, kellékeit látva az addig „farmernadrágos színek” is váratlanul gazdagodni, színesedni kezdtek…

A munka az önállóságon alapult, a színház alap-díszletet adott, de például a fodrászatból egy darab hajtűt nem igényeltek.

A főpróbahét mindenki számára feszített munka volt. 235 fiatal egyidőben a színházban! És nem a nézőtéren, hanem a színpadon! El sem fértek mindannyian a színház öltözőiben, a szomszédos utcában lévő Festőtermet is igénybe vettük, a biztonságos átkelést az úton polgárőrök segítették…

De volt egy pillanat, amikor minden nehézség szertefoszlott. A színházban tudvalevő, hogy az első összpróba kiábrándító, mert minden darabokra hullik. Most is várható volt, és mégsem így történt! Hibátlanul, megállás nélkül, balesetmentesen ment le az egész, mindig mindenki a helyén volt, és nem veszett el senki! A tapsrend-próba is maga a csoda volt, pedig a sor az utcáig kígyózott… A soproni színház forgóján egyszerre még biztosan soha nem álltak ennyien. Féltünk, hogy el sem bírja őket, rezzenés nélkül álltak, szorosan, még a lélegzetüket is visszafogták… és akkor lassan, nyikorogva elindult a forgó. Felemelő érzés volt.

A pálmát többen is elvitték. A Római színt a Lippai János Kertészeti Szakképző Iskola képviselte, emlékszem, az olvasópróbán tizenkét riadt szempár nézett ránk, „talán mégsem kéne itt lennünk” kifejezéssel. Aztán munkába lendültek: filmeket néztek Rómáról, szakirodalmat gyűjtöttek, pazar jelmezt és díszletet készítettek a szakmájukat is szolgálatba állítva… Ádám fején a babérkoszorú győzelmet sugallt – a zsűritől is bezsebelhették az első díjat, megosztva a Széchenyi István Gimnázium diákjaival, akik Konstantinápoly „színében” mutatkoztak meg. Közülük került ki az egyik legjobb Ádám. Sok fiatal tehetség tűnt fel az Egyiptomi színben is, a VASVILLA (Vas- és Villamosipari Szakképző Iskola és Gimnázium) ifjai között. A Prága II.-ben láthattuk a „leg-korhűbb” megoldást: az illuminált állapotban lévő és végsőkig kiábrándult Ádám egy kocsmában adja át tudását a takarítónőnek – fejezte be mondandóját Nyírő Bea.

 

Kiábrándultság…

Igen. Egyre kevesebb fiatal ül a nézőtéren, a nézőtereken…

Talán erre is egy csepp gyógyír ez az Ünnep. Az Ádámoké meg az Éváké.

Mindenesetre hajszálnyival közelebb kerülünk a „…bízva bízzál…” állapotához, ha ilyen elgondolások ennyi fiatalt mozgósítani képesek.

T. L.