Szétpattanó buborékok Kecskeméten

Mit tehet egy családfő, ha költekező neje és gyermekei miatt lassan minden összeomlani látszik? Átveszi az irányítást, és megpróbál rendet teremteni… Csiky Gergely humoros helyzetekkel gazdagon fűszerezett vígjátékát – a kecskeméti Katona József Színház idei utolsó bemutatóját – hazánk egyik legkeresettebb rendezője, Mohácsi János állította színpadra. A bemutatót április 27-én tartották. A két főszereplővel, Sára Bernadette-tel és Márton Andrással még a főpróbahét előtt beszélgettünk.

– Hogyan jellemeznék a karaktert, akit alakítanak?

– Az előadásban én vagyok Solmay Ignác, a család feje, akinek van három lánya, két fia, és egy költekező felesége. De nem csak a ház asszonya, hanem mindenki más is hozzájárul a családban ahhoz, hogy jelentősen megcsappan a vagyon: a szemük láttára válik semmivé az a gazdagság, ami korábban megadatott – meséli Márton András színművész.

– Én Szidóniát játszom, egy nagyon érdekes karaktert. Hihetetlenül önző, pénzéhes nőszemély, aki csak magával foglalkozik. A színdarabból nem derül ki, hogy a gyermekeit hogyan neveli, de nyilvánvalóan nem jól, hiszen költekezési mániáját ők is „örökölték”. Természetesen Szidónia a végén megkapja megérdemelt büntetését: kiderülnek a hazugságok, a címbéli buborékok szétpukkannak. Véleményem szerint ez az előadás különösen alkalmas arra, hogy a sok nevetés közben meglássuk, mi a helytelen, és mi lenne a helyes út – tette hozzá Sára Bernadette színművésznő.

– Milyen változtatásokat eszközölt a rendező Csiky Gergely 1884-ben írt művén?

Márton András: – Én nagyon nagy híve vagyok Mohácsi János munkásságának, mert olyan humora van, amit én rendezőként soha nem mertem megvalósítani. Sokat változtat, de csak olyan dolgokkal egészíti ki az előadást, amelyek szervesen kapcsolódnak a történethez. Jánosban van egyfajta bátorság, egy különleges érzék, hogy pontosan megérezze, mi rejlik egy-egy szituáció mélyén, hogy miként lehet azt igazán érthetővé és mulatságossá tenni. Olyan gesztusokat bont ki, amelyek a darabban csak periférikusan vannak benne, s ettől – amellett, hogy a történet ugyanaz marad – minden más fénytörésben jelenik meg. Sokkal élesebben, korszerűbben és ellenállhatatlanul szellemesen. Nagyon szabadon gondolkodik, s azt hiszem ez minden művész számára jó példa.

– Úgy tudom, a rendező egyedi munkamódszerrel dolgozik. Hogy haladnak a próbák? S miben más Mohácsi Jánossal dolgozni?

M. A.: – A munkamódszere az, hogy kezében egy fél literes vizes palackkal jön-megy a színpadon, gondolkodik, és ötleteket mond, amit aztán a dramaturg megír, vagy mi magunk írunk meg közösen. Hiszen a darab minden szereplőjét bevonja a gondolkodásba, s ettől érezzük úgy mindannyian, az első perctől kezdve, hogy ez az előadás a mi közös ügyünk. Soha nem mondja meg, mit kell a színésznek tennie, hol kell színpadra lépni, hanem mindent szép lassan, együtt dolgozunk ki. Kevés ehhez fogható konstruktív és élvezetes színházi munkában volt részem. Óriási öröm ilyen légkörben dolgozni.

Sára Bernadette:– Megfeszített tempóban dolgozunk, s bár a színész mindig ezt mondja, most igazán kevés idő áll a rendelkezésünkre. Én is először dolgozom együtt Mohácsi Jánossal, és nagyon szeretem, hogy nem kellett már az elemző vagy a rendelkező próbán tökéletes hangsúlyozással mondanunk a szöveget. Volt időnk arra, hogy ízlelgessük a szerepet, a szituációt, s ez mindenképpen hasznos. A premierig már csak bő egy hetünk van hátra, a munka dandárja még előttünk áll. De nagy izgalommal várjuk mindannyian a bemutatót!

B. L.