Szereplők fölé magasodó árnyékok

Asszonyok, lányok, tánc – Bernarda Alba háza a POSzT-on.

Federico Garcia Lorca drámáját táncjátékként adta elő a Forte Társulat az országos színházi fesztiválon. A mű a generációk közötti feszültséget dolgozza fel egy zárt viszonyrendszerben: egy családban, melynek már nincsenek férfitagjai. Az ebből adódó hiátus a színpadon mind a zene, mind a mozgás meghatározó eleme. A fülledtség, az elfojtott szenvedélyek és a finom gesztusok az előadás leguralkodóbb motívumai.

Widder Kristóf koreográfiája szikár, letisztult elemekből építkezik, a színpadképre és történetvezetésre is ez a puritán elegancia jellemző. A színpadi látvány a fekete szín monumentalitására épül, a díszlet, s minden szereplő ezt a színt viseli, olykor-olykor villan csak fel például egy piros legyező, olyankor azonban szinte ordító vörösnek hat. 110% táncot látunk, Widder Kristóf Bernardája néha azonban szó szerint is idéz Federico García Lorca drámájából. Különös rendezői megoldásként a női monológok is férfi szereplő hangján szólalnak meg, így a kifejezetten mély tartalmak is elidegenednek, gátolják a nézőt az érzelmi azonosulásban. A távolságot tovább mélyíti, hogy a szövegrészleteket felolvasó szereplő (Pallag Márton) a nézőközönségnek háttal ül, így mimikáját, arckifejezését sem láthatjuk, csupán hanglejtésével fejezi ki érzelmeit. Amit azonban a színészi játék és a tánc tompítanak, azt kiélezi a zene. Widder Kristóf Bernardájában a zene tekinthető a legbeszédesebbnek. A zenei anyag egyébként Bakk-Dávid László, a Zeneakadémia alkalmazott zeneszerző szakos, friss diplomás zeneszerző munkája, amely önmagában és táncaláfestéssel együtt is kifejezetten professzionális mű.

A kreatív rendezői fogásnak, -s annak a gesztusnak köszönhetően-, hogy Pallag Márton háttal ülve adja elő a drámarészleteket – a vizualitás terén képes teljes egészében megőrződni a férfi-hiány.  Bernarda Alba szereplőinek árnyai a színpad hátsó részére feszített fekete vászonra vetődnek. A szereplők fölé magasodó saját árnyékuk szinte elnyomja, bekebelezi a szereplőket, mindez akár az árnyékszemélyiség felszínre törésének tánclírai allegóriája is lehet. A személyiség el nem fogadott részeit, vagy akár bizonyos archetípusok elnyomását is jelentheti, amely értelmezés releváns a dráma lélektani mozgatórugóit tekintve.

A feszültség, a kínlódás koreográfiai variánsait látjuk, szinte beletörnek a mozdulatok a levegőbe, néha pedig apróbb mozgások, civil gesztusok ismétlődnek, szervezőelvük a mániákusság attitűdje. A hiány speciális női torzókat alkot, Lőrincz Katalin pedig az elkeseredettség, a szigor keserű szobrát alakítja mesterien.

Összességében érdekes, jó előadást láthattunk, azonban. úgy gondolom, hogy ennél sokkal több rejtőzik dramaturgiailag Lorca művében, amelyet azonban nem használt ki teljesen a koreográfia. A POSZT fesztiválszínpadán látott előadás minőségét pedig sajnos az is rontotta, hogy a gyászjelenet közben a szomszédos színpadot bontó munkások zajongása is hallható volt.

A magyar táncélet egyébként többször próbálkozott a dráma színpadra állításával. 2010-ben például Gold Bea dolgozta fel Kések háza címmel Lorca művét. Federico Garcia Lorca drámájának bemutatása ezúttal, a POSZT-on is nagy érdeklődést váltott ki, szinte az az érzésem, mintha a kedveltségi sorban rögtön a Rómeó és Júlia után következne, időnként előbbi helyére is állna. Próbálom megfejteni, vajon mi lehet az oka, hogy ezt, a meghaladott társadalmi normákat megjelenítő színművet érezzük ennyire aktuálisnak? (Természetesen lehetséges, hogy a magas irodalmi színvonal önmagában is elegendő mindehhez.) Érdemes azonban elgondolkodnunk, hogy vajon kései lázadásként, női felszabadulásunk felett érzett örömünk kifejeződéseként, s mintegy viszonyjelenségként tekint-e a Bernarda házára a néző, vagy a szingliség divatjának korában inkább egészen más fajta korlátokkal küzdő nőként azonosul a szereplőkkel és szeretné újra és újra átélni, hogy létezik szerelem, s van miért küzdeni? Esetleg egyik sem, s harmadik, negyedik okot kell az érdeklődés mögött keresnünk…

Viola Szandra