Szembe kell nézni önmagunkkal…

Sárga liliom Szolnokon

Molnár Lászlóval és Barabás Botonddal a tavaly – bérletszünetben – bemutatott, idén már bérletbe emelt, Balázs Péter által rendezett Sárga liliomról című előadásról, különösen annak utolsó képéről beszélgettem, hiszen ez a kép eddig szinte minden nézőt, s ahogy megtudjuk, a játszókat is különösen megfogta.

Először Molnár Lászlót kérdeztem:
– Peredy egy igazi kőszikla. Eltéríthetetlen, és nem akar letérni a választott útról, húgát is megtagadja. Szerinted ma létezik ilyen ember? Egyáltalán valaha létezett ilyen ember?
– Biztos vagyok abban, hogy volt ilyen ember, aki ennyire szeretett szépíteni a saját környezetén. Egy olyan ember, aki különösen érzékeny a szociális kérdésekre. Az a fajta igazságérzet, amivel ő rendelkezik, teljes mértékben elfogadható, senki nem gondolhat erről az emberről rosszat. Ő minden embert egyenlőnek tart és pont emiatt ragaszkodik az egész darabban a saját igazságához.
– Peredy szerepében milyen érzés az előadás utolsó jelenetében szembenézni a jövővel és a körülötted élő emberekkel?
– Nagyon nehéz érzés, hiszen nem érez mást, mint a körülötte élő emberek gyengeségét, akik a darab folyamán sorra bebizonyítják, hogy nem tudnak kiállni a saját elveik mellett, hiszen mindenkit le lehet győzni és meg lehet győzni.
– Az utolsó jelenetet nézve Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének utolsó mondatai jutottak eszembe: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok között, de mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Számodra is hasonló a végkicsengése a Sárga liliomnak?
– Én nem látom ilyen sötéten ezt a dolgot. Nem vagyok biztos abban, hogy Peredy végül föladja-e a végén. Lebegtetve marad, hogy ő bedobja-e a törölközőt. Az, hogy igent mond, tulajdonképpen nem azt jelenti, hogy feladja az elveit. Eddig minden néző, akivel találkoztam, másként értelmezte az előadás végét. Volt, aki azt gondolta, hogy öngyilkos lesz, mások azt, hogy harcolni fog, megint mások azt, hogy beáll a többiek mellé, mögé.
– Talán pont ettől ennyire izgalmas az előadás utolsó jelenete.
– Így van, és én magam is igyekszem arra játszani, hogy ne legyen egyértelmű a végkicsengés, hiszen kihúzom magam, és felemelem a fejem.
– Számodra mit jelent Thurzó főhadnagy szerepe? Milyen érzés ezt a karaktert alakítani a színpadon? – szólt a kérdés Barabás Botondhoz.
– Sokat kerestem magamban, hogy miről is szól ez a szerep. Sokáig a hűség volt a vezérmotívum, amire építem ezt a szerepet, de aztán rájöttem, hogy ez a figura is olyan, mint minden ember. Tulajdonképpen benne a szolga hűségét láthatjuk. Thurzó többfelé is húz, és az is egyértelműen látható, hogy neki megvan a saját véleménye arról az egész világról, ami a színpadon megjelenik. Emellett Barabás Botond hozzátette: Az utolsó jelenetet én két részre bontanám: a hűségre és a saját vélemény megformálására. Hűség nélkül nem élhetünk, ahogyan véleménynyilvánítás nélkül sem. Számomra épp az ebben a figurában a legérdekesebb, hogy meddig beszél belőle a hűség, és honnantól bújik ki belőle a saját véleménye.
– Az utolsó jelenetben egy hosszú monológban szembesíted Peredyt a világ állásáról.
– Igazából azt gondolom egy szerepmegformálásnál, hogy nem az a lényeges, hogy a replikám milyen hosszú. Attól függetlenül, hogy egy mondatot kell elmondanom, vagy egy hosszú monológot, a lényeg az, hogy a vezérfonalát elkapjam az általam alakított figurának, és azt hitelesen hozzam a színpadon. Ennek a figurának az igazsága nem csak ebben a szövegtengerben található meg, hanem az egész darabban, viszont itt tényleg olyan igazságokkal szembesít a Thurzó mindenkit, hogy annak mindenkihez el kell érnie. Azért örülök nagyon annak, hogy ez a szerep engem talált meg, mert az én eddigi színészetemhez képest ez nagyon más. Ebben a szerepben nagyon közel tudtam kerülni az emberekhez. Ebben a szerepben tulajdonképpen azt mondom el, amit ők gondolnak, és én estéről estére hallom, ahogy a tömegmoraj elhalkul, és elkezdünk együttgondolkodni a közönséggel, tulajdonképpen nem is tudom, hogy ezek után a pillanatok után mi történik. Ehhez kellett az, hogy nagyon óvatosan, finoman rávezessen erre Péter, ez a legvégén egy hatalmas repülés. Következik egy olyan kép, amikor megjelenik az összes kollegám a színpadon. Úgy áll be az egész társulat a díszletajtók mögé, hogy abból mi bent a színpadon semmit nem érzékelünk, óriási érzés kinyitni rájuk esténként ezeket az ajtókat. Ezért is vagyok nagyon hálás ezért a szerepért. Emellett pedig ott van mögöttem a lélegzetét visszatartó közönség, és érzem minden este, hogy történik valami a színpadon, bennem és a nézőtéren is. S ha ezt érezhetem, akkor nem hiába választottam ezt a pályát. Katarzisos élményről beszélek, nem tudom, hogy a közönség soraiban pontosan mi történik, de számomra leírhatatlan ez az egész. Szembesítem Peredy doktort a világ álságosságával, miközben ajtókat nyitok ki. Ez egy csodálatos kép. Hiszen amikor ajtókat nyitunk, akkor új lehetőségek felé nyitok, s amikor ezekben az ajtókban emberek állnak, akkor az azt jelenti, hogy számukra is mindig van új kezdet. Nagyon ritkán adatik ilyen katartikus élmény.

Nagy Sára