Szegény Dzsoni és Árnika

Ősbemutató a Csokonai Színházban

Alig múlt egy napja, amikor is ugyanitt a főpróba előtt, Bakota Árpáddal (alias író – Östör király) beszélgettünk saját pályafutásáról, gyerekekről, színházról, mit is, hogyan kellene csinálni az iskolában és a színházban. A legfontosabb szakmailag is érdekes fogalom, amit használt, az a modulációra vonatkozott. De kapcsoljunk vissza, mert direktorunk pohárköszöntőjére elcsendesedik a siker friss élményében fürdőző, zajongó kompánia. „Ugye mégis az bizonyosodik be, hogy ellene lehet menni az árnak, nem kell fölvenni az őrült tempót, azt az erőszakos, poénra játszó klip-technikát, amivel a kicsiket naponta bombázzák a képernyőről, filmvászonról, vagy akár a színpadról. A mai bemutatót látva én is kedvet kaptam és megígérem, hogy jövőre rendezek egy gyerekdarabot.” Jól artikulálva, tisztán megszólalni a gyerekek előtt lehet, Lázár Ervinnel bizonyosan. A három éve karácsony tájt elhunyt „Rácpácegresi Berzsián”, a lázadó „jobblada-költő”, Isten szerette pogány, még jól tudta, hogy hol húzódik írásban és mentalitásban a jól járható keskeny ösvény gyermek és felnőtt között. Az általa megírt számtalan színpadot, filmet is megjárt történet már bizonyított. A mostani debreceni előadás az azonos című mesenovella drámai, kőszínházi formájú ősbemutatója. Mi, 40-50 éves gyerekek persze még emlékszünk Sólyom András filmjéből Bujtor Istvánra, Törőcsik Marira, Puskás Tamásra, de mától Mercs János Dzsonija, Szűcs Kata Árnikája, Újhelyi Kinga Százarcú boszorkája, Garay Nagy Tamás Ipiapacsa, Kristán Attila Rézbányai Győzője a hiteles hősei a mesének, Árkosi Árpád értő, könnyed rendezésében. Mi a titka? Mi a titkuk? Bakota Árpád, aki a másik oldallal, tudniillik a felnövekvő ifjúsággal – az Ady Gimnázium színésztanáraként is – naponta találkozik, több oldalról közelít. Színészként arról beszél, hogy mesét játszani nehéz, mert a felnőtt, felnőtt módon, felnőtteknek akar játszani. Nagy feladat, nem könnyű eltalálni azt a hangnemet, ami a gyerekeknek megfelelő egy színpadon előadott meséhez. Az alapokat a karakterszínjátszásban lelhetni fel, amit már régen kikezdett a pszichológiai realizmus, meg az abszurd. A régi iskolából még talán többet őriznek keleten, a szerb vagy a román színjátszásban. Nálunk ez már nem működik olyan tisztán, pedig itt – a Dzsoniban – a karakterformálás során tudatosan át kell esni a ló túlsó oldalára. Színesnek és túlzónak lenni, modulálni a kiejtett hangig, a rövid – hosszú magánhangzóig eljutni, ezeken az elemi nyelvi szinteken is alakítani. Lázár Ervin ebben is sokat segít, mert ha reális gyermek-felnőttszituációból is indít, a meseszövés és a szöveg fordulópontjain mindig elhelyez egy-egy fontos tanulságot, ami a színész számára is eleve kijelöli a hangsúlyokat. A színészi – rendezői technikákon túl, amit ez a darab is fölvet a próbák folyamán, a háttérben sokkal súlyosabb és általánosabb problémák vetődnek fel. Ha belegondolunk, hétköznapjainkból jószerint teljesen hiányzik az a meghittség, ami a meséléshez szükséges természetes emberi helyzeteket létrehozhatná nagyszülő és unoka vagy szülő és gyermek között. A szerepminták és a szerepkényszer a gyerekeket is idő előtt megrontja. Ezt tapasztalni még egy olyan gimnáziumban is, ahol szakmai előképzés gyanánt színházzal foglalkozunk. Mit és hogyan lehetne tenni azért, hogy ez a helyzet megváltozzon? Talán azt, és úgy, ahogyan azt Bakotáék tették a ’80-as években, az Újvidéki Rádió drámaegyüttesével, amikor a délvidéki kortárs magyar szerzők gyerekeknek szánt műveit rendszeresen dolgozták fel hangjátékban vagy azzal a modellel és gyakorlattal, amit pl. a szabadkai gyerekszínház képviselt európai, sőt világsikerrel, vagy azt, amit most a Csokonai Színház megcselekedett, hogy a félmúlt magyar irodalmának olyan nagyságait állítja színpadra, mint Lázár Ervin. Mispál Attila kollegánk a bemutató után százas szériát jósolt. Úgy legyen!