Tollforgató-maszkban
Szerkesztő: Ozsváth Eszter
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. (PIÜ) Szakírói kurzus címmel – a PIM Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetének szakmai közreműködésével – 10 hónapos programot hirdetett, amelyre szeretettel várta a színház és a cirkusz világának megismerésére, annak bemutatására kedvet, elhivatottságot érző fiatalokat.
Both Gréta
Kezdetben gyermeki lelkemet inkább a látvány és az élmény egésze varázsolta el, és azt, hogy hogyan viszonyultam a színházhoz, az első találkozás nagyban meghatározta. Tényleges cselekvővé tizenöt éves koromban váltam, akkor jelentkeztem a soproni színitanodába, ami abban az időben nagyon sokat változott, szigorúbb és komolyabb lett a rendszer, ezt én a korábbi években hiányoltam. Azok az évek, amiket többek között Komáromi Sándor tanítása alatt ott töltöttem, megváltoztatták és tágították gondolkodásomat a színházról, és a saját helyemről a világban. Bármi történt is velem, valahol mindig azt éreztem, hogy a ’színház’ fogja a kezem, és vezet az én sárgaköves utamon. A Soproni Petőfi Színház súgójaként először egy Ibsen-darab, a Ha mi holtak feltámadunk előadásában dolgoztam. Ha ezt a művet csak olvastam volna, valószínűnek tartom, hogy nem feltétlenül sorolnám a legkedvesebb dráma kategóriába, nem is kezdtem létösszegzésbe a hatására, de érdekesnek tartottam felfejteni a szereplők motivációit és akaratlanul is saját ismeretségembe tartozó embereken és életükön kezdtem gondolkodni. A kritikus megnevezés szerintem magában hordoz egy negatív felhangot, mintha a hierarchiában ő állna mindenki felett, és mindenek tudója, megmondója lenne. A jó kritikus azonban tanult és látja az összefüggéseket drámák, előadások és életpályák között. Írásában mégsem célja a kioktatás, nem akar szándékosan bántó lenni, de igyekszik minden helyzetben őszinte maradni.
Keresztes Ágnes
Elsősorban színész vagyok. Ezen nem is szeretnék változtatni. Ami számomra kihívás, az az, hogy én vagyok a jelen. Kedvenc előadások közül Purcarete Faustját, a kolozsvári Ványa bácsit, meg Tomi Janezic Sirály c. előadását említeném, mind formabontó, és, mint diák, teljesen megváltoztatták a színházról alkotott képemet, elképzelésemet. Addig nagyon klasszikus képem volt a színházról, kisvárosban születtem, ott is nőttem fel, nem igazán értettem, hogy mi lehet a színház más közegekben, vagy önmagában. Amikor a Faustot néztem, és a pokol-jelenetnél megnyílt a színpad, és elkezdtek behajtani a malacfejes színészek a térbe, azt kezdtem nézni, hogy ez még az előadás-e, vagy épp egy terrortámadás közepén találtam magamat. A számomra nagy emberek azonban lassan múlttá válnak és rajtam a sor, hogy akár olyan változásokat vigyek véghez a szakmámban, amilyeneket anno Bocsárdi László. Persze egyáltalán nem célom ez. De megtehetném. Elméletben. Számomra a színház alapja és lényege két pilléren alapszik. Elsősorban a színészen és a nézőn. Minden más nélkülözhető és kevésbé izgalmas ezeknél. A színész alkotása a legtörékenyebb, leghalandóbb, legizgalmasabb tevékenység, aminek szemtanúi lehetünk. Amit nem szeretek, az az, ha “szép” színésznők alakítanak “szép” szerepeket és unalmasak. Megfigyelésem azonban az, hogy valamiért nagyobb testtudattal rendelkező egyének, sokkal jobb teljesítményt nyújtanak színpadon. Nem akarok általánosítani, persze, de az a törekvés, hogy a színész fitten tartsa magát és idősebb korában is felugorjon álló helyzetből az asztalra, egy szakmai minimum.
Lengyel Emese
Gyerekkoromban a szüleimmel sokszor látogattunk el az ausztriai Bad Ischl-i Lehár Fesztiválra. A mai magyarországi operettjátszás helyzete sokszor elkeserítő, de néha még az osztrák is tud meglepetéseket okozni. Középszerű, rendkívül unalmas, virágfüzérekkel és flitterrel teli üres zene és történet lehet még egy olyan alkotás is, melynek igenis van mélysége, lehetne aktualizálni, igényesen megkomponálni a jeleneteket, ez pedig meghatározó élmény, hiszen egy minden másodpercében rossz rendezésből és előadásból rendkívül sokat tanulhatunk. Szirmai Albert zeneszerző szakmai felkészültségét, pályaképét mindig is csodáltam. Munkamorálja, hozzáállása a zenés színházhoz – különösen a daljátékhoz és az operetthez –, a tehetséges fiatalokhoz és a magyarságához mind-mind példaértékű. A vele készült interjúk, a nyilatkozatai máig meghatározzák azt, hogy én miként alakítom a szakmai életemet, mik a prioritások. Egyik célom, hogy a gyerekek meséken keresztül ismerjék meg a magyar operettművészet hagyományait, kiemelkedő alakjait – nemcsak a zeneszerzőket, hanem a librettistákat is –, zeneiségét. A magyar színpadi szerzői jogok történetével, valamint a társszerzőség jogi hátterével szeretnék – elsősorban esetpéldákon, peres ügyeken keresztül – tovább foglalkozni. Az Ujvári János diplomadíj-pályázat miatt kapcsolatban állok a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalával, szeretném folytatni a közös munkát, továbbá jogi fórumokon, rangos hazai folyóiratokban publikálni. A legnagyobb vágyam azonban az, hogy az államszocialista Magyarország operettkultúráját, valamint a külhoni operettjátszás alakulástörténetét kutassam színház- és zenetudományi szempontok érvényesítése mellett.
Nagy Szilvia
Gyermek- és kamaszkoromat Békéscsabán töltöttem, majd Budapestre, végül Egerbe kerültem. Jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház színésznője vagyok. Eredetileg énekesnek készültem, a Zeneakadémián diplomáztam. Nagyon érdekelt az opera világa, de igazából mindig is a “színház” vonzott. Nem vagyok azonban az a típus, aki példaképeket állít maga elé. A fegyelmezett, komoly, befelé figyelő művészeket csodálom, akik kívül-belül állandóan fejlesztik, nem kímélik magukat; ugyanakkor kompromisszumkészek, alázatosak. A színpadon a legbelsőből fakadó játékot szeretném látni és csinálni, ami akár a műfaji keretek esetleges bárgyúságát sem fél lerombolni egy „igazabb” produktumért. Színházi élményeim közül szinte mindegyik meghatározó, a jó is, a rossz is; és az évek során mindkettőből akadt bőven. Nem biztos, hogy mindig minden és mindenki tetszik, de nagyon fontos a keresés és az empátia: hogy a másikat meglássuk, és az értéket akarjuk megtalálni abban, amit csinál. Az öncélúságot, az egót azonban nem szeretem, nagyon elszomorít − az életben és a színpadon is. Az írást mégis az egyik legkifinomultabb kommunikációs formának tartom, mert a legpontosabban jelenítheti meg egy ember összetett érzelmi-gondolati világát. Ugyanolyan kreatív tevékenység, mint a színház: játék − csak betűkkel. De mint a színházban, a jó játéknál itt is fontosabb a mondanivaló. Ezért szeretném hasznosan csinálni.
Ozsváth Eszter
Időről-időre megvannak azok a színházi emberek (de megnevezhetnék gyakorlatilag bármely művészeti ágat), akiknek az adott pillanatban érteni vélem a formanyelvét, a (színpadi) megnyilvánulásait, rá tudok kapcsolódni az általa kreáltakra, illetve élvezni tudom mindazt, ami ő, meg ami belőle születik. Ez nem feltétlen azért van, mert azonosulni tudok, vagy szeretnék vele, sokkal inkább, mert valami megfog benne, kíváncsivá tesz, netán éppen zavar. Talán a 2016-2017-es évad lehetett, mikor a debreceni Csokonai Színház vendégelőadásra hívta a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Anyegin című előadásának stábját. Az produkciót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karának rendezőszakos hallgatója, Nagy Botond rendezte, s becsületére váljon, hogy neki sikerült az, ami egyébként keveseknek: fűszerességével elborzasztotta az egyhangú ételeket fogyasztó debrecenieket. Bár színész és néző között nem jött létre „klasszikus értelemben vett” párbeszéd, az Anyegin abba a színtiszta vágy-állapotba vezényelte a kívülről figyelőt, amiről a hétköznapokban jobb is megfeledkezni, mert egyébként felemésztené az embert, és ezzel természetesen (még a közönség tagjaként is) nehéz szembenézni. Kedvenc színpadi szerzőm jelenleg Sarah Kane, és úgy általában, nagyon tetszenek az in-yer-face theatre szerzői. Érdekes módon angol szakosként órára nem kellett tőlük olvasnom semmit, az ötvenes évek „dühöngő ifjúságától” (Angry Young Men) viszont igen, valamiért az in-yer-face theatre-t is „hozzájuk” kötöm. Mind stílusukban, mind tematikájukban hasonlóak egymáshoz, káoszukban és nyersességükben valamiért újra és újra komfortra tudok találni, jó volna több ilyen „kimozdulást” látni a színpadon is.
Rosznáky-Varga Emma
A színész exhibicionista lény, ez így van rendjén, amint színpadra lép, hivatalosan megkülönböztetik a civilektől. Ugyanakkor nem mindegy, hogy és mit hajt végre a színész, és egyébként mi a véleménye a megmozdulásáról. A színészről alkotott általános képünk az, hogy teste is az produkciót szolgálja, ez a prózai előadások tekintetében is igaz; a test színpadi működéséről megfogalmazódó kérdések és válaszok talán csak a bábelőadások szempontjából vitathatók. Nagyon szeretem a bábelőadásokat, nagyjából mindent, ami báb, ezeknek az előadásoknak szinte minden pillanatára emlékszem. Szívesen lennék bábkritikus, mert egyrészt hiány van belőle, másrészt érdemes megismertetni a magyar közönséggel, sokan még mindig azt hiszik, hogy ez csak gyerekműfaj, holott nem. Shakespeare A viharja nekem bábszínházi feldolgozásban tetszett a legjobban, minden mágia a „helyére került”, hatalmas élmény volt, és újra látni akarom. Meghatározó számomra Markó-Valentyik Anna előadása, az Anyajegy. A bábművészeket olykor azért tartom nagyobbra a színművészeknél, mert egyszerre keltenek életre egy másik karaktert a sajátjukon kívül, és alázatosabbak, ami bennem tiszteletet ébreszt. Megmondom őszintén, én nem vagyok ilyen „meghatározós ember”, hűtlen vagyok ízlésben, mikor-mi tetszik, mikor-mi érdekel, lehet, hogy holnap már mást mondanék. Nem is akarok lecövekelni egyetlen alkotó mellett sem.
Sorbán Csenge
Már tizenéves koromban volt pár színházi aha-pillanatom, amelyekre pontosan emlékszem. Később, a véletleneknek köszönhetően megnéztem Sepsiszentgyörgyön a Bocsárdi László által rendezett Hamletet. Aha. Aha, hogy ilyen is tud lenni a színház, vagy egy aha, hogy ez a színház. Azt, hogy a varázslat mellett mi volt az, ami Szentgyörgyön mellbeütött, nem tudnám elmagyarázni. Marosvásárhelyen az András Lóránd Társulat Lecke című előadása szintén aha-élményként vésődött az emlékeimbe. Ez volt az első fizikális színház, amit láttam életemben, egy iskola által szervezett kirándulás része volt, a közönségbeszélgetésnek hála pedig akkora botrány lett belőle, hogy az még a ballagásunkra is rányomta a bélyegét. Elsőként a Harag György által írt levelek, rendezői példányok, illetve interjúrészletek összesítő könyvek indítottak el azon az úton, hogy jobban érdekeljen az erdélyi színháztörténet. Ez volt az első olyan olvasási élményem, ami után azt éreztem, amit Salinger főszereplője a Zabhegyezőben. Holden Caufieldhez hasonlóan, én is szívesen felhívnám telefonon Harag Györgyöt, hogy egy órát beszélgessünk. Megkérdezném, hogyan volt ereje a semmiből, csupán akarattal színházat csinálni egy fiatal társulattal, két olyan provinciális nagyvárosban, mint Nagyvárad és Szatmár. Mégis, ha egyszer nagy leszek és lesz elég pénzem saját magam szórakoztatására, szívesen készítenék riportokat, dokumentumfilmeket vagy akár podcasteket, nem ismert, vagy a társadalomból kirekesztett alkotókkal, akikre kevesen figyelnek. Ide értem a nemzeti kisebbségben élőket, a nőket, a roma művészeket vagy akár a vidék világában tevékenykedő kulturális embereket.
Táborosi Margaréta
Mikor elkezdtem a színház iránt érdeklődni, az addig megszokott és ismert konvencióból rántott ki a Krétakör Színház, hozzájuk először nem találtam nézői befogadó kulcsot. Később utánozni szerettem volna őket a munkáim során. Izgalmas kérdéseket vet fel az alakulásuk, egy alkotócsoport kifulladása, és a továbblépés felvállalása. Az első olyan élményem, amikor nem értettem igazán, mit látok a színpadon, csak éreztem, hogy valami olyasmi történik, amit szavakkal nem biztos hogy meg tudok fogalmazni, az az Újvidéki Színház vendégjátéka volt Zentán, az akkori Művelődési Házban. Örkény István Pisti a vérzivatarban című groteszk drámáját játszották. A kilencvenes évek háborús emlékei még meg sem szelídültek (1999-ben mutatták be a darabot), a szóbeli-írásbeli feldolgozása az időszaknak még nem kezdődött el, és már azon kapták magukat a nézők, hogy a közelmúlt történéseit látják a színpadon. Az előadás során a csönd nehézzé és félelmetessé vált, ám a legvégén mégis megkönnyebbülést és erőt kaptunk. Érvényesen és aktuálisan szólalt meg a mű. Szeretném a vajdasági magyar színészképzés történetét megírni. Ehhez a munkámhoz fejlesztenem kell stiláris és szakírói vénám. Úgy érzem a téma felkutatása során még több összefüggés, történés rajzolódik majd ki előttem, amelyeknek írott rögzítése hiánypótló lenne a vajdasági magyar színházi élet számára.
Tölli Szofia
Keleten a színház elválaszthatatlan a zenétől és tánctól, így az általunk ismert paradigmával ellentétben nem vált túlzottan hangsúlyossá a prózai színjátszás. A klasszikus táncokat ilyen módon inkább a mozgásművészet, illetve a rituális színház fogalmaival írhatjuk le. A legmeghatározóbb színpadi személy számomra a mesterem (Sandhyadipa Kar) mestere, Guru Kelucharan Mohapatra. A színház mellett (vagy azon belül) a tánc az, ami igazán foglalkoztat, a mozgásművészet. 2009 óta odisszi táncot tanulok és tanítok is. Guru Kelucharan Mohapatra – Guruji, ahogy a tanítványok emlegetik – az odisszi tánc egyik úttörője volt. Az odisszi tánc élő hagyományt jelent, viszont nem homogén. A hagyomány tovább élteti a mesterek koreográfiáit, így az, aki ezt a stílust tanulja, a saját mester-tanítványi láncolatának ismert darabjait sajátítja el első sorban. Számomra az a legkülönlegesebb kompozícióiban, ahogyan az egyes történetek karaktereit ábrázolja. Ezek a legtöbbször az indiai mitológia archetipikus alakjai, mégis többdimenziósakká válnak, kifejezetten széles érzelmi palettát bemutatva, nagy íveket bejárva egy-egy koreográfia során. Úgy gondolom, ez a legnagyobb újítás, amely Guruji táncában felfedezhető. A technikai ismeretek és a precízió nem cél, csupán eszköz egy olyan táncelőadásban, ahol a táncos spirituális cselekvést végrehajtóként és színészként egyszerre van színpadon.
Varga Bianka
Nem vagyok azok közé sorolható, akik kisgyermekkoruk óta járnak színházba, gimnázium, majd pedig egyetem alatt viszont már gyakrabban el tudtam jutni egy-egy előadásra. Lényeges pálfordulásra azonban csak később, Lengyelországban került sor, ott és akkor döntöttem el, hogy hazatérésem után színháztudomány mesterszakra jelentkezem a KRE BTK-ra. Szenzációs tanáraink voltak az egyetemen, akikkel minden szegletét átbeszéltük egy-egy drámának, illetve előadásnak. Később Balázs Zoltán Yvonne rendezése volt az, ami megerősítette bennem az érzést, hogy jó helyen vagyok. Azelőtt régen tapasztaltam magamon, hogy, amint az Yvonnenál is, mint egy elsőosztályos kisgyerek, nem tudok az izgatottságától megülni nyugodtan a széken. Leomlott a negyedik fal, és ugyan nem én voltam Yvonne, de a Burgundi Királyság egyik udvarhölgye lehettem, még ha csak egy órácskára is. Tetszik ez az ismerkedésen és kísérletezésen alapuló ars poetica, és bízom benne, hogy többek között az Augusztust is láthatom majd a korlátozások feloldása után. Habár nehéz lenne megfogalmazni, mit nem látnék szívesen újra élőben, jelenlegi kedvenc drámaíróm, Bogusław Schaeffer drámáiból készült bemutatóra bizonyára nagyon szívesen elmennék.
