Maradjunk kapcsolatban!

Színi krónika

Spirita Társulat – Bethlen téri Színház

 

 

 

PUSZTULÓ recept

 

Az elmúlt évek alatt szinte „toposszá” vált a média kritizálása. Különös iróniával és gúnnyal vesszük górcső alá a televíziós műsorokat: híradókat, talkshow-kat és (zenei) vetélkedőket. Aktív műsornéző és a televíziót évek óta be nem kapcsoló véleménye – inkább ítélete – ugyanaz: ezek a műsorok lopnak, csalnak, hazudnak, minden egyes szereplő beépített, átépített, megkonstruált. A műsorvezetők csupán produktumok, akik eladják magukat a nagyobb nézettség és magasabb fizetés érdekében. Az asszisztensek és a technikusok a mindennapi betevő falatért tűrik el a megaláztatásokat. A meghívott vendégek, celebek pedig csupán egy szörnyű, lassan unottá vált színdarab rossz vagy kevésbé rossz szereplői.

 

A végítélet: hiteltelenség. De vajon a televízió, rádió vagy a bulvár világán kívül mi képesek vagyunk őszintének lenni önmagunkhoz és másokhoz? A való életben képesek vagyunk vállalni saját egyéniségünket, és nem veszünk fel szerepeket? Netán mi is színészek vagyunk a magunk életében? Torz és sok helyen törött tükröt állítottak elénk –és talán önmaguk elé is – a Spirita Társulat tagjai a Bethlen Téri Színházban.

 

A Mónika show utolsó adását 2010-ben adták le. A Balázs show jelenleg szünetel. Mégis, e kettő egyvelegét írta meg és vitte színre a társulatvezető, Egressy G. Tamás. Az Odaba Show tipikus, a kereskedelmi csatornákról jól ismert beszélgetős és az elkövetett hibákkal, gyarlóságokkal szembesítő műsor. Ám mit is jelent a szó: ˝tipikus”? Nézzük e műsortípus legfontosabb hozzávalóit.

 

Hangzatos főcím és a műsor elején felcsendülő szignál: pipa. A figyelmet felhívó, mégis a kényelmet sugárzó díszlet: a két, lilás, körökkel díszített paraván, valamint a hátsó kulisszán személyes fotók és a vendégek bemutatkozó videója, továbbá a kényelmes fotelek eleget tettek a kívánalmaknak. Jópofa, lendületes, magát el(ő)adni képes műsorvezető: nos, ebben az előadásban kettővel is találkozunk: Odaba Zsolt (Krausz Gábor) és Sírásó „Ricky” Richárd (Kocsi Fülöp) – aki nem mellesleg sztárszociológus is. Mindketten pofátlanok, trágárak, beszólogatóak és gúnyosak mindennel és mindenkivel szemben. Nézhető, vicces, szemtelen. Eladva. Pipa. Az alapanyagokhoz hozzátartozik még az eltúlzott, érdekes(nek látszó), ám ugyanakkor felszínes(nek mutatkozó) jellemvonásokkal megáldott karakterek tömkelege: a meghívott vendégek. Ebben sem szenvedett hiány a Pusztuló című darab. A pódiumra lépett – többek között – a falusi tanító (Bárány Gergő), aki sajátos, olykor kicsit agresszív nevelési módszert alkalmaz a nebulók megregulázására (figyeljük csak meg, milyen jól játssza a SZEREPÉT!); találkozhattunk a szabadságért, és az egyenjogúságért küzdő, továbbá sok minden ellen tüntető és tüntetni vágyó Szegfű Gusztávval (Sipos András). A hév, az ellenszegülés heve csupán a fűvel és a droggal kapcsolatban enyhül. Egy picit.

 

De természetesen a markáns, szélsőséges nézeteket valló Sávos Árpád (Czibere Krisztián) sem maradhatott ki a buliból – izé, a műsorból. Itt volt még velünk a világbékéért pillangókat kergető, és lenge ruházatban magának sütit adományozó Szivár Alexis (Kármán Henrietta), betipegett kis kosztümjében az egzisztenciálisan független, egyébként saját pártja nézeteit és céljait hevesen és szenvedélyesen deklaráló kormányszóvivő, Káderik Dóra (Nagy Kata). No és, persze, az alkoholista pap, Szkácsik Piusz (Egressy G. Tamás).

 

15095681_1862448410651348_6517941201687082406_n.jpg

 

A hagyományos recept alapvető hozzávalói megvannak. Ha el is készítettük az ételt, már csak az ízesítés hiányzik.

 

Végy egy csipetnyi homoszexualitást! Teszem azt, a reklámszünetben csattanjon el egy forró csók Odaba Zsolt és asszisztense, M Hegedűs Dávid (Seres Dániel) között! Vagy legyen egy jó kis szerelmi konfliktus! Például, csináljunk egy szerelmes párt Gusztávból és Dórából! Micsoda fordulat! Ha Ricky összevész a józan rezonőr, az „én átlátom a helyzetet” szerepében tetszelgő segédjével, Violával (Harsányi Lea) – az sem utolsó adalék. S ha ráadásként kiderül a papról élő adásban, hogy a nőkkel kapcsolatos kudarca miatt kényszerítette magát Isten szolgálatába és a cölibátusság igájába: nos, ez egyszerűen páratlan megoldás!

 

Megvan a torta, megvan a hab. Kerüljön rá a meggy is. Totális kiakadás, kifakadás, mindenki megosztja egymással legbensőbb(?), általunk soha nem gondolt, általuk féltve őrzött titkait. Műsorvezetők, vendégek egyaránt. Szerelem, ármány, leleplezés, hiszti, könnyek, kiábrándultság. Mint egy rosszabb brazil szappanoperában: „kimondjuk, ha meg nem is oldjuk”, ahogyan Zsolttól és Richárdtól hallhattuk. Mindez élő adásban történt, hiszen a kamerák nem álltak le. The show must go on.

 

15107312_1862448333984689_5329661245008516749_n.jpg

 

Torz tükörbe néztünk azon az estén. Nem a társadalmunkat ironizálta a Társulat: minket magukat. Nem a média hatalmáról szólt ez a darab. Hiszen a média egy, a szórakoztatás céljából gyártott műsortípusnál sokrétűbb, mélyebb, ezenkívül több módon manipulálódik és manipulál minket. Folyamatos manipuláció alanyai vagyunk. A tekintetek kameráinak kereszttüzében az alkalmazkodás kikerülhetetlen. Nem kell ahhoz színdarabot csinálni, vagy a televízió elé ülni, esetleg bekapcsolni a rádiót ahhoz, hogy rádöbbenjünk: mi sem merünk őszintén viselkedni. Magunkhoz és másokhoz sem. Saját, „életnek” nevezett show-nkban produkáljuk a legrosszabb szerepeket. A mi önálló gondolataink; a személyiségünk pusztul.

 

Ám egy pusztulási folyamat sem tart örökké. Képesek vagyunk megállítani. Saját lelkünkben és környezetünkben egyaránt. Hogyan? Nos, ennek az ételnek különböző receptjei vannak. Mindenkinél más és más a leírás. Rajtunk áll, hogy nekilátunk-e végrehajtani a leírtakat.
De vigyázat! Főzzünk! Ne „odabassunk”!

 

Hirdetés

Színi krónika

SZENTIVÁNÉJI FESZTIVÁL

Németh Fruzsina Lilla írása

A Szentivánéji álom Shakespeare egyik leggyakrabban játszott és sokféle módon feldolgozott vígjátéka. A tündéri és az emberi világ megjelenítéséről, azok ütköztetéséről, a káprázat és a valóság játékáról, az álom és ébrenlét egyensúlyáról és a szenvedélyes szerelemről szóló mese sok rendezőt megihletett már a magyar és a világi színháztörténetben egyaránt. S mint mese, egyszerre bájos és elbűvölő, ugyanakkor komoly. Olykor halálosan komoly.

(tovább…)

Tovább olvasom

Színi krónika

Az átváltozás – Kafka az Örkényben

ABSZURDITÁS A KÖBÖN

 

Groteszk. Abszurd. Irónia. Mindhárom fogalom jellemzi Franz Kafka elbeszéléseit és novelláit. A kilátástalanságot, az önmagunkban és a világban való bizonytalanságot, a folyamatos útkeresést az összes művészeti ág közül leginkább a színház, a színpad tudja bemutatni, közvetíteni és (talán) megértetni a közönséggel, a nagyvilággal. (tovább…)

Tovább olvasom

Színi krónika

TERMÉKMEGJELENÍTÉS

large_Linke Dorottya 1..jpg

 

by Spirita Társulat

Fehér, szürke fekete. Szabályos, geometrikus formák, kockaalakok. Mintha egy számítógép vagy egy iPhone felszínét vizsgálnánk meg közelebbről a Bethlen Téri Színház színpadán. Rideg és kietlen. Ahogyan önmagában bármilyen elektronikus eszköz is ilyen. Csakhogy a Galkó Janka által létrehozott és megálmodott teret nem mi, hanem a benne mozgó, beszélő és cselekvő szereplők működtetik. Ők, vagyis a Spirita Társulat színészei pörgetik a színházi iPhone felületét… így tárul szemünk elé kb. 100 percben a számítástechnika egyik úttörőjének, Steve Jobs életének (talán) legfontosabb három éve, 1984, 1986 és 1998, és azok (számítástechnikailag jelentős) eseményei.

Egressy G. Tamás iJobs című rendezésében, valamint az általa írt szövegkönyvben nemcsak a teljesen más szinteken mozgó és gondolkodó zseni, hanem az emberi mivoltáról, emberi érzéseiről elfeledkezni látszó (vagy vágyó) férfi, a környezete számára elviselhetetlen munkamániás figurája is megjelenik.

Az előadás alapvetően hű eredeti forrásához, a Danny Boyle-féle, 2016. januárjában bemutatott Steve Jobs című filmhez, illetve Aaron Sorkin forgatókönyvéhez. Ugyanakkor egy-két pontban nagyon is eltér, így a színpadi adaptáció sajátos és egyedi ízt és stílust kapott: a fehér linóleummal lefedett színpad közepén a(z egyébként a ˝számítástechnikai ördögről”szóló) színdarab kezdetén alkalmazott technikai megoldás (videó) keretében látjuk meg azt a bizonyos garázst, ahol minden elkezdődött… Később tájékoztató jellegű feliratok jelennek meg, amelyek az előadás során korszakelválasztóként is funkcionálnak. Ezeket a feliratokat minden sorból nagyon jól el lehet olvasni, bár látványelemként talán a nézőtér legfelső sorában hat a legerősebben – amikor esélyünk lesz rálátnunk az eseményekre. A színpadon történteket magunkénak is érezhetjük, hiszen ebben élünk. Ezek az emberek köztünk járnak, ezek a szituációk nem ismeretlenek előttünk. Ezért is szólhat ki egy-egy szereplő a darab második felében a közönség sorai közül a reflektorfényben álló, magabiztos(nak tűnő) Steve Jobshoz.

 

700_Linke Dorottya.jpg

A jelenetek hidegségét, ridegségét a színpadképen túl talán a karakterek (nem a színészek!) modorossága, az őszinte pillanatok és az őszinte emberi megnyilvánulások hiánya vagy kis száma okozza. Egressy G. Tamás szigorú, szinte már kegyetlenül érzéketlen játékstílusban prezentált Steve Jobsának világában és környezetében mindenki fél, elégedetlen vagy dühös. Ebben a világban gyengéd(ebb) érzelmeknek nincs helyük. Legalábbis nincs sok. Nem lehet érzelmes a Steve titkárnőjét, az általa ˝munkahelyi feleségeként” nevezett Joanna Hoffmannt alakító Fodor Boglárka, hiszen a bemutatók, a sajtótájékoztatók megrendezéséhez, és egyáltalán, Jobs személyiségéhez, annak elviseléséhez túlélésre, nem érzékenységre van szükség. Az ifjú segéd, Andy Hertzfeld megformálója, Kocsis Fülöp Soma is hamar megtanulja, hogy ha nem hűti le kissé fiatalos szenvedélyét és igazságérzetét, megeszik a nagyhalak. Fejér Máténak, azaz Joel Pforzheimernek, a tenyérbemászó, olykor túlzottan is ficsúr újságírónak meg pláne nincsen szüksége semmiféle érzelmességre, hiszen akkor hogyan tudná megszerezni a jó kis pletykákat, bulvár sztorikat a New York Times-nak?! És a kezdetekkor kialakult baráti és jó szakmai kapcsolatot a Steve Wozniak bőrébe bújt Bárány Gergelynek muszáj magában leépítenie, akár teljesen ki is törölnie, ha nem akar teljesen megsemmisülni a piacon, és nem akarja, hogy elveszítse a munkáját – Jobs zsenialitása miatt.

 

700_Balogh Roland.jpg

 

Egyesek azért tepernek, hogy az Apple cégnél megtarthassák pozíciójukat, mások azért gázolnák át a többi emberen, hogy feljebb kerülhessenek. Gulyás Ádám, alias John Sculley, egykori cégvezető és Jobs hideg és számító, bájmosollyal teletűzdelt kapcsolata is ilyen az előadás első harmadában, az utolsóban pedig fordul a kocka, és a kegyetlen, a cégért és a cégben való huzavonából Steve kerül  ki győztesen. Az egyetlen, fájdalmát, kétségbeesését és megtörtségét a kezdetekben megmutató szereplő nem más, mint Steve egykori szerelmese, állítólagos lányának édesanyja, Chrisann Brennan, akit Vincze Erika játszik meggyőzően, egy kicsit sem eltúlozva vagy ripacskodva. És aki a darab végére alkoholba fojtja minden érzelmét. Lényeges különbség, hogy míg a filmben megjelenik Jobs (kezdetben általa nem elfogadott) lánya, addig a Spirita előadásában csak beszélnek róla. Nincs jelen a színpadon, csakis Chrisann és Jobs közt lezajló párbeszédekből, az eljátszott telefonbeszélgetésekből tudunk meg bármit is a kislányról, ezzel erősítve Steve kérlelhetetlennek és lelketlennek tűnő jellemét. Olykor-olykor ugyan egy mondat erejéig megtörni látszik, és előtörnek belőle apai, és egyáltalán, emberi érzelmek. De csakis egyetlen mondat, egyetlen gesztus erejéig.

 

700_L.D._0.jpg

 

Tizennégy év leforgásának leszünk tanúi az iJobs folyamán. Tizennégy év, amely megjelenik a feliratokban, megjelenik a jelmezváltásokban (elképesztő gyorsöltözés mehetett végbe a kulisszák mögött!), a frizurákban és a kellékek váltogatásában. Ám az íróasztal, a két kis fehér, illetve fekete asztal, a magazinkötegek, a telefon – vagyis a díszlet, az alapvető fények, illetve a középre kihelyezett, letakart gép, A Gép nem változik. A szereplők személyisége pedig egyre torzul: a lelkes fanatikusból hideg és számító üzletember; az elesettből kolduló alkoholista; a tanulni vágyó ifjoncból sértődött és megsebzett szakember; az egykori barátból bosszantó konkurencia; a főnökből bosszúért kiáltó kisemmizett lesz. Az karakterek félkész vagy kész (technikai) produktumokká váltak. Főleg az önmagát már karrierje legelején is eladható árunak tekintő Steve Jobs. Mert az előadás –valójában– termékmegjelenítést tartalmaz.


Képek: Balogh Roland és Linke Dorottya

 

 

Tovább olvasom

Színi krónika

ÖSSZEÁLL A KÉP

Az irodalom, a képzőművészet és a színház idén is megfogta egymás kezét a Magyar Nemzeti Galériában, és így létrejöhetett a 2017. évi Textúra. Idén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének BA II. hallgatói – többek között – Réti István, Pór Bertalan, Bihari Sándor és Johann Millitz festményét választották a kb. 10 perces színházi jelenetek alapjának és ihletőjének.

 

képzőműv_egy-2.jpg

 

Az irodalmi ˝rész” képviselői, azaz a festmények inspirálására megírt kis etűdök írói között olyan kortárs szerzők nevével találkozhatunk mint Lackfi János, Szabó Borbála, Vámos Miklós, Bencsik Orsolya vagy Kemény István. Volt, aki a festményben ábrázolt pillanat előtörténetét (Szvoren Edina: Slágfertig, szőke, karakán) írja meg, míg más író a festményben ábrázolt esemény utóéletét fogalmazza meg (Szaniszló Judit: Egy lány a bál után).

A BA-s látványtervezők (Zeke Edit, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezetőjének vezetésével) Bagossy Lászlón és Kovács D. Dánielen kívül a Színház-és Filmművészeti Egyetem másodéves színházrendezőivel, valamint független és/vagy a kőszínházak színpadáról ismert színművészekkel dolgoztak együtt az elmúlt pár hónapban azért, hogy a nézők számára létrehozzák ezt a kis ˝körutat”– amelyhez térkép is jár, természetesen. Míg Bagossy, a Textúrán részt vevő rendező hallgatók osztályfőnöke zenés jelenetbe ágyazza Benczúr Gyula Olvasó nő az erdőben című festményét (előadók: Szávai Viktória, Ódor Kristóf, jelmez: Kopp Krisztina és Sántha Emese), addig Kovács D. egy új keretet felhasználva – szó szerint – egy új ˝festményt” hozott létre Rainer Micsinyei Nóra színésznővel és Hodován Mária ifjú jelmeztervezővel.
 

Csernai Mihály a jelenet végén belehelyezi Péter Katát a Hajnali szabad permetezés címet viselő, Barta Imre nevéhez fűződő műbe (jelmez: Mestyán Lili, Varga Boglárka). Ezzel ellentétben Dyssou Bona J. Millitz XVIII. századi ábrázolását inkább elénk tárta, a mi ˝3D-s világunkba” vetítette ki Szalonkay Tünde és Terhes Sándor színész, valamint Kárpáti Panna jelmeztervező segítségével.

 

képzőműv_egy-1.jpg

 

Elmesélhetném még, miként s hogyan vonta be a Textúra 2017 főpróbáján a nézőket a XIX. századi magyar politikai eseményeibe Csőre Gábor, vagy hogy hogyan teszi meg sétáját a víztoronynál a Walters Lili rendezésében megelevenedett beteg járókeretes, , akit Kovács Krisztián alakít, Jakab Rebeka által tervezett jelmezben. Elmesélhetném. De nem teszem. Mert ezt az állomásról állomásra kirajzolódó összművészeti képregény, a Textúra akkor lesz a miénk, ha mi magunk fogjuk a kezünkbe. Ha mi magunk olvassuk, tapintjuk, szagoljuk, látjuk, érezzük. Ha ott vagyunk.


Nosza, irány a Magyar Nemzeti Galéria, vegyük kezünkbe a térképet, kövessük a megfelelő piktogrammot és kalandra fel!

Premier: szeptember 26. kedd 19.00

További előadások:
október 3. kedd 19.00
október 17. kedd 19.00
október 24. kedd 19.00
november 7. kedd 19.00
november 14. kedd 19.00
Magyar Nemzeti Galéria

 

 

Tovább olvasom

Színi krónika

Mélyrepülés a Spirita Társulattal a Bethlen Téri Színházban

˝AZ SINCS, AMI VAN”

– MÉLYREPÜLÉS MACBETHTEL ÉS A SPIRITA TÁRSULATTAL –

Sötét. Homály. Felvillanó fények. Mennydörgés. Semmiféle díszlet. Csak az üres színpad. Mint egy rémálomban. Vagy amikor olyan szörnyű emlékek rohannak meg minket, amelyeket legszívesebben kidobnánk tudatunk szemetesébe. William Shakespeare legrövidebb, Skóciában játszódó tragédiáját a Spirita Társulat tolmácsolta a közönségnek a Bethlen Téri Színházban. Egyszerűen, sejtelmesen, nyomasztóan és nagyon feketén. Ahogyan a félelmet vagy a halált képzel(het)jük el.


       Felcsendül a zene. A karzat jobb felső sarkában folyton megvilágított Lovász Ákos (Groom) dj-n, és a pultból feltörő elektronikus zenén túl feltűnik a párkányon három, különböző stílusú (bohó, díva, csábító főnök), ám egyformán feketébe öltözött boszorkány. A csábító, szexis főnök, a vészjósló tekintetű Hekaté szerepében Fekete Patricia, a dívaként megjelenő Deszpoina Korcsmáros Felicia alakításában és a bohó, hajfonatával kissé infantilis kinézetű, ám ⸺ nővéreihez hasonlóan⸺ gonosz mosolyú Brimo, akit Efstratiadu Zoé testesít meg. Vagyis a makrokozmosz képviselői, akik mozgatják a szálakat. Akik rendezik földi életet. Akik a kezükben tartják minden egyes ember sorsának forgatókönyvét. Rajtuk áll az, hogy mikor engednek betekintést a lapok közé. És a mi felelősségünk, hogy a megszerzett információval mit kezdünk.
 

Egressy G. Tamás nem először nyúlt egy klasszikusként aposztrofált drámához. Shakespeare mestert különösen kedveli. A tánckarral megbolondított Rómeó és Júlia, valamint a revüként újragondolt és újrarendezett Hamlet után e skót hadvezér és a körülötte élők végzetét állította színpadra. Végig követi, valamint végig követteti velünk, miként árasztják el a főhős elméjét gyilkos, mérges skorpiókhoz hasonló gondolatok – amelyek aztán szaporábban terjednek el a skót udvarban, mint a pestis. Abban a skót udvarban, ahol az alacsony, ellenben szilárd és határozott Duncan az uralkodó. A Trónok harcában megjelenő királyokra emlékeztethet bennünket Bárány Gergely szerepformálása.

 

szedo_ivan_3.jpg

Fodor Boglárka, Bárány Gergely, Gulyás Ádám és Sipos András (fotó: Szedő Iván)

       

     Az őrület kegyelemteljes emberi állapot. Nem érzékeljük a külvilágot, nem vagyunk tudatában sem a jó, sem a rossz cselekedeteinknek. Elfelejtjük azt, hogy igazából senkiben sem bízhatunk. Vagyis senkiben sem merünk igazán bízni. ˝Forgalmon kívül” helyezzük magunkat, és erre még indokunk is van. Eleinte Gulyás Ádám, azaz a norvégok elleni csatában győztes, kissé heves természetű hadvezér, Macbeth a kábítószerekhez, majd a királygyilkosságot elkövetve az ész elvesztéséhez „folyamodik” azért, hogy ne kelljen látnia éppen beteljesülő sorsát. Gulyás hirtelen változik elmezavarodottan agresszívvá – szinte már túl gyorsan, a megőrülés íve nélkül.


A nagyon vonzó, ám ugyanakkor hideg, számító és hatalomra áhítozó Fodor Boglárka – azaz Lady Macbeth – is követi férjét ebbe a ˝másállapotba”. Bűnnel (vagy bűnökkel?) terhelt lelkiismeretén csak egy hallucinációs rohammal, és a rohamban megjelenő, az általa közvetetten meggyilkolt lelkek őt injekciós tűvel megmérgező segítségével tud könnyíteni. Mert a bűn sosem marad(hat) megtorlás nélkül. Elvileg.
De vajon mi a bűn? Van-e abszolút bűn? Vagy e fogalom tartalmát mindenki egyénileg, szubjektíven határozza meg? Bűn-e az, ha ⸺ az eddigi Spirita előadásokban főként komikus szerepekben látható ⸺ Nádas Gábor Dávid lojális, tisztességes és decens MacDuffként leszúrja őt, a várandós felesége haláláért (közvetetten)felelős, és szörnyű gaztett árán trónra jutó főhőst? Megbocsátjuk neki, mert Nádas remekül alakítja a „normálist˝ és az ˝egyszerűt” ebben az abnormális, sötét és füsttel teli világban. Amelyben Macbeth sem koronát visel, hanem napszemüveget és egy súlyos, szürke bundát.

 

Amely világ nemcsak a később szétzilált hajú MacDuffot, hanem kedves, csendes, szerény feleségét, Lady MacDuffot is magába szippantja. Perényi Luca ˝halálos” jelenete a darab egyik fő mozgatórúgója. Haláltusájában nemcsak a magzatát és magát Macbeth már régóta tébolyodott katonájával, Connorral ⸺ vagyis Sipos Andrással ⸺ szemben védő anya, hanem a tehetetlen nő és a magára hagyott ember (vagy emberiség) is jelen van.
Apropó, Connor. Az ő esete (is) bizonyítja, hogy az ital (is) remekül el tudja feledtetni a gondot és a bút. Ha folyton iszunk, akkor örökre. De az sem elvetendő, ha eredendően gyengeelméjűek vagyunk. Akárcsak Bittner Dániel, azaz Fleance.
Lehet, hogy ők járnak el „helyesen” a darabban? Ők, aki kezdettől fogva ˝mesterségesen” vakok a világ szörnyűségeire?

 

szedo_ivan_2.jpg

Fodor Boglárka, körülötte balról jobbra: Bárány Gergely, Perényi Luca, Korcsmáros András (fotó: Szedő Iván)

   

      Nyomorult, sötét, kietlen világ keríti hatalmába a nézőt a Bethlen Téri Színházban. És ezen a hangulaton Macbeth bajtársa, Banquo emberi szavai és tettei – (látszólagos?) ártatlansága és embersége sem segít. Hiába hát Korcsmáros András szépen artikulált mondatai és őszinte arckifejezése!
Azt gondolnánk az előadás kezdetén, hogy a kerekesszékben ülő miniszter, Ross jár a legrosszabbul. Aztán rádöbbenünk: Kocsis Fülöp Soma karakterének testi nyomorúsága semmiség a többi szereplő lelki nyomorultságához, és bensőjük folyamatos rothadásához képest.

 

És feltűnik egy fehér pont. Czibere Krisztián az egyetlen, aki a király fiaként, Malcolmként fehér nadrágot és öltönyt visel. És noha apja erőszakos halála után elmenekül, hogy aztán Macbeth meggyilkolása után átvegye a hatalmat, a remény mégis ott lehet minden egyes nézőben: lehet, hogy ő lesz a halvány fénysugár a végtelenül sötét éjszakában?

Nem a ruha teszi az embert. Hamlet hiába veszi le fekete ingét, a gyász és a keserűség ott tombol a szívében. Így Malcolm is hiába porolja le tiszta zakójának ujját, ha a lelke már feketedik. És ehhez mérten borul el mindjobban Czibere arca.

 

kovacs_krisztina_0.jpg

Elöl Czibere Krisztián, mögötte Bittner Dániel, Korcsmáros Sndrás, Nádas Gábor Dávid. Jobbra tovább: Gulyás Ádám, Kocsis Fülöp Soma, Sipos András, Fodor Boglárka. A karzaton a boszorkányok (balról jobbra): Efstratiadu Zoé, Fekete Patricia, Korcsmáros Felicia (fotó: Kovács Krisztina)

   

    Az előadás idején szinte végig színen vannak a boszorkányok. A túlvilág háromtagú, szoros egységet alkotó képviselőtestülete egy pillanatra sem hagyja kétségek közt a nézőt: ők irányítanak. Mindig és mindenkor. Legyen szó táncjelenetbe forduló szeretkezésről, tőrdöfésről, pisztolylövésről, őrületről. Ők irányítanak. Varázslattal, szóval, tettel, homályos jóslatokkal. Vagy talán a DJ a dirigáló a téboly hangjaival….?
Sakkfigurák vagyunk egy olyan játszmában, amelynek kimeneteléről már rég döntöttek odafönt. Mi csupán igazodni tudunk az általunk nem sejtett, ám előre megírt végzethez és a hátralévő időhöz. Állítólag így is tudunk még egy kis időt, még egy kis életet csalni magunknak és magunkért.
Tegyük fel a kérdést: megéri?

 

És válaszoljuk meg önmagunknak a legközelebbi, a Spirita Társulat által bemutatott Macbeth előadáson!

 

 

Tovább olvasom

Színi krónika

Tóth Ilonka a Nemzeti Színházban Vidnyánszky módra

MIÉRT ÉS HOGYAN EMLÉKEZZÜNK KÖZÖSEN TÓTH ILONÁRA?

Vidnyánszky Attila 2013-ban vette át a Nemzeti Színház vezetését, és azóta a totalitás és uralkodik a 2002-ben megnyitott színház falain belül. Folyamatos készenlétben van szemünk, orrunk, fülünk, értelmünk és – nem utolsó sorban– a lelkünk. Fények, szagok, táncmozdulatok, zenék. Élmény, amit közösen élünk át.

Abban a százhatvan percben együtt lélegzünk a nézőtéren. Ugyanazokat az embereket nézzük, ugyanazokat a kiáltásokat halljuk. A látvány ugyanaz, ám a bennünk feltámadó érzések eltérőek. Ahogy a gondolatainkat sem lehet egy nevezőre hozni. Sem ember, sem Isten, sem a színház nem képes erre. Mégis, legyen bár különböző véleményünk az adott előadásról, az együvé tartozás érzése megmarad. Hiszen együtt néztük meg. A színház minket, közönséget avatott be (saját, a történet és/vagy Isten) titkaiba.


    Az 1956. október 23-i forradalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére 2016 október 25-én bemutatott Tóth Ilonka még ennél is többet nyújtott a Nemzeti Színház nézőterén ülő nőknek, férfiaknak, időseknek és fiataloknak: a közös emlékezés pillanatát. A Szilágyi Andor filmforgatókönyve alapján rendezett előadás tartalmazta a Vidnyánszky-féle formanyelv minden elemét. Sőt! Megteremtette annak a lehetőséget, hogy az 1956-os eseményeket követő éveket együtt idézzük fel. Mindenki a maga módján, a maga emlékeinek felhasználásával. Függetlenül attól, hogy élt-e akkor, vagy egy kósza gondolat sem volt. Hogyan tette lehetővé ezt a kisebbségi létből  érkező alkotó, és hogyan alakították a színpadot a közös emlékezés helyszínévé a Nemzeti színészei, a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói, valamint a gyerekszínészek? Elemzésemben ezekre a kérdésekre  igyekszem választ adni, bemutatva és felkutatva a sajátos költői világát már a beregszászi Illyés Gyula Színházban megteremtő Vidnyánszky Attila  kánonjának jellegzetességeit az elemzett előadásban. Ahogyan azt Pilinszky János színházesztétikájában elképzelte.

 

A TÖRTÉNET

 

    Tóth Ilona szigorló orvostanhallgató volt, 1956 novemberében tartóztatták le. Ő volt az, akit – koncepciós per áldozataként – 1957 június 27-én felakasztottak. A vád: gyilkosság. A vádirat szerint a budapesti Domonkos utcai kórház önkéntes vezetője két társa, Gyöngyösi Miklós (Rábaközi Gergő e.h.) és Gönczi Ferenc (Bánföldi Szilárd e.h.) segítségével brutális módon (vénába fecskendezett benzinnel, a továbbköltöttek szerint altatóval és többszörös szívszúrással) meggyilkolta Kollár Istvánt (Habodász István e.h)., az Államvédelmi Hatóság egy tagját. A per nagy nyilvánosságot kapott. Azóta az alapos kutatást végző  történészek dokumentálhatóan bizonyították: a vád hamis volt, a történetek akkor, ott és úgy nem következhettek be… A lány a forradalom idején részt vett a diáktüntetésen, majd szigorló orvosként sebesülteket gyógyított, gyógyszerért utazott ki Bécsbe, az általa vezetett Domonkos utcai kórházban pedig lehetőséget biztosított az Élünk című lap  szerkesztésére Obersovszky Gyulának (Szép Domán e.h.) és Gáli Józsefnek (Mészáros Martin e.h.). Ezért kellett meghalnia. Pontosabban azért kellett meghalnia, mert az ellene  koholt történettel a levert szabadságharc után berendezkedő Kádár rezsim ország-világ, valamint ˝szovjet barátaink” előtt bizonyítani akarta a forradalom brutalitását, amelyben lám, még egy, az élet védelmére fölesküdni készülő medika is kegyetlen módon gyilkol! Sok magyar nőnek és férfinak kellett azokban az években  elvenni az életét. Mert részt vettek. Mert tettek. A saját hazájukért.

 

tothilonka2_eoszfoto-3904.jpg

Tóth Ilonka szerepében Waskovics Andrea

 

 

FILM

   

   Akta. Mindenütt akta. És az aktákat rejtő fiókok tucatja. Mindez a forgószínpadon elhelyezve egy magas, félkörív alakú díszletelem formájában. Ez forog az előadás folyamán, és mutatja hol az egyik, nyitott oldalát (a tárgyalótermet), hol pedig a zárt, fekete, falszerűnek nevezhető részét. Ez az ˝építmény” fogadja a közönséget. Pontosabban, így elevenedik meg a színház-film első képkockája. Az műfaj megnevezése érdekes(nek tűnhet), ám korántsem megtévesztő. Vidnyánszky Attila nemcsak a forgatókönyvet, hanem az elképzelt filmet is színpadra vitte. Számos, a filmiparból ismert technika tárult a nézők szeme elé. Például a flashback-eljárás: Tóth Ilonka (Waskovics Andrea e.h.) kislányként játszik és ugrál a rendezői balon, miközben édesanyja (Bánsági Ildikó) figyeli. Az édesanya, aki felidézi ezt az emléket. Az édesanya, aki az előző jelenetben a padon ült, fejét hátulról a megvilágította a holdsugár (vagy inkább a fehér színpadi fény).


A filmvásznon vágóképek segítségével érik el azt az illúziót, hogy a néző minden párhuzamosan futó eseménynek részese (lehet). Nos, ez a hatás a Nemzeti Színház ˝mozijában” is megszületett: az orvostanhallgató édesanyja kétségbeesetten próbál Kádár Jánoshoz bebocsáttatást nyerni titkárai, Erdélyi Károly (Takaró Kristóf e.h.) és Sándor József segítségével (Mucsi Kristóf e.h). Miközben Grisin, a szovjet alezredes (Dózsa László m.v.) kedélyesen cseveg a titkárnőjével, ugyanakkor határozottan és egyértelműen utasítja rendre az előtte táncoló Szentgáli nyomozófőhadnagyot (Bakos-Kiss Gábor). Mert –s talán mind a mai napig – mindenki úgy táncolt (és táncol), ahogy a fentiek utasították (vagy netán utasítják?). A jelenkor fiatal történésze (Benedek Dániel) – a maga tüzével és ifjú vérével – és (az akkor élt) Kardos János, a lány ügyvédje (Szélyes Ferenc m.v.) – szaktudásával és együttérzésével – kétségbeesetten keresi az Igazságot ebben a szörnyű koncepcióban, miközben Ilonka – a színpad jobb felén – szenved az erőszakkal fenntartott  alváshiánytól  és a (konstruált) bűntudattól. A tehetetlenségtől. Az életben sokszor csak (meg)sejtjük az egyes események között rejlő párhuzamosságot. Itt elénk tárják a színészek.

 

Víziók. Álomképek. Művészfilmek és könnyed vígjátékok számára egyaránt kedvelt jelenettípus. A hős, a nő, a férfi, az idős, a fiatal, aki hallucinál, rémképeket lát vagy valamilyen szer hatására furcsa jeleneteket képzel el. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak egyikéről szóló előadás nem szűkölködött a fantáziadús elemekben. Ahogyan a rendezőtől amúgy sem idegen a fantázia világa. Hiszen valahova vissza kell menekülnünk, ha a valóság nehéz, vagy netán a körülöttünk zajló eseményeket elviselhetetlennek ítéljük. Így tesz Ilonka édesanyja (Bánsági Ildikó) is, amikor visszaidézi a kicsi lányával töltött meghitt, boldog perceket. És így tesz a korosodó munkás elvtárs, Lódi (Bodrogi Gyula) is, amikor hosszan nosztalgiázik árokásás közben. Ám a rémképekkel teli szféra sem áll távol a (nehézsorsú) embertől. Az ártatlanul elítélt lány, miután sokadik éjszaka gátolják meg az őrök az elalvásban, hirtelen ott látja saját kiskori énjét, ahogyan – édesanyja féltő tekintetével követve – ugróiskolát játszik. Ám az ugróiskola végén két, vörös egyenruhába öltözött férfi kinyújtott karral várja a bukdácsoló leánykát, hogy ölbe kapják. És elvigyék. Valahová. Messze. És ily módon ugranak be az emlékképek a szigorló orvos fejében arról az eseményről, amelynek időpontjáról és mikéntjéről kell vallania az nyomozófőhadnagynak. Felbukkannak ápolónők, disszidálásra készülő barátok, papírlapok, mézes-mázas szavak, kórházi ágyak, alagsorok…
Mindez elevenen, érezhetően jelenik meg előttünk. És ez nem 3D-s mozi. Ez színház.

 

Miként a filmes eljárások és a forgatókönyv koncepciója keretezi az előadást, úgy uralkodott és szolgálta ki a rendszert akkor (és most) a média. Főként a televíziós közvetítések és a rádió. A rádióállomást jelző asztal a darab végéig jelen van a színpad rendezői bal oldalán. És a riporter (Rubold Ödön m.v.) folyamatosan ˝felvilágosítja” (vagy elhomályosítja) a népet a legújabb fejleményekről. Néhol még be is told egy-két saját gondolatot Kádár mondatainak szószerinti visszhangzása közben. A kamera pedig forog, a stáb felveszi és sugározza élő adásban a mozi termében ülő és a híradót néző magyar emberek számára a Tóth Ilonka- ügyet. Mindenki mondja a maga (betanult) szövegét: Radó Zoltán bíró (Csurka László m.v.) felolvassa a vádat, Molnár György ügyész részletesebben ismerteti a vádiratot, míg végre a vádlott is megszólal: ˝… bíró úr… el tetszett téveszteni a végszót …”


Az előre megkoreografált bírósági tárgyalás egy pillanatra megtörik Radó bakija miatt. Megtörik az illúzió. Hiba csúszott a valóság(os tárgyalás) újrarendezésébe. A színházi előadás mint illúzión belül keltett illúzió elidegenítése. Színházi technika filmes technika hátán. A kamera leáll, csapó kettő. Tóth Ilonka is áll. Ám a közönség ül tágra nyílt szemmel. Az előadás folytatódik, mert a színdarab (még) nem érhet véget.

 

tothilonka2_eoszfoto-3839.jpg

Szélyes Ferenc, Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Dózsa László 

 

KERESZTÉNY SZIMBÓLUMOK

 

A 2013 óta a Nemzeti színpadán is rendező Vidnyánszky sosem tagadta Istennel való (mély) kapcsolatát. Minden eddigi munkájának közös nevezője e hitvallás: a színpad egy lépéssel közelebb van a Jóistenhez. Minden ember- vagy népáldozat – legyen szakrális vagy „profán” – esetén felmerül bennünk a kérdés: miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért ő? Miért kellett mártírhalált halnia? És miért most, karácsony közeledtével van születőben az ítélet? Miért kell a betlehemest járó kisgyermekek (Bóna-Tarnik Bence, Csepregi-Horváth Péter, Fülöp Zalán Zsolt, Haszon Ákos, Vidnyánszky Mátyás) énekének és a csengettyű szavának vegyülnie a tárgyalóteremben lévők sírásával és a bírói kalapács súlyos koppanásával?
És a választ – legtöbbször – a transzcendens, az emberfeletti, a nem evilági országában keressük. Tóth Ilona orvostanhallgató elítélése és meghurcoltatása az ötvenes évek magyarországi köntösébe bújtatott krisztusi szenvedéstörténet.

Már az alaphelyzet is ismerős lehet az Újszövetségből: az anya végignézi gyermeke halálos ítéletét és szenvedését. És nem tud tenni semmit. Ahogy Szűz Mária sem tudott semmit sem tenni Jézus keresztre feszítésekor.
Jézus értünk, emberekért áldozta fel magát. Minket váltott meg. Ilona a magyar hazáért, a tisztább, emberibb jövőért áldozta életét. A szabadság eszméjét váltotta meg az igazságtalanságtól.


Az ítélet meghozatala előtt a lány a színpad elülső felén hasra esik. Menekülne az akasztás elől, de nem engedik. Visszahúzza a bíró, az ügyész (Csurka László m.v.), a besúgó kolléganő, a riporter, az operatőr, – a rezsim. Húzzák a halál felé. A lány egyre elesettebb és szánandóbb. Mégis, újra és újra feláll. És a többiek újra meg újra elgáncsolják. Ők győznek. Ahogy Krisztust is – görnyedve a kereszt súlya alatt – felcipelték a Golgotára, és beleverték a szögeket kezébe, lábába. A megfeszítés előtt háromszor esett el a kereszttel, mégis feljutott a csúcsra azért, hogy meghaljon. Látszólag ők győztek. Valójában Krisztus és Ilonka az ˝örök győztes”.

 

Ám az előadás rejt más  keresztény szimbólumot is. Jelen van a kenyértörés rituáléja a kicsi Ilonka gesztusában, amikor megfelezte szendvicsét anyukájával. Jelen van az élet megszakíthatatlanságát jelképező koporsó is: a Kaposváron színészmesterséget tanulók akrobatikus, lassított, táncszerű mozdulatokkal fekszenek be, majd szállnak ki a sírhelyből egymás után. Hiszen, hitünk szerint, a halál csupán a földi élet végét jelenti. Aztán vár ránk a Mennyország. Mennyei életünk még csak ekkor kezdődik. A koporsóba belefektetnek minket. Azután magunktól kiszállunk. És onnan Atyánk trónja mellé ülünk.
Megjelenik továbbá a kis alakú, édes magyar bort (vagy édes magyar vért?) tartalmazó hordócska a Domonkos utcai kórház termében, amelyet végül egy szovjet tank lánctalpa – a díszleten kifeszített vásznon, korabeli videó keretében – szétlapít. Nehezen és többszöri nekifutásra, ám a hordó abroncsai szétpattannak. Elnyomják, vérbe fojtják a magyar népet. Látszólag.


Mégis, a karácsony közeledik. És elér minket. Muszáj, hogy elérjen minket Krisztus születésnapjának és a szeretetnek ünnepe. Így válhatunk mi is ˝örök győztesekké”.

 

A KORSZAK

 

Az írógép kopogó zaja visszhangzik a teremben: visszatérő motívum az előadásban. „Tóth Ilona Gizella, orvostanhallgató, elsőrendű vádlott, bűnös egyrendbeli gyilkosság folytatólagosan elkövetett izgatás, kétrendbeli személyes szabadság egyszeri megsértésének ügyében. Ezért őt a bíróság büntetésül halálra ítéli.” Az ítélet szövege Csurka erős, férfias hangján élesen hallatszik a tárgyalóban. A színpadon. A színházban. Az emlékekkel terhes fejekben. És az ehhez hasonló mondatok szintén visszatérő ˝motívumaivá˝ válnak nemcsak az előadásnak, hanem az ’56-os eseményeket követő időszaknak is…
Ám a muzsika-és énekszó enyhít a darab (vagy a kor) alkotta feszültségen


Az ötvenes évek nagyon termékenyítően hatottak a zenére, főként a slágerekre. Túl a szovjet megszálláson, tankdübörgésen, géppuskán, koncepciós peren – a leghallgatottabb és fülbemászóbb nóták születtek meg és csendültek fel az akkori rádióadókon. És a Nagyszínpadon egyaránt: Bárhogy lesz, úgy lesz; Nem leszek a játékszered; Szeretni kell. A jelenetek során hallhatjuk még Cseh Tamás dallamait és Bereményi Géza szövegeit is. Repülünk 60 évet. Francia sapkás, barna szoknyás lányokká és gépfegyveres, szürke ruhás ifjú srácokká változunk.


Röptünket segítik a korabeli felvonulásokat bemutató videók, az akkori poénok felhangzása, a piros nyakkendős kisdobosok viháncolása, Papp László bokszoló 1956-os olimpiai győzelmének vetítése, s a párt- és mozgalmi rendezvények színpadra vitele. Hiszen itt mindenki boldog és vidám! Lódi csapja a szelet a drágalátos virágárusnak (Voith Ági): kezet csókol neki, és felkéri táncolni. Ekkor megjelenik Lenin óriási (szobor)feje (igen, csak a feje) és elkezd az is táncot járni. Ugyan, mit búslakodjon, csak mert a testétől elválasztották! Lám, a magyar nép testét is megnyomorították, mégis táncol! Táncol a rádió dallamára, a híradóban elhangzó (és a valós eseményekhez képest erősen átköltött) tudósítások mondataira. Táncol az ítélet szavára és Kádár János parancsára. És akkor is táncol, ha éppen szovjet atyafiak szolgáltatják a talpalávalót a táncházban. Kész koreográfia. A kommunizmus és a diktatúra koreográfiája ez.

 

És ezt a táncrendet az orosz politikus, Lenin szabadította a világra. Hatalmas, gipszből formált kobakjának jelenléte ezt mind üzenheti
Ahogyan a (pártnak dolgozó) nővérek kezében lévő elméretezett injekciós tűk sem ˝költői túlzásként” kerülhettek a színpadra. 1956-ban, az azt megelőző és azt követő években a népet oltották. Eszmével, ideológiával, félelemmel, rosszindulattal, jobboldallal, baloldallal. A korszak, az életkor, a ˝szer” nem számít. Az oltás a mindenkori és a lényeges. Az ellenszert pedig nekünk magunknak kell megtalálnunk.

 

tothilonka_eoszfotos-2776_0.jpg

Kaposvári Egyetem Művészeti Karának hallgatói

 

IRODALOM

 

Vidnyánszky Attila formanyelvét a ˝költői színház” terminusával illetik. Metaforákban, párhuzamokban, (természeti) képekben és érzetekben gondolkodik. Lát, érez, érzékel, hall és értelmez egyszerre a színpadon rendezés közben. Ahogyan teszi ezt a költő is – tudatosan vagy tudattalanul – írás közben.
A Tóth Ilonka című előadásban az irodalom is képviselteti magát. A darab fontosabb fordulópontjainál a fiatal történész felolvas egy idézetet Lukács evangéliumából (8:17): ˝Mert nincs az a rejtett dolog, ami ismertté ne válna, és nincs olyan titok a világon, ami ki ne tudódna és világosságra ne jőne.”


És a Szentírás nemcsak az idézettel, hanem az imával is jelen van. Az igazi imádság, ha szívből jön és őszinte, gyönyörű formát tud magára ölteni. Ily módon akár az irodalmi kánon részesévé is válhat Tóthné fohásza, aki az Úrhoz fordul segítségért, miután Kádár elvtárs durván visszautasította, s miután kimondták a halálos ítéletet. És ahol már a –hajdan kisleánya ágyánál – elmormolt József Attila vers, az Altató sem segít, ott mutatkozik meg Isten. Csak Isten segíthet, senki más. Mert kihez lehetne fordulni manapság ebben a zord, kiszámíthatatlan, hit és remény nélküli világban? Kihez lehetett 1956 novemberében, és kihez lehetne most? Hiszen ha Isten velünk – nos, akkor ki ellenünk?

 

FÉNYEK


Külön alcímet igényel a színpad megvilágítása. Jó színvilággal és megfelelő színhasználattal olykor többet fejez ki a rendező, mint egy hosszú, akármilyen jól elmondott monológgal. Az előadásban tompa és éles fények váltakoznak. Feszültség. Sejtelmesség. Isteni jelenlét és kísértetiesség. A rendezői jobbon, a padon ˝állóképként” ülő Tóthné tarkója hátulról tiszta, fehér fénnyel van megvilágítva. Lehet, hogy előtte teljesen sötét a színpad. De mögötte ott kúszik fel a (biztató? reményt keltő? ijesztő?) fénycsóva.


A vallatásnál egy asztali lámpa világítja be az egész teret, és egyben Ilonka arcát is. Kegyetlenül bántja a lány szemét a vallatás céljából használt villanykörte. Mégis, mintha visszatükröződne arcáról a lámpa világa, és ezáltal –homályosan bár, de – betekintést enged a sötét sarkokba. Ahol éppen akkor pecsételik le és írják alá a további ítéleteteket. Ahol éppen barátok sétálnak. Ahol éppen virágot árulnak. Ahol éppen az édesanyja ül.


Ám a fehér mellett még egy emblematikus szín feltűnik a darabban: a piros. Hol villanásszerűen, hol hosszas, kitartott állapotban, de mindig metaforikus jelentéssel bukkan fel ez az élénk szín. A vér, a hősiesség, a bátorság színe. Vagy a dicső kommunizmusé, a munkáspárét és a szovjet hadseregé. Piros az úttörők nyakában lévő kendő színe, a piros a munka ünnepén felengedett lufi. Piros a szegfű, piros a rózsa is. ˝Piros a vér a pesti utcán.” 

 

Rákosi, a forradalom, Kádár és az előadás (egyik) színe volt ez. És ezt sem szabad elfelejtenünk.

 

eori_szabo_zsolt.jpg

Tóthné szerepében Bánsági Ildikó

 

EPILÓGUS

 

A független, direktebb formanyelvet alkalmazó kortárs színházi társulatok figyelmeztetnek és emlékeztetnek a jelen problémáira, a tegnap történéseire. Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából bemutatott Tóth Ilonka című előadás megtanít bennünket emlékezni egy olyan eseményre, amely nem mindenki számára személyes emlék, ám amelyre az értünk és a hazánkért életüket áldozók iránti tiszteletből és a történelmünk, a múltunk fontossága miatt érdemes emlékeznünk. Együtt, közösen. Könyvek, történetek, emlékek, beszélgetések, vagy akár a színház segítségével. A múlt is fontos, nem csak a jelen. Mert e kettő támogatásával, tanulságával vagyunk képesek fellépni a jövő pódiumára. Mindegy, hogy a nagymamánk meséjéből, édesanyánk vagy apánk gyerekkori emlékéből, vagy a személyek személyes visszaemlékezéséből merítünk. A beépítés a fontos. A (be)oltás a lényeg. Hiszen az oltóanyag megvéd bennünket kórokozóktól. És ezért kell feltétlenül rálelnünk. 


S talán az ellenszerek egyikeként értelmezhető Faludy György (személyes) vallomása:

 

˝ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – […]”

 

Az oltóanyag megvéd bennünket a kórokozóktól. És ezért kell feltétlenül rálelnünk. Bárhol. De nem bármi áron.

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: