Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Sirály – 20 éves a Gózon Gyula Kamaraszínház

Készült

on

Csehov malmai

Húszéves a Gózon Gyula Kamaraszínház. Könnyen kínálja magát hitvalló előadásként a Sirály, Csehov halálos komédiája, amely szól a színházminőségről is. Arról is. Mert nagyobbrészt inkább önmagunkkal; bennünk a kényelmi zónáját elszántan őrző emberrel szembesít.

Úgy állnak a fal mentén két sorban a szereplők, mintha ők lennének Szorin parkjában az útszegélyi fasor. A darabbeli életük vezérmondtait motyogják, előbb érthetetlenül, majd egyre kivehetőbben: hosszan, amíg a néző megszokja a díszlet tompán vakító fehérjét. A szemtréningnek Nagyváradi Erzsébet Arkagyinája vet véget: üde engedékenységgel a hangjában, lottójátékhoz szólítja a kompániát.

Visszataszítóan játszani Csehovot többféleképpen lehet. Például lélekgömböt fúva, nesztelen lírává olvasztva a párbeszédeket, amelyekben ártalmatlan mélabúvá szelídül a rajongás, a méltatlankodás és a düh. Vagy igazi teázgatásokkal, pirogokkal – aprólékosan, részletekbe vesző naturalizmussal. Hajdú László rendezése nem ilyen: munkája rokonszenves, megbízható színpad- és drámaérzékre, s nem utolsósorban felkészültségre vall. A Gózonba most harmadszor hívták. Korábbról a Liliomfi, majd az Ábrándok színrevitele fűződik a nevéhez. A Liliomfi dramaturgiai lendkereke is a színház a színházban helyzet, akár Csehovnál; az Ábrándok pedig konkrét előtanulmány a Sirályhoz. Szabó Ágnes igazgató/producer tudatosan épített fel (készített elő) egy rendezői pályakezdést.

Lehet Csehovot ismerni? Vajon hogyan szerethetett, vágyódhatott, menekülhetett az a férfi, aki a Sirályt, a Ványa bácsit, a Három nővért írta? Miből táplálkozik a soha be nem váltott remény akár egy életen át? Ha él a vágy és dolgozik… hát miért nem indulunk el végre Moszkvába? Lehet-e igaz egy olyan kapcsolódás, amely csak virtuálisan létezik? Milyen távolságból lehet jól szeretni? Milyen közelről? Milyen messziről? – kérdezteti velünk előadásával a rákosligeti társulat.

Az érzelmi tér megalkotója Ondraschek Péter díszlettervező. Talán Trepljov drámahősnőjének öltözékétől ihletetten, alapból minden fehér. A középső kifutó a színpadi színpad, a teatralitás pallója. Csehov drámamalmában lassan, és biztosan őrlik fel egymás idegzetét a vakációra egybegyűltek. E műveletek – a múltfényezések, kapcsolathárítások, örömillúziók – helye a profán (fekvő) triptichon két oldalsó kazettája. A szavakkal festett oltárszárnyak között sötét űr tátong, az önzés árka. Nincs átjárás. A szakadék mély és széles voltát legjobban Trepljov fejsebének kötöző géze érzékelteti, amelyet az anyja, Arkagyina a szerető összetartozás fizikai szimbólumaként teker le színpad-hosszan, mert nem tud derékszögben, a karnyújtásnyira lévő saját helyére lépni vele. A gézhúzás, persze menekülés. A menekülő útvonalak minden szárnyból hátrafelé vezetnek. A színpad mélye – a triptichon koronázó oltárszekrénye – a meddő unaloműzés, az önrejtő exhibicionizmus szeánszainak lomtára. Benne gyülekeznek az ember kacatvoltának eleven rekvizitumai, a Csehov által keserű kéjjel ostorozott orosz vidék népe.

A szereposztásnak ebben a sávban sincs gyenge pontja. Janik László, Szorin jószágigazgatója (Samrajev) éppen olyan, mint aki képes arra vetemedni minden aratáskor, hogy igába fogja a parádéslovakat, majd megkérdezze Arkagyinát, az ünnepelt dívát, hogy hol van most az ő kedvenc vásári komédiása, Csagyin? Özönvíz előtti, útszéli ripacs: Janik szordínózott indulattal deklamálja: „Paska Csagyin! Olyanok nincsenek manapság. Hanyatlik a színház, Irina Nyikolajevna! Azelőtt hatalmas tölgyek voltak, ma meg csupa tuskókat látunk.” A hozzá legközelebb álló tuskó történetesen Mása leánya kérője, Medvegyenko, a nemzet 23 rubel tarifájú napszámosa. Szerepében, Herczeg Tamás valamennyi, sohasem a témába vágó szónoklatának refrénje a szánalmas pedagógusfizetés. A színész ügyel arra, hogy a nyüzsgönc bénaságával beleolvadjon a meghatározó szellemi tájba. Hasonlóan cselekszik Dömök Edina. A Medvegyenko elől menekülő, Trepljov után loholó Másája idülten tubákol és vodkázik, mégsem mutatkozik kótyagosabbnak a társaságnál. Túróczi Éva, Dorn doktor időntúli rajongója szerepében, pedig éppen azzal tűnik ki, hogy az orvos tapintata szintjét elérő csöndességgel viseli a házasságbeli (Samrajev felesége) és a viszonzatlan szerelme miatti megpróbáltatásait.

Csehov hősei az ember ős-jellemtípusainak karikatúrái. Nem hirtelen jött helyzetekbe beleroppant, szánandó lények, hanem a civilizáció okozta természetes kopás során keletkezett reduktumok (eleve-torzók, amelyeknek a hiányzó részeit feltételes módú mondataikban maguk tárják a világ elé a szereplők). Az emberarcú (az elme legmélyéről fakadó) cinizmus a bölcsesség egyik pillére. Bármennyire törekedett a karikatúrateremtő gúnyra Csehov, mindhárom remekművében foglya maradt a veleszületett bölcsességének. A Gózon Gyula kamaraszínházbeli Sirályt belengi – Csehov maga képzelte aggkori alteregójaként – Szemán Béla Szorinja és Tamási Zoltán Dorn doktora szelleme. Egyikük sem épít a kínálkozó sztereotípiákra. A valaha körülrajongott szülész orvos (Tamási) nem játssza a hedonizmusától megcsömörlött macsót. Szorin (Szemán) nem viselkedik a helyben maradni merés bajnokaként: rezignáltan ismeri be, hogy jóravaló asszony nem szegődött mellé, aki kimozdíthatta volna, író pedig azért nem válhatott belőle, mert rest volt az elméjét kitárni az ihlet előtt. Nem irigyli tehát a szerelmi-írói karriert, mikor a Trigorin-jelenségre tekint. Jelenszázadi szimbolizmus. Hajdú nyilvánvaló jelekkel, gyorsított eljárással vág rendet a képmutatások és önámítások dzsungelében.

Nem tudom, lehet, hogy nem értek hozzá, vagy megőrültem, de ez a darab tetszik nekem. Van benne valami. Amikor ez a lány a magányról beszélt, meg amikor megjelent a sátán vörös szeme, megremegett a kezem az izgalomtól. Friss, naiv…” – vallja meg Dorn doktor a premierje kudarca, és a hősnő-szerelme hirtelen felszívódása miatt búsongó Trepljovnak. Ez a mondat lehetett a rendező ihletője, amikor a női test tüzével – jelmeztervező Veréb Dia – hevítette át a darab Madáchian űrhideg szövegét. Hermányi Mariann Nyinája, emberallegória helyett érző lényt akar játszani a színpadon, s ezt meg is teszi. „Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.” – diktálná a színész teendőt a plátói szerelmű Trepljov, ám Nyina a sátánnal való találkozásakor olyan erotikus testbeszéddel kísérve adja elő a szövegét, hogy azzal megcsalja író barátját, s a nézőtéren ülő Trigorinnak reményt üzen.

Rákosligeten, a Trigorin oldalán érkezett Arkagyina számára ez a jelenet nyilvánvalóvá teszi; Nyina nem harmadrendű tehetség: már most vetélytárs a színpadon, és a szerelemben is. A női párbajhoz, Nagyváradi Erzsébet személyében rátermett ellenfelet talált a producer. Tudálékosnak és túlérettnek hat a hajdan méltán ünnepelt, ám ma inkább a tekintélye jachtján ringatózó díva, ám a kritikus pillanatban – Trigorin szakítani akar vele Nyina miatt – érvényre jut a fogyatkozó varázsú asszony titokzatos hatalma. A végveszélyben, a szerepeivel igazi színész módján szimbiózisban élő nő előránt egy idevágó szcénát: térdre veti magát az elhagyó előtt, s rövid megalázkodás árán, visszahódítja azt.

Vörös Róbert irodalmi munkatársi közreműködésével, sikerül az alkotóknak olyan tömörítést végrehajtaniuk, amely élvezhető hosszú játékidő mellett, megőrzi a szerelmi négyszög által kifeszített, eredeti kapcsolati-hálószerkezetet. Ebben, Kálid Artúr Trigorinja címzetes Don Juan. A férfi kapuzárás idő előtt érkezett pánikja gerjeszt benne kívánságot Nyina iránt, s ez az anakronisztikus vénné serdülési állapot teszi passzív hódítóvá: pecázni megy a Szorin-birtokot határoló tóhoz, s ha Nyina hoz magával, akkor bekaphatja a horgot. Eszébe se jut elfogadni Trepljov párbajkihívását, sőt közbenjár, hogy fővárosi lapokban megjelenhessenek az írásai. A Szurcsik Ádám által eljátszott Trepljov kényelmi övezete, a stílusforradalmár művész zsenitudata. Csak a privát nyűgei robbanthatják ki onnan. Keresi a nők általi megcsalattatás fájdalmát (pubertás szerelmével hiába zaklatja Nyinát; kisfiús durcásságával nem nyerheti vissza az anyaszeretetet), végül azonban – Trigorin közönye okán, párbaj helyett – az ellenséghiányba pusztul bele.

A rendező leheletfinom mozdulattal csempészi elménkbe az előadásemlékünk magját. Ahogyan Arkagyina nem látja rögtön, hogy a fivérét holtan gurigázza el aludni a tolókocsiján, úgy vesszük észre mi is, majd csak otthon, hogy ez a tüneményes Nyina olyasmi szörnyeteg, mint a Három nővér Natasája. Az apjáék már őrt fogadtak, nehogy bejusson a szülői házba, Szorinéknál lepuffantotta magát miatta egy férfi, az Arkagyina-Trigorin frigy fölött pedig élethosszig tartóan ott fog keringeni.

 

Képek: Ilovszky Béla

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű