Rudolf Péter az Üvegtigris 3-ról

Lali, Csoki, Gaben, Róka. E nevek hallatán sokaknak húzódik mosolyra a szája és jut eszükbe a többek között oly sokszor idézett mondat: „Miért, mi legyen, fapuma?”. Az Üvegtigris harmadik részének december 16-ai premierje kapcsán, az ország legnépszerűbb büfésével, Rudolf Péterrel beszélgettünk.

– Az előző kettőhöz képest milyen újdonságot tartogat a harmadik rész?

– Egy harmadik résznél figyelembe kell venni, hogy mitől szerették az első kettőt az emberek. Az, hogy a tigris és környéke mit jelentett az embereknek, az engem hátba verők számából és a velük folytatott beszélgetésekből elég tisztán meg van a fejemben. Ugyanakkor szerettem volna, ha most nem egy életképekből lazán összefűzött történetet mesélünk el, hanem egy eleje, közepe, vége lineárisan fejlődő sztorit. Ez egy egészen más kihívás volt a stábnak, az íróknak is. Nagyon vékony mezsgyén lehetett haladni, hogy megmaradjon az, ami volt, és létrejöjjön valami végül is nagyon más. Szóval a harmadik azért készült el, hogy a rajongók is örömöt leljenek benne, új híveket is szerezzünk. Az első két részben Lali körül történnek meg a dolgok, és vagy belerángatódik, vagy kétségbeesetten reagál az eseményekre. Most viszont elsősorban vele történnek meg a dolgok, és ehhez csapódnak a többiek.

– Mi inspirálta az újabb folytatás elkészítésére?

– Azt gondoltam, hogy ezzel a filmmel még van dolgom, hogy azzal a szeretettel, ami az emberektől jött még kezdhetek valamit. A filmbeli fickók szerethetőek, balfácánok, tudnak röhögni önmagukon, és nagyon messze vannak a világ látszólag fontos történéseitől. Nekem személyesen is nagyon sok közöm van ezekhez az emberekhez. Arról akarok beszélni, hogy valójában mik a fontos történések, és hogy valójában mi a boldogság. A történetben ennek a csapatnak az elittel való ütköztetése az egyik humorforrás. Azt gondolom, hogy ez most peckesebben szól, mint szólt az első kettő.

– Az Üvegtigris filmek reménytelen helyzetben lévő karaktereket vonultatnak fel. Miért ezek a figurák szórakoztatják általában a közönséget?

– A népmesék is a favágó legkisebb fiáról szólnak. Nem a másodikról, nem is a legidősebbről. Chaplin csavargó léte is nyilván nem véletlenül vált szimbólummá, túl azon, hogy ő zseniális volt, de nem biztos, hogy ha királyokat játszik, akkor ugyanúgy szimbólummá válik. Ehhez egy félretaposott cipő, egy vacak kalap és egy görbülő sétapálca kellett. Azok a történetek, amelyek azokról szólnak, akik a talpukra esnek, és kilenc életük van, mint a macskának, erőt adnak, és ha mással nem a röhögéssel felszabadítanak.

– Egy filmhez hogyan választanak szereplőket?

– Jelen esetben ez szinte adott volt, de többféleképpen lehet megközelíteni. Ha csak ez lenne a munkám, tehát rendező lennék, akkor valószínűleg járnám az országot és keresném a színházakban azokat az arcokat, azokat a tehetségeket, akikhez valószínűsíthetően közöm van. Sokszor viszont hiába meggyőző valakinek a tehetsége. Színészek esetében két arc egymás mellett, az egymáshoz való és a kamerához való viszonyuk néha megdöbbentő pluszt vagy mínuszt jelent. Az Üvegtigris mostani részében a legkisebb szereplők is olyanok, akik akár főszerepet is játszhatnának. Az interjún keresztül is köszönöm, hogy első szóra, két-, hárommondatos szerepekre is, olyan remek színészek jöttek, akik többet is elbírnának a vállukon. Ez nagyon jól esett.

– Színdarabot és filmet is rendez. Miben különbözik a kettő egymástól?

– A lényeget tekintve ugyanaz. Izgalmas helyzetekben jól kell elmondani bizonyos mondatokat. De valójában nagyon nagy különbség van a két munkamódszer között. Színész szemszögből nézve itt arra a húsz másodpercre kell koncentrálni, mikor megy a gép. Egészen más ívet jár be, nagyon mást igényel színésztől és rendezőtől is. Legfontosabb különbség a színész szemszögéből nézve, hogy a színházban estéről estére reprodukálni kell ugyanazokat az érzeteket. Egy film esetében pedig, ami ott megtörténik, az ott van, és úgy van. A színész bizonyos értelemben kiszolgáltatottabb is. Egy vágással a magasba lehet emelni és a mélybe lehet lökni. Rendezőként meg a filmnél az előkészítés nagyon fontos, a forgatókönyv, kikeresni a helyszínt, megválasztani a tárgyakat. Egy színházban el lehet nagyolni bizonyos dolgokat, a filmben nem. A színház tulajdonképpen egy folyamatos „nagytotál” és ha ügyes a rendező, akkor jól viszi a figyelmet jobbra-balra, amit a filmen a vágás old meg. A filmeken olyan dolgoknak lesz jelentőségük, amiket színpadon nem lehet megjeleníteni.

– Melyik színdarabot filmesítené meg?

– Épp most filmesítettem meg egyet, a Keleti Pu. című színdarabot, amit az Új színházban rendezek. Először filmen szerettük volna megvalósítani,de jött egy lehetőség,hogy színpadra vigyük. Az ötlet akkor jött, amikor ott ácsorogtam a Keleti pályaudvaron, három órát vártam a vonatra és néztem a figurákat. Ugyanazzal a csapattal dolgoztam, mint az Üvegtigrisnél, Bús Olivér Gáborral és Hársing Hildával, együtt írtuk az alapanyagot. Végül egy pályázaton nyertünk pénzt és mégis filmre vittük, óriási élmény volt a Keleti pályaudvaron forgatni a Keleti Pu. című színdarabot. Majdnem egyszerre fog kijönni az Üvegtigris 3-al, a közszolgálati televízióban lesz látható.

– Hol láthatjuk jövőre színpadon?

– Jövőre a Thália Színházban, koprodukció Vidnyánszky Attila rendezésében egy Edward Albee egyfelvonásost mutatunk be a feleségemmel: Nagy-Kálózy Eszterrel és Mészáros Tiborral. A Centrál színházban pedig továbbra is játsszuk a Mégis kinek az életét, amit nagyon szeretek, valamint az És Rómeó és Júliát.

Osváth Eszter