Robi rabjai – István, a király Szegeden

Balogh Tibor kritikája

Harminc éve született Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király. A megemlékezés méltó alkalmának ígérkezett, hogy a jubileumi bemutatót a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében tartsák. A színrevitelre a zeneszerző Alföldi Róbert felkérését javasolta Rosta Mária producernek. A jegyeket szinte az árusítás kezdetén elkapkodták. Augusztus 20-án fő műsoridőben sugározta az RTL Klub a több kamerával rögzített előadást, s az adott idősávban ez volt a legnézettebb tévéprogram Magyarországon.

Az emblematikus mű és az Alföldi név garantálta a nagyfokú várakozást. A különc megoldásaival hódító színész-rendező mindig lázba hoz, mindig bizonyít valamit. Ezúttal történetesen azt bizonyította, hogy a budapesti Nemzeti Színház igazgatói székére teljességgel érdemtelen.
Mit is láthatott az, aki a tévéközvetítés utolsó tíz percére érkezett a képernyő elé? A tér kövezetén, arccal valami emelvénynek, sártól/vértől úgy-ahogy kitörölközött arcú emberek tarka tömege hasal, szabályos sorokba fektetve. Álarcot viselő gépfegyveresek a közvetlen kényszerítők, elegyes egyen-ruházatúak a parancsnokok: mozifilmeket idéz a jelenet, amelyben rajtaütésen elkapott, drogtermesztéssel és drogkereskedelemmel foglalkozó nomád törzs túlélőinek sorsáról folyik az eligazítás, valahol Dél-Amerikában. A jó magaviseletre tért hasalókat talpra szökkentik. A fényváltáskor megmutatkozik, hogy a „valami emelvény” nem más, mint egy szentkorona-alakú ketrec. Beterelik alá a népet, és elzengetik velük a magyar Himnuszt.

Elhamarkodottan ítél, aki az utolsó tíz perc alapján foglal állást, mert az ahhoz vezető jelenetsor penetránsabb. Onnan indul a drogügy, hogy megjelenik a pódiumon Koppány táltosa (Torda): kakastaréjjá zselézett hajú, rozsdabarna műszőrmebundás rocker, szólógitárral. Jobb lábán ősi harci csizma, a balon emelt sarkú félcipő – ő a patás sámán. Testamentumi pásztorbotként himbálva egyik kezével a mikrofonállványt, a másikkal sodort, füves szivarra gyújt. Közös révületbe torkollik a zenekaros diszkó buli. „Szállj fel a csillagokba, / Szél könnyű szárnyán szállj, / Kárpátok gyűrűjéből / Szállj fel szabad madár!” Harcra delejeződik Koppány népe, a mai fiatalság – „Rabok legyünk, vagy szabadok” –, a dinamikus rock-diszkósereg. Sámándobként működő hangszóróbokszok kerülnek elő; hívogató ritmust kopognak rajtuk a sámánsegédek, és a sámán/táltos torkából a megidézett ősök hangja morog a tömegnek, amely ráfelel: „Áldozunk most előttetek, / Tiszteljük az ősi rendet, / Hallgassátok könyörgésünk, / Vigyázzátok nemzetségünk!”. Koppány, a sámánbundáéval egyező színű vájárcsákánnyal nekiront a fehér műanyag áldozati ló szobornak. A szerszám léket üt a fénylő plasztik nyakon, és abból, mint egy körúti csőtöréskor, zúdulni kezd a friss, ketchup-piros folyadék. Immár katartikus, mély bódulatban fohászkodnak az elemekhez a zendülők: „Nap fénye világosságot, / Hold fénye teljességet, / Víz színe tisztaságot, / Csillagok fényességet / Adjatok!”.
Két rokonsorsú, kiszolgáltatott alattvaló találkozik a diszkó kijáratánál: Koppány, aki a táltosa foglya, István, aki az anyjáé. Előbbit a népakarattal zsarolják, utóbbit Európával. „Fogadd el Rómát, és holnaptól tiéd az ország” – dalolja István a kompromisszumos ajánlatot. Már késő, „kényszerpályán a világ” – hangzik Koppány válasza. Hiába közvetítene Koppány leánya, az ENSZ-kék kosztümbe öltöztetett Réka: elkerülhetetlen a drogháború. A pogányvezér kifejezéstelen, vizenyős tekintete árulkodó: a rendezőét tükrözi: mit énekelek én, mit játszatok én? Kicsoda 2013-ban Koppány, és kicsoda István? Az unortodox Orbán Viktor nem István, inkább lehetne Koppány, de az ő tisztéért Vona Gábor versenyez. Ha nincs néven nevezhető Koppány és István a mai politikában, akkor a jelenkori ruházat/fegyverzet értelmezhetetlen, fölösleges: diákszínköri maflaság. A rendezői koncepciót hínárként körbetekerte, majd a mélybe rántotta Bródy János rafináltan pofonegyszerű drámaképlete: „valakinek holnap le kell győzni a sötétséget” (Asztrik) – „valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot” Koppány) – „mondd, te kit választanál?” (a nép) – „Segítsetek!” (Géza fejedelem). A képlet mindjárt az opera elején adja magát, ám később, a dalszövegek labirintusában lehet reménykedni abban, hogy a rendező (az aktuális dramaturggal) megtalálhatja onnan a saját, szuverén kijáratát. Most nem sikerült, a szuverén labirintus a két helyi drogbáró kilátástalan alkujához, a narkócsatához vezetett.

Nem csak a játszási körülményekkel – óriási a távolság a színpad és a nézőtér között – magyarázható a balfogás. Sajnos, a minősíthetőség alatti diákszínpadi nívón vannak azok az élménydúsító lelemények/sziporkák is, amelyek az alapképletre ráépülve, kisrealista személyiség-lélektani drámává voltak-volna hívatottak varázsolni a rockoperát. A keresztény állammá válás zenés ceremóniáját szúrós pillantásokkal vezénylő római helynök (Asztrik) tekintetét csak a tévéképernyőn látni; a helyszíni műélvezők számára üresjáratnak tűnik a szem-körbejárató hatásszünet. Abból sem látni semmit, amint a darabhoz költött személlyel, Vecellin testőrtiszttel hetyegni kezd a zárdában nevelkedett (Boldog) Gizella, István menyasszonya. Bizonyos értelemben méltó társaságba keveredik egyébként a ledér hajadon, mert reménybeli anyósa, a fiát madzagon rángató Sarolt is, a sminkje alapján mintha megtollasodott bordélyházi madám lenne, nem Géza fejedelem özvegye. Az erős arcfestés nyilván a messzire hatás kényszere, kamera közelből azonban visszatetsző: dominanciája azt kínálja a darab evidens megfejtéseként, hogy talán azért szerveződhetett keresztény állammá a magyarság, mert a rátarti, szingli hajlamú Sarolt nem állta Koppány leheletét. A lelkében egyetemes részvétet hordozó Réka – közvetítői igyekezetével – potenciális főszereplővé válik Alföldinél, ám Koppány szétszaggatásának kimondásakor, a különben nagyszerű énekesi és színészi teljesítményt nyújtó Tompos Kátyának muszáj tócsává könnyeznie az arcát, hogy legalább a közel ülő, látcsöves nézőkhöz elérkezzék a fájdalmából valami.
Rezzenésnyi üzenetekkel operálna a rendező, olyanokkal, amelyek talán még a Bárka Színház Stúdiójának hátsó soraiból sem lennének érzékelhetők. Szegeden hosszan kell az arcot azonos állapotban tartani (kitartott gesztus), hogy bevárja a színész a késve odavetülő nézői pillantásokat (sok a figyelmet megosztó szimultán történés a téren). Kinetikus szoborcsoport-foglalkozás formáját ölti a játék. Egyenként beállított reflexiók tablószerű (frontális) kitartása, majd az újabb impulzusra, kollektív reflexióváltás. Megjegyzendő, ez nem feltétlenül a szegedi játéktér adottságához köthető jelenség, szembeszökő volt már a Nemzetiben, a Sirály-rendezés láttán is. Azt az előadást még félszeg hódolattal babusgatták az Alföldi szellemiségével eljegyzett kritikusok (Schilling Árpád rendező/politikus szakkifejezését kölcsönvéve, a körülötte vicsorgók), a szegedi produktumot azonban már nem lehetett kimosdatni, muszáj volt beismerni a köztéri mikrodráma kudarcát (a sok kamera révén, a mű a maga egész mélységében dokumentálva van). Egyik többre hivatott szakírónk indítványozta is a Szegedi Szabadtéri Játékok haladéktalan bezárását.
Aligha ez a megoldás. Ne rendezzen ott olyan, aki nem odavaló. Alföldi alkalmasint színházrendezőként felépületlen. Kiemelkedő rendezése akkor születik, amikor a felkészülési fogyatékosságai pontosan lefedik a darab interpretációjának szükségletét (Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból). Az István, a király szegedi előadása egyébként legfeljebb érintőlegesen színházesztétikai, alapvetően inkább fogyasztóvédelmi kérdés. A kottától eltérő énekhangon, más tempóban adták elő: akkor sem egyezik a címben megjelölt művel, ha a darabértelmezés terén a rendező szabadságát megengedem. A jegyvásárlót félrevezették. Háromszor négyezer balga magyart ejtettek foglyul a Dóm téren, hogy vezekeltetésképpen, fejükre zengjék a Himnuszukat, meg is mutatva őket önmaguknak, önmagukként, a szent koronájuk ketrecébe zárva: ilyen balpékek vagytok, amint vigyázz állásba vágva magatokat a paródiátokon, még rutinból vörösre is tapsoljátok a tenyereteket.
A feladatra jelentkező prózai színészeket becsapták. Felbecsülhetetlen szakmai-erkölcsi kárt okozott Alföldi az énekesi szerepbe kényszerített színészeknek. Nem csak a megaláztatás fájó, hanem az is, hogy a feltárulkozó képzési hiányosságok negatívan hatnak a beárazásukra a munkaerőpiacon (az egy pozitív kivételtől eltekintve, szolidaritásból nem említek írásomban színészneveket).

Tompos Kátya

Az István, a király igaz jubileumát a kolozsvári Fő téren tartották. Ötvenkétezer néző tombolt a Zsuráfszky Zoltán rendezte tradicionális „giccsen”. Csupa jó hang, csupa kiváló táncos. A rendező-koreográfus szerint „nem szabad az emberek érzelmeivel játszani, ezt a nemzeti rockoperát nem szabad megbecsteleníteni”. Ő nem tette.

Balogh Tibor
Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok