Reneszánsz szerelmi történet Kecskeméten

Mennyire változtat meg bennünket a szerelem? Erre keresi a választ a Shakespeare-kortárs szerzőpáros, Thomas Middleton és William Rowley Átváltozások című műve. A darabot december 9-én mutatták be a kecskeméti Katona József Színházban, Rusznyák Gábor rendezésében.

– Ez a 17. századi színmű kevéssé ismert. Mitől érdekes egy rendező számára napjainkban?

– Valóban kevésbé ismert. Én sem ismertem, illetve csak tudtam róla, hogy van egy ilyen darab. A színház ajánlotta, s rögtön megtetszett. Egyrészt van egy repertoárszűkülés, pontosabban szűkösség: ugyanazok a darabok forognak körbe-körbe, s folyton Shakespeare-rel, Molière-rel és ehhez hasonló nevekkel van lefedve az ún. „klasszikus színmű” kategória. Ez a darab költői, darabírói színvonalban talán elmarad Shakespeare-től, de mint előadás-alapanyag izgalmas és gazdag. Ugyanúgy a reneszánsz dráma tipikus elemeivel találkozunk: szerelem, vér, ármánykodás. Itt is két párhuzamos cselekményszál fut – az egyik egy szerelmespár története, a másik pedig a bolondok házában játszódik –, amelyek végül összefonódnak – nyilatkozta Rusznyák Gábor rendező.

– Már akkor is volt bolondok háza?

– Persze, hiszen őrültek mindig is voltak. Shakespeare és Middleton is mindig a saját koráról írt. Egyébként az első néhány intézmény, mint „bolondok háza” a XVII-XVIII. században született, Londonban, Bedlanban, Párizsban és Péterváron is működött. Ezek az intézmények kizárólag a társadalom védelmét biztosították. Az volt a kívánalom, hogy a gazdagokat kíméljék meg a szegények, a rokkantak, a súlyos betegek látványától.

– S az előadás is megmarad ennél a kornál?

– Nem, egy kicsit közelebb hoztuk, körülbelül az 1910-es, 1920-as évekbe helyeztük át, de az idő, a korszak nem annyira fontos ebben az előadásban, mint a helyszín. Olyan közeget kerestünk, amelyben a történetnek mind a két szála megjelenhet, és valahogy Lipótmező jutott eszünkbe, ahol egy klasszikus épület adott helyet egy elmegyógyintézetnek, amelyet aztán bezártak. A nézők a színpadképben egy csarnokot látnak, egy közösségi teret, ahol találkozhatnak a történet szereplői.

– Az Átváltozások fő mozgatórugója a szerelem. Milyen megjelenési formáit mutatja be ennek az érzelemnek a darab?

– Az előadás – amelynek szövege némiképp eltér az eredeti darabtól – a bennünk és körülöttünk lévő őrületről szól. A vágyról, a vágyakozásról, a sóvárgásról, a test csillapíthatatlan éhségéről, a falánkságáról és ennek következményeiről. Minden szereplőben – mint ahogyan minden emberben – van valamilyen vágy. A magány feloldásának vágya, élni vágyás, szeretni vágyás, szeretve-lenni vágyás. Emellett ez egy kicsit militáns közeg, valahol az első világháború előestéjén, ahol katonákat látunk békeidőben, telve szexuális vágyakkal. A bolondokházában pedig a végállapotokkal találkozunk, következményekkel, az „út” végével.

– A zene milyen szerepet kap az előadásban?

– Fontos, nekem különösen. A zene az érzelmek kifejezésének eszköze, olyan dolgoké, amelyeket szavakkal, mozgással nem tudunk, nem akarunk kifejezni. Néha belső gondolatokat, hangokat hallunk. S nem utolsó sorban, az előadásbeli betegek a terápiás kezelés részeként Schubertet énekelnek – tette hozzá Rusznyák Gábor.

– A párhuzamosság hogyan jelenik meg az előadásban?

– Ez volt az egyik elem, ami engem nagyon megragadott ebben a történetben. Engem is – ahogy minden színházcsinálót – érdekel, hogyan lehet tágítani, feszegetni a határait annak a kisrealista színházi nyelvnek, amin a magyar közönség szocializálódott. A színház nem csak mulattatás, sőt, elsősorban emberek közötti történés, ahol a történés minősége a lényeges. Jól lehet lakatni az embereket hamburgerrel is és egy 12 órát fővő, igazi húslevessel is. Ebben az előadásban bolondok egy műsorszámmal készülődnek a herceg lányának esküvőjére, s az írói szándék szerint a darab végén kapcsolódik eggyé a két történet. Nálunk ez az összemosódás az egész előadás alatt tartó folyamat.

– A Szentivánéji álom után ez a második rendezése Kecskeméten. Milyen a kecskeméti társulattal dolgozni?

– Az előző kecskeméti rendezésemhez képest sok olyan színész is van az Átváltozások szereplőgárdájában, akivel most találkoztam először. Ez így jó. Nekem is és a társulatnak is. Ha ez egy hosszabb távú közös munka – és úgy tűnik az –, akkor az a jó, ha én is megismerek mindenkit, s a társulatnak is van módja megismerni engem. Természetesen könnyebben dolgozom együtt olyanokkal, akikkel az ismerkedés fázisán már túl vagyunk, és eldőlt, hogy tudunk együtt dolgozni vagy sem. Ez egy vidéki színház, ahol mindenféle darabot játszanak, így a színészek mindenféle ízléssel találkoznak – olyanokkal is, amelyek tőlem távol állnak, de az is előfordulhat, hogy a színészektől áll távolabb az, amit én keresgélek. Itt Kecskeméten a színészek nyitottak, s úgy tűnik, nem csupán kiszolgáltatottságból, hanem ez valódi kíváncsiság a részükről. Nekem másra igazából nincs szükségem.

B. L.