Reflektorfényben: Hűvösvölgyi Ildikó

A Madách és Sopron között

Egy színész(nő) pályájába betekinteni mindig pillanatfelvétel. Hűvösvölgyi Ildikóval kapcsolatban most az a legfrissebb hír, – mondhatjuk így is – kicsit visszatért a múltjához: április végén, évtizednyi kihagyás után premierje volt a Madách Színházban: Herendi Gábor első színpadi rendezésében, a Diploma előtt-ben lép színpadra. Közben rengeteget utazik, anyaszínházában, Sopronban egymás után kapja a változatos feladatokat.

– Több interjúban is használta önmagára vonatkozóan a hűség és a bizalom jelzőket. Igaz ez a Madáchra is, ahonnan talán megismerte az ország?

– Én már egy másik fajta hűségben élek, hiszen három éve a soproni színház tagja vagyok, és úgy néz ki, jövőre is oda fogok tartozni. Valóban, hűséges típus vagyok, alapvetően, a családomhoz, a színházamhoz – bár az utóbbi néha megcsal kicsit. Ilyenkor nincs más megoldás, tovább kell lépni, sérülés nélkül. A változásokat nem szabad tragikusan felfogni, hiszen ez hosszú távú pálya, olykor csavarokkal tarkítva. A színházban töltött 35 évemet korszakokra tudom bontani. A főiskola után, a Madáchban töltött első hét évem alatt nem játszottam nagy szerepeket, viszont rengeteg tévéfilmemben számítottak rám, sorra alakítottam a fiatal lányokat a Zöld dióban, a Bodnárnéban, a Beszterce ostromában, a Krétarajzokban. Nem volt más dolgom, mint kedvesnek, szépnek és szerelmesnek lenni. 1983-ban történt a változás, nem bennem, hanem a színházban, amikor a prózai, polgári hagyományokat ápoló Madáchba berobbant a musical a Macskákkal. Seregi László, a koreográfus ránk komponálta a tolvaj macskapárt Gyabronka Józseffel. Hirtelen kiderült: tudok énekelni, táncolni, van humorom. Tizenöt éven keresztül játszottam a nagy musical szerepeket, a Dr. Hertzet már kifejezetten ránk, az akkori társulatra írták. Aztán jött a József, a Mária evangéliuma, az Apácák, végül a Nyári éj mosolya. Kétségtelen, ez volt a leggazdagabb musicalszínészi korszakom, és ebben az időszakban született mindkét lányom is.

– Mi változott meg? Miért ért véget ez a széria?

– Ma már nem játszhatom ezeket a szerepeket, más a hangom, a testem – a színpadon is beleértem az anyaszerepekbe, a most futó, új musicalekben nem találtak nekem feladatokat. Helyettük jöttek másfajta kihívások. Ekkor kértek fel a Bartók Rádióban, hogy vezessem a Muzsikáló délután című műsort, három színiiskolában tanítottam, a Reményik Sándor-estemmel mai napig jártam az országot. Eközben felvettek a színművészeti egyetem doktori iskolájába, ahol Weöres Sándor költészetének zeneiségét vizsgálom. Ennek részeként készítek egy önálló estet is, ahol szavalok, énekelek, zongorázok majd, ez utóbbiban nagy hasznát veszem a konzervatóriumi végzettségemnek. A zenés színházi múltam után tehát megszerettem a lírát is: maszk és paróka nélkül kiállni a közönség elé, a költő gondolatait közvetíteni.

– Hogyan került Sopronba?

– A színház igazgatója, Darvasi Ilona hívott. Korábban már sokat dolgoztunk együtt a Turay Ida Színházban, amit ő alapított, és ami az első hazai magánszínház. Összehozott egy nagyon jó csapatot, akik közül sokan vele mentünk Sopronba. Ezek alatt az évek alatt váltam igazán prózai színésszé. Az idei évadom csodálatos, felér egy mesterkurzussal. Négy premieren vagyok túl, a Diploma előtt az ötödik. Kezdődött a Száguldó Orfeum nevű társulat Női furcsa pár című darabjával. Nagy ajándék nekem Florence figurája, amibe az összes eddigi színészi tapasztalatomat belesűríthetem. Ezt követte a Turayban a Semmi szexet, angolok vagyunk című vígjáték, amiben egy fanyar humorú anyát játszom, aki állandóan a fiatalok nyomában van. Sopronban két bemutatóm volt, először novemberben az Édes fiaim. Jó volt ebben a darabban is újra találkozni Madáchos kollegákkal, Kerényi Imrével, Huszti Péterrel, Piros Ildikóval. Decemberben bemutattuk az Osztrigás Mici című bohózatot, amiben Petyponnét, Szacsvay László rondácska feleséget alakítottam. Nagyon termékeny évadom volt, sokat játszottam, folyamatosan próbáltam, új impulzusok értek.

– Gondolom, mindez sok utazással jár. Hogyan viseli a „vándorszínészi” életet?

– Ennek a nagy szakmai örömnek természetesen ára is van. Ennyit soha nem voltam még távol a családomtól. Hála Istennek a lányaim már nagyok, dolgoznak, és a háztartást is el tudják látni, ha nem vagyok otthon. Mégis rossz, hogy nem tudtam mindig ott lenni, amikor nekik, a férjemnek vagy az édesanyámnak szüksége lett volna rám. Ennyi kilométert életemben nem utaztam: sokszor délelőtt Pesten próbáltam, este pedig Sopronban játszottam, másnap kezdődött mindez elölről. A buszon töltött időt pedig ki lehet tölteni hasznosan is: alvással, szövegtanulással, filmnézéssel, beszélgetéssel a kollegákkal.

– Mi annak a titka, hogy mindig optimista? Szemlátomást sugárzik.

– Boldog vagyok. Erről ugyan mostanában nem divatos beszélni. Büszke vagyok a családomra, és olyan hivatásom van, amiben a mai napig nagy örömöm találom.

Csicsely Zoltán