Radnay Csilla színházról, zenéről és fotókról…
A Győri Nemzeti Színház az előző évad utolsó premierjeként, május 08-án mutatta be a „Kander–Ebb–Masteroff: KABARÉ” című musicaljét. Az előadást június 26-án Budapesten a Margitszigeten is láthatta a közönség. Munkatársunk a Sallyt alakító Radnay Csillával beszélgetett.
– Hogy kerültél Győrbe?
– Karácsony táján felhívott Nagy Viktor, hogy a Kabaré bemutatójára készülnek és szeretné, ha jönnék Győrbe próbaéneklésre. Nagyon örültem, a Kabaré és a Sally komoly dolog egy fiatal lány, fiatal színésznő életében. Ez egy nagyon jó szerep, és ha valakire rátalál, akkor nagyon boldog lehet.
– A szerepálmaid közt volt?
– Általában a musicalirodalomban nincsenek olyan jó lehetőségek a fiatal színésznők számára. Sok a naíva szerep, és egy idő után, amikor jön egy igazi ízes női figura, mint Sally, annak nagyon lehet örülni.
– Pesti lánynak tartod magad?
– Olyannyira, hogy ott születtem, azóta is ott élek és eddig szerencsére munkát is kaptam ott, tehát igen… nagyon odatartozónak érzem magam.
– Milyennek látod ehhez képest a vidéki színházi életet?
– Negyedéves gyakorlatos koromban elmentem Kecskemétre Bob herceget csinálni, aztán volt Egerben egy West Side Story, és Pécsen is dolgoztam. Tehát volt már pár ilyen munkám, amit én nagyon szeretek. Annyira más, olyan kontrasztos a pesti működéshez képest. Összetartóbbnak látom a vidéki csapatokat, nyilván kisebb a hely, a szereplők jobban egymásra vannak utalva, mint Pesten. Pont ezért nehezebb is vendégként az első pár napban, az első heteken keresni az utakat; hogy lehet beilleszkedni, hiszen kialakult társaságba érkezik az ember.
– Mi volt az első győri élményed?
– Háromtól kezdődött az olvasópróba, és aznap este előadásra siettem Pestre, fél ötkor már el is kellett indulnom, szóval elég cikin éreztem magam. Kínos volt, mert ez olyan primadonnás dolog…
– Hogy bírod az ingázást?
– A próbafolyamat vége felé már nagyon nehezen bírtam. Közben próbáltam Pesten is este tíztől egyig, kettőig. Ez a vége felé már nagyon kemény volt. Most, hogy már csak előadásra járok, szinte felüdülés az a másfél óra, amit autóban vagy vonatban töltök.
– Hogy van az, hogy te 17 évesen kerültél a Főiskolára?
– Ó, igen J. Június 26-án születtem – ezért is lehetett, hogy a 25. születésnapomat idén a Margitszigeti előadásunkkal és Sallyvel ünnepeltem – valójában, amikor felvételiztem, még nem töltöttem be a tizennyolcat. Három hétig ebben lubickoltam, hogy 17 évesen felvettek, de az is tény, hogy 18 évesen is elég fiatalnak számítottam ott.
– Mi volt az első profi szereped?
– Az első kőszínházi a Centrál Színházban a Woody Allen Central Parkjában Juliet.
– Milyen típusú szerepek vonzanak?
– Alapvetően engem a zene vonz. Felvételiztem volna a Zeneakadémiára, ha nem vettek volna fel a Színművészetire. Nem mondanám, hogy csak énekes szerepeket szeretnék kapni, nagyon örülök, hogy sok zenés lehetőségem van, és sokat énekelhetek, de egy idő után szoktam igényelni, hogy ne kelljen csicseregni, hanem kicsit a prózai oldalra is tudjak figyelni.
– A zene mellett a fotók is fontosak neked…
– Kedvelem a fotókat és nagyon szeretnék jól fotózni, de nem tudok… Nagyon szeretem a képeket, lecsapok egy jó fotósra, ha megszeretem, elkezdem gyűjteni a képeit. Doisneau-t például imádom.
– Az is fontos, hogy mit ábrázol a kép?
– Például ott van Romy Schneider, aki egy érdekes történet, mert már pici koromban a nagyapám kezdte, és aztán ez így átragadt másokra, hogy én vagyok Romy mert pont úgy nézek ki. Ő ezért is fontos nekem. Alapvetően azonban a fotóknál nekem inkább tényleg a fotós számít, hiszen ő látta meg először azt, amit én látok.
– Romy Schneiderrel a külső köt össze, mi a kapcsolat Radnay Csilla és Sally Bowles között?
– Próbáltam ezt fejtegetni magamban az elmúlt egy-két hónapban, de még mindig nem tudom pontosan megmondani. Könnyű volt az ő kis „őrületeibe” belehelyezkednem, ezeket nem kellett magamnak sokat magyarázni. Elég ösztönösen jöttek belőlem ezek a dolgok.
Pottyondy Nóra
A cikk teljes terjedelemben a szeptemberi Magyar Teátrumban található