Pultmentes söntés

Istent a falra festeni – Mészáros Tibor darabja/rendezése Debrecenben

Aszályban porfészek, egyébkor sártenger. A mi utcánk, Tar Sándor novelláskötete ihlette az író-rendezőt olyan színpadi szöveg létrehozására, amely nem csak különleges, de igazán a társulat nyelvére való. A Csokonai Nemzeti Színház apraja-nagyja jelen van a produkcióban: az ifjabbak, az új tagok és a vendégek mellett, fellép az igazgatóasszony, Ráckevei Anna is.

A darabnak egyetlen akciója van, az sem látható. Kacsur Andrea (Bíbor Rózsika képében) kiszakítja a szekercét a kocsmai ajtófélfából, és hazaindul vele, hogy agyoncsapja beteg urát, kinek a tüdőbaja miatt, nem-szívesen látják őt a faluban. Visszatérve a csapszékbe, döbbenten pillantja meg az eleven férjeket: egyedül ő tartotta az asszonyok egymásnak adott szavát, élete mihaszna párját, kívüle nem likvidálta senki más. A magányos forradalmárnő: gyötört tekintetű kényszeramazon.

Kacsur Andrea és Sárközi-Nagy Ilona

Csöppet sem gyötört, inkább furácska Sárközi-Nagy Ilona (Szöszi, a helység apákban bővelkedő, édesanyja által ott felejtett félárvája). Görög drámák egyszemélyes Kórusa. Tájékoztat, magyaráz, értelmez, flúgos objektivitással moralizál; szavakba önti a semmit. „Az idő mifelénk úgy telik, ahogy akar, senki bele nem szól és senkit nem is érdekel. Mindegy, mikor csinálják a semmit, az idő úgyis telik. Kis segítségnek meg ott a vasút. Ha déltájban elmegy egy vonat, akkor van fél tizenkettő. Délután meg három óra tíz vagy negyed hat. Ebben mégis van valami rendszer, még ha nem is az idő múlása miatt, de amíg a vonat jár, nyugodtak, mert még biztosan élnek. Munkája nincs egyiknek se. Fiatal, szép, erős emberek, itt henyélnek, néznek ki az ablakon, és várják a segélyt. Csak az az állandó, meg a piálás. Az asszonyok is csak kicsivel leleményesebbek. A szomszéd faluból lopják a műanyag szelektívet, és leadják a Tesco-ban apróért. A kupakot meg lecsavargatják, arra akad olykor akció. De hát mit csinálnának, hántolnának kukoricát? Azt előbb meg kéne termelni. Kapálni meg már rég nem akar itt senki.”

Szöszi bensőségesen szenvtelen hanghordozásában az éleslátó, de sohasem ítélkező írót, Tar Sándort sejtem, s ugyanő szólalhat meg a kocsmáros időtlen idők óta halódó apukája hangján. Bicskei István (Öreg) energikusabb a kocsmai kártyázók mindegyikénél, különösképpen az után, hogy az Örkény Tótékjából megörökölt segélykézbesítő postás – Sőtér István – megajándékozza neve napján egy üveg, pálinkába merített virágcsokorral. „Csak a szolid mihez tartás végett világosítanám fel a díszes egybegyűlteket, hogy az ember nem feltétlenül akkor hal meg, ha megöregszik, de akkor válik öreggé, ha már meg akar halni. (…) Én?! Én csak ülök itt és hagyom, hogy hasson az élet.” A Tasziló keresztnevét rühellő öregúr nem csak a miatt hőbörög, ha azon szólítják, hanem haragszik a délelőtt sörözőkre is: vannak a munka világáról emlékei, amiről másoknak – a kocsmáros házaspáron és a pénzmozgató postáson kívül – alig.

Középen: Sőtér István

Mészáros Tibor, első drámás szerzőként kemény fába vágta a fejszéjét: A mi utcánk novellái egy elöregedő falu sivár mindennapjairól tudósítanak. A könyv első kiadása (1995) óta csaknem két évtized telt el, maholnap színre lépnek az első, munkanélküliségben nevelkedett nagyszülők, akik úgy érik el a nyugdíjkorhatárt, hogy nem volt állásuk soha. Transzponálni kellett. A műveletre író-rendezőként alaposan felkészült, minden karakterhez iránymutatót adott.

Bakota Árpád játssza Terhes Mihályt (persze inkább csak Misi), a kocsmárost. Ő a rangidős, hát belépőként mindjárt oda is suhintja a kemény fába a kulcsszereplő fejszét. Patriarchális mozdulat: erőt mutat, amihez nejének, Száraz Esztikének igazodnia kell. Ráckevei Anna színészi praktikák sokaságával oldja meg a lengéscsillapítói feladatot az ura és a vendégek, illetve az ura és az ura között. Utóbbi azt jelenti, hogy Terhes Mihály egyszerre van vendéglátós vállalkozóként, s nagyfogyasztó vendégként jelen. Lényegében az asszony a település pénzügyminisztere. Hitelkonstrukciókkal szabályozza a szeszforgalmat, hogy ne bukjon be az üzlet: a kocsmacsőd ugyanis falucsődöt jelentene: végét érné az élet. Ráckevei bárgyúan rafinált nő, megvan az urához és a faluhoz való esze, ám annál semmivel sem több. Ha több lenne, máshol volna a boltjuk. Csakhogy sárba ragaszt a nyomor: nem futja itt a bevételből még egy kocsmapultra sem.

Vranyecz Artúr, Bakota Árpád, Bicskei István, Mercs János, Ráckevei Anna és Kiss Gergely Máté

A törzsvendégtábor korelnöke Vranyecz Artúr, a humorfogyatékos mókamester (Béres szomszéd). Egyfolytában fennhangon beszél, „mert így kezdte a napot”. Szakács Hajnalka a felesége (Sós Kati). Az a dolga, hogy kitartóan szégyellje az urát. Koczkás Oszi, a kártyabalek Kiss Gergely Máté. „Többet jársz ide veszteni, mint haza enni!” – vágja a fejéhez szeretetszomjas felesége, Varga Klári (Zsíros Terézia Jolán), az utca harcos mártírja, akinek nem bálványa még a kocsmáros Misi sem. Válaszként Oszi lecsapja a kártyát és a hasához kap, ahol a gyomorfekélye tanyázik, de erről ő mit sem tud, neki csak fáj. Ha veszt, akkor meg különösen. Oszi ebben a jelenetben Béresét megközelítő hangerővel kommunikál: „Jaaaaj! Jolán, most halok meg! Hívjad a papot! Jaj, most halok meg!” Kiss Gergely Máté a tőle már megszokott igényes aprólékossággal építi/dúsítja fel az örök vesztes ember statikus szerepét. Varga Klári finom arányérzékkel keveri tragikomikussá a férje haláláért és életéért való szimultán reszketést.

Pál Hunor és Szalma Noémi

Szöszi (Kórus) szerint a falu lelkésze sok mindenben kilóg a nagyátlagból. Kezdve rögtön azzal, hogy az egyetlen férfi a faluban, akinek fix állása van, az Úr akaratából. Persze itt mifelénk a hit is nehéz kenyér, figyelembe véve a falu állhatatosságát, így a drága lelkész, hogy hasznot hajtson az Életnek, – legalábbis maga és az Úr színe előtt – önjelölt régészként serénykedik a falu múltjának feltárásán. Ennek itt kint legalább annyi értelme van, mint annak, amit azok művelek ott bent. De a lelkész legalább lelkes. Végső Mártont Pál Hunor játssza, klasszikus bohózati eszközökkel, ám színesen. Ellenpontja, az őt a munkájában segítő (és szabad érzelmeiben zaklató) házi-asszonya, Csendes Piroska, a büntetésből nyugalmazott kántornő, kit az egyházközség kétes karitatív ügyletei miatt száműzött ide az Isten háta mögé (már bocsánat, de a Teremtőnek is jobb, ha nem látja őt – fogalmaz az író-rendező). Szalma Noémi modern groteszk figura, motiválatlan viselkedésváltásai teszik meghökkentően talányossá: igazában pszicho-fizikai vámpír.

Szalma Noémi, Ráckevei Anna, Krajcsi Nikolett és Szakács Hajnalka

Épp elég e díszes csapat, hogy a Jóisten a lábát se tegye be az utcába, de valami mégis mozdulni látszik, mikor váratlanul (és látszólag teljesen értelmetlenül) betoppan egy ismeretlen, fiatal pár – Papp István és Szűcs Kata –, akit később Aladár és Ágika néven fognak nevezni. A helyiek első kísérlete az ő semmibe vételükre hamar kudarcba fullad, majd néhány bizalmatlan kérdés és nehezen értelmezhető válasz felszít némi tüzet, amely két táborra bontja a kompániát: férfiakra és asszonyokra. Egymástól függetlenül a két csoport bizarr elhatározásra jut, mely szerint a férfiak a jövőbe vezető utat egy bank kirablásában látják – ebben Aladár az ötletgazda, akinek kétes eredetű kapcsolatai vannak –, a nők pedig sorsuk javulását a férfiak likvidálásától remélik. Ám az ÉLET nem így gondolja (ez egyszer szerencsére), és a balul sikerült akciók után −, ami alatt értendő kisebb zavargás, fegyvernek látszó tárgy felbukkanása és egy kis börtön is − némi esély látszik a változásra, ha nem is anyagi, de legalább lelki téren. De csak némi, mert az ajtófélfában feszülő balta végül elsül…

Kiss Gergely Máté, Bakota Árpád, Mercs János, Vranyecz Artúr és Papp István

A munkaösztönét vesztő munkásság forradalma a bankrablás, a Lysistrate-szindrómáé a nők zendülése. Mészáros tehetséggel keveri a dramaturgiai lapokat. Az agysejtekbe settenkedve behatoló, osonó humorral operálva teríti színpadra a paradoxonokat. Energikus, életerőtől duzzadó morbiditás, pergő ritmusú lustálkodás, virgonc letargia uralkodik a kocsmában, és a vasúti sín által keresztüldöfött külterületen. Ondraschek Péter díszlete és jelmezei követik a paradoxont: tarkává álmodott a szürke világ. És andalítóan expresszív Dargó Gergely zenéje is.

Fotó: Máthé András