POSzT – Acta est fabula

Párbeszéd a XII. POSzT kapcsán – Pálfi Ágnes költő, esszéíró és Szász Zsolt bábművész

P. Á.: „Veszélyes tendenciának tartom, hogy a fiatalokat éppen a színházcsinálók beszélik le a klasszikus szövegekről, eltérítvén őket a mélyebb értelmű önbeavatástól.”

Sz. Zs.: „Ha akarom, ez is egyfajta beavató színház, amely azt viszi színre, hogy miként is „alkotánk” mi – színészek, rendezők – veled együtt, drága közönség, új szöveget, nyelvet és hazát.”

 

Pálfi Ágnes: Az idei találkozón – összehasonlítva az éles szakmai vitákban bővelkedő tavalyival – mintha azok a háttérben meghúzódó kérdések lettek volna a fontosabbak, melyek nem kapták meg a súlyuknak megfelelő publicitást.

Szász Zsolt: Az úgymond „felülről vezérelt” békediktátum jegyében jó néhány szakmai kérdést mintha szánt szándékkal hallgattak volna el, kerültek volna meg az alkotók, de a kritikusok is. Az óvatoskodásból fakadó maszkírozás persze sohasem lehet tökéletes. Itt is, ott is kibukkant egy-egy mondat, melybe a magunkfajta provokátoroknak érdemes belekapaszkodniuk. Ilyen volt például a Szentivánéji álom kapcsán rendezett beszélgetés végén az a kiszólás, melyet Mohácsi János a Shakespeare „bakijait” fölemlegető Csáki Judit felé adresszált: „ezt mi majd lekávézzuk”. Intim jelbeszédjük óhatatlanul azt erősítette meg a nagyszámú hallgatóságban, hogy ők ketten bizonyára tudnak valamit, amit a bennfentes szakmaiság okán nem akarnak az orrunkra kötni.

P. Á.: Ha a beválogatott előadásokat és a kiosztott díjakat számba vesszük, továbbra is a színházi „elit-klub” teljesítményét értékelte legmagasabbra a zsűri és a közönség egyaránt. A Magyar Teátrumi Társaság vidéki színházainak részéről csupán négy előadás szerepelt a tizennégy versenyprodukciót felvonultató POSzT-on. Nemigen értem hát, miért vagdalkoznak ugyanezek a véleményformálók továbbra is a vidéki „nyomulás” és a színház átpolitizáltsága ellen – igaz, már nem annyira a nyílt fórumokon teszik ezt, mint inkább a velük készült háttérinterjúkban.

Sz. Zs.: Az aMagyarországon idestova harminc év alatt kialakult kánon – melyet az idei alkalomból megjelentetett írásomban (A Pegazus szárnya és patái www. kortarsonline.hu) kritikusan hoztam szóba – most sem borult meg. Azok a tényezők, melyek az előadásokon túl életben tartják ezt a kényszeres közmegegyezést, továbbra is döntő szerepet játszanak. Igaz, részben már átalakulóban vannak, és nem a színpadon érhetők tetten, hanem más fórumokon akadályozzák az érdemi elmozdulást.

P. Á.: Schilling Árpádhoz intézett nyílt leveled elején (melyet június 16-án tett közzé a szinhaz.hu) Te megelőlegezted a bizalmat a kánonnal szembehelyezkedőfüggetleneknek: azt feltételezted, hogy a Független Előadóművészeti Szövetség FESZTÁV-programja az idei POSzT talán legfontosabb eseménye lesz. Attól tartok, hogy ez a jóslatod nem vált be. Habár ezek a Zsolnay-negyedben zajló rendezvények igen impozáns sajtónyilvánosságot kaptak: Nyulassy Attila helyszíni tudósításai, ha nem is egy sikertörténetről, de egyfajta reményteljes kezdetről adnak hírt. Én a magam részéről jóval többet vártam a függetlenek programjától. És túl azon, hogy csalódott vagyok, ezt a felstilizálást a sajtó részéről merő hamisításnak tartom.

Sz. Zs.: Versenyfutás ez, melyet az eddig megszerzett tematizálási előny megtartásáért, de leginkább a fiatal korosztályok megnyeréséért folytatnak a fővárosi illetőségű orgánumok az alkotókkal és az esztétákkal karöltve. S hogy mik a „tárgyak”, hogy mit teszünk középre, azt érdemes újra és újra szóba hozni, mert a szigetelés láthatólag továbbra is jól működik az egyes érdekcsoportok között.

P. Á.: Talán meglepő lesz, amit mondok, de szerintem van valami hasonlóság abban, ahogyan Mohácsi mint a Shakespeare-darab rendezője, illetve ahogyan a Krétakör drámapedagógiai kísérletének  felnőtt moderátorai – a játékbeli középiskolai igazgató és a magyartanárnő – a fiatal generációhoz viszonyulnak. Mintha tőlük várnák a feleletet azokra a kérdésekre, melyekre felnőttként maguk sem tudják a választ. Mintha nem volna hitük, erejük bevezetni a középiskolásokat, illetve a fiatal színészeket a klasszikusok világába, mely „komplikáltabb” ugyan, mint a hétköznapi élet, mégis sokkal inkább képes transzparenssé tenni, hogy mi is az ember valójában. Nyolc évig tanítottam magyar irodalmat egy középiskolában, s így tapasztalatból tudom, hogy gyerekeink jóvalsúlyosabb kérdésekkel szembesülnek nap mint nap, mint amelyek a Krétakör drámajátékában terítékre kerültek. De jóval többre is képesek, mint amit devianciára hajlamos köznapi viselkedésük, igénytelen vagy egyenesen trágár beszédmódjuk alapján a felnőttek feltételeznek róluk. Legnagyobb élményem velük kapcsolatban az a versmondó verseny volt, melyen kizárólag Arany-balladák szerepeltek. Ezek a manapság sokak szerint „idejétmúlt” szövegek igen alkalmas médiumoknak bizonyultak arra, hogy a kamaszok megnyíljanak, s hogy megszólaltassák azokat a titkolt drámai regisztereket, melyek a hétköznapokban ritkán kerülnek a felszínre, mert nem találják hozzá a nyelvet, a formát. Veszélyes tendenciának tartom, hogy a fiatalokat éppen a színházcsinálók beszélik le a klasszikus szövegekről, eltérítvén őket a mélyebb értelmű önbeavatástól.

Sz. Zs.: Végighallgatva a szakmai beszélgetéseket, és bekalkulálva a Debrecenben immár hatodik éve zajló DESZKA Fesztiválok tapasztalatait is, bátran kijelenthetjük, hogy a színház világában jelenleg a színpadi szöveg státusának megváltozása tekinthető a legdrámaibb  folyamatnak. A fordulatot jó harminc éveSpiró Csirkefej című színműve jelentette nálunk, egy újfajta nyelviség irányát jelölve ki. A szakma belső körei viszont a mai napig úgy manipulálják a szellemi közéletet, hogy ez a kulcskérdés – illetve tágabb értelemben a színpad nyelvi univerzuma – nem válhat nyilvános viviszekció tárgyává. Az idén rendezői díjjal jutalmazott Szentivánéji álombanis szembetűnő ennek a több generáció alatt fölhizlalt „állatorvosi lónak” az összes szimptómája. Mohácsi a „sikerorientáltság” jegyében (Egressy Zoltán mint opponens kategorizálása) minduntalan összekacsint a színésszel meg a nézővel. Ha akarom, ez is egyfajta beavató színház, amely azt viszi színre, hogy miként is „alkotánk” mi – színészek, rendezők – veled együtt, drága közönség, új szöveget, nyelvet és hazát. De hogy minek is volna beavató drámája ez a még mindig Shakespeare nevével futtatott konstrukció – nos, ez a kérdés itt fel sem merül. Hogy Titánia és Zuboly állatias üzekedése, tudniillik a lebírhatatlan szexus és a fiatal párok kétségbeesett, bódult párcseréi netán szorosan összefügghetnek egymással, arra Mohácsinakláthatóan nem terjed ki a figyelme.

P. Á.:Szerintem inkább arról van szó, hogy nagyon is tudatosan nyesegeti le az eredeti szöveg szimbolikus utalásrendszerét, mely ezt a drámai konzisztenciát biztosíthatná. A metaforikus nyelvezet, mely zömében természeti képekből építkezik, Shakespeare-nél nem amolyan bokréta a kalapon, hanem egyfajta átjáró a különböző létszinteket képviselő szereplők között. Ez a fajta metakommunikáció fűzi őket össze egymással és a közönséggel, s bontja le az elszigeteltségnek azt a bizonyos falát, ami a párbeszédet, a nász létrejöttét, az ünnep közös megélését akadályozza. A Mohácsi testvérpárnak természetesen joga van hozzá, hogy ne erre a „happy endre” futtassa ki az előadást, hanem az eredeti mű egyfajta aktualizáló paródiáját vigye színre, a második részben egyre rezignáltabb felhangokkal. De úgy érzem, ez a rendezés akkor lett volna következetes, ha a mesterembereket föl sem lépteti. Az általuk előadott „véres komédia” a darab végének ebben a fonák műfaji közegében nemcsak súlytalan, hanem fölösleges, és ráadásul ízléstelen is.

Sz. Zs.: Ennél a színészt is megalázó helyzetnél csak az a csüggesztőbb, amikor a mesteremberek ócska produkciója láttán „katartikusan megtérő” Hippolyta hiteltelen mimikrijét az esztéták valami utánozhatatlan színpadi csodaként kezdik méltatni. Az összjáték imponáló, de kinek és miért játsszák? Kinek használ ez a nyilvánvaló őszintétlenség? A szerintem is nagyformátumú rendezőnek aligha, a szakmának és a nagyérdeműnek pedig végképp nem. Gyanítom, hogy itt megint csak a már mindenki számára terhes „közmegegyezésről”, a status quo minden áron való fenntartásáról lehet szó.

P. Á.:Mindezzel együtt én mégis úgy látom, hogy a POSzT az idén, ha nem is látványosan, de jó irányban mozdult előre. S ha már ebben a beszélgetésben a színházi nyelvújítás kérdését tettük középre, érdemes szóba hoznunk azt az eseményt is, ami a Magyar Teátrumi Társaság sátrában zajlott. A meghívott francia drámaíró-rendező, Valère Novarina egy olyan új színpadi nyelv kidolgozását szorgalmazza, mely a 20. századelő költőinek „értelmen túli” kísérleteihez hasonlóan az ember elemi nyelvteremtő képességéből indul ki, ami ösztön-szinten, mint tudjuk, a gyermekben működik a legerősebben. Kár, hogy egyelőre csak kevesen voltak kíváncsiak a szakmából erre az ígéretes alternatívára, pedig Novarinának már több könyve olvasható magyarul is.

Valère Novarina (balról) a Magyar Teátrum Sátorban

Sz. Zs.:Az általad fölemlegetett Nyulassy Attila a XII. POSzT-ot a „szigetesedés” fogalmával jellemezte. Osztom a véleményét, annak meghagyásával, hogy ezeken a szigeteken – és nem csak a teátrumi sátorban – olyan csíraképes új hajtások, gondolatok és szándékok is megnyilvánultak, amiknek a továbbgondozása mindannyiunk közös érdeke. Ezek közül úgy gondolom, hogy a drámairodalom és a színháznyelvéhez való viszony, az utánunk jövő generációk számára fölkínált nyelvi minták és magatartásformák most a legfontosabbak. Milyen nagy dolog lenne, ha konszenzusra tudnánk jutni abban, hogy a színházcsinálóknak mindig is ez volt, és most is csak ez lehet az elsődleges „társadalmi felelőssége”.

 

Forrás: KORTÁRS ONLINE

http://www.kortarsonline.hu/2012/06/acta-est-fabula/10543